Dušan Gojkov № 28 - № 28

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 28   znam da je jablan pod tvojim prozorom već propupio pustio mlade listiće da su magnolije i lale prekoputa procvetale ipak u širokom luku obilazim tvoju ulicu i ne znam zašto setim se onog divnog zaveta izrečenog nekad davno, davno „moje će telo čekati na tvoje ispod nekog kamena”   gde kroz koje su to bušne džepove nepovratno poispadala ona jutra i tmurna i topla svakakva naše večeri uz čašu vina tihu muziku i međusobne poglede s malo sunca u očima one noći kad sam potpuno smiren staložen ležao šćućuren uz tebe   s druge strane istina je još uvek mi uspeva da vratim osmeh na lice pokojoj ženi da povremeno neka od njih čak dođe sve do mog predgrađa samo da bi mi dala čokoladu donela kolač od voća bocu vina ili neku novu knjigu popila šolju čaja ili kakvog drugog pića   „život ide dalje” kažu pametni ljudi ali bojim se ove slike što se vrte po čitavu noć čitav dan ovu rupu u mojoj utrobi ovu prazninu neće izlečiti ni vreme ni savremena medicina   znam ja mnogo toga smo i propustili namerno ili nehotice da učinimo jedno za drugo znam to, znam...   rominja neka sitna prolećna kližem se niz lorkinu ulicu (trebalo je davno da kupim nove cipele, očigledno) dolazim doma hranim kornjaču sedam u fotelju strogo vodeći računa da ne posmatram onaj ugao sobe u kojem je stajao tvoj pribor za slikanje štafelaj platna boje kistovi i slično   na stočiću pokraj mene boca čaša jutrošnja nepopijena kafa i vaza sa onim čudnim žutim cvećem kojem nikako da zapamtim ime i koje sam sinoć (evo, stidim se) ukrao za sebe u parkiću prekoputa   pušim cigaretu gledajući u neodređenom smeru

№ 28   tudom ablakod előtt a jegenye már fakad megjelentek első levelei a magnóliák és a tulipánok a túloldalon virágba borultak mégis utcádat messze elkerülöm és nem tudom miért jut eszembe az a réges régen kimondott fogadalom „testem testedet egy kő alatt megvárja”   hol milyen lukas zsebeken keresztül tűntek el nyomtalanul azok a reggelek a borús a meleg a mindenféle estéink egy pohár bor halk zene mellett szemünkben felcsillanó nappal egymásban gyönyörködtünk azok az éjjelek amikor nyugodtan békésen hozzád bújva feküdtem   viszont az is igaz egy-egy nő arcára még mindig képes vagyok mosolyt csalni időnként néhányan közülük egészen a külvárosomig jön csak hogy csokoládét adjon gyümölcstortát egy üveg bort vagy holmi könyvet hozzon egy csésze teát vagy valami más italt megigyon   „az élet megy a maga útján” mondják a bölcsek de félek ezeket az egész éjjel egész nap forgó képeket bensőmben ezt az űrt ezt az ürességet sem az idő, sem a modern orvostudomány gyógyítani nem fogja   tudom sok mindent elmulasztottunk szándékosan vagy véletlenül egymásért nem tettünk meg tudom, tudom…   tavaszi eső szitál Lorca utcáján csúszkálok (már régen új cipőt kellett volna vennem) haza érek a teknőst etetem a fotelba ülök szigorúan arra vigyázok a szobában azt a sarkot melyben festéskészleted állt állvány vászon színek ecsetek ne nézzem   mellettem a kis asztalon üveg pohár a reggel otthagyott kávé és a váza azzal a furcsa sárga virággal melynek nevét sehogy sem tudom megjegyezni de tegnap este (íme, szégyellem) a szemben lévő parkból loptam   meghatározatlan irányba nézve cigarettázok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 55-57.

Ranko Pavlović Izlazak sunca – Napkelte

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Izlazak sunca   Isti ovakav izlazak sunca, oslonjen na sleđen stub zebnje, posmatrao je prije nekoliko desetina hiljada godina moj začuđeni predak, i pitao se gdje li je Onaj što svako veče gasi i svakog jutra razbuktava plamen u najsjajnijoj zvijezdi koja nikad ne zaviruje u njegovu pećinu. Isti ovakav izlazak sunca, okupan svjetlošću kao košuta rosom kad krene da mlad list drena pretvori u mlijeko za svoje ljupko jelenče, posmatrao je prije ko zna koliko hiljada godina moj oholi predak, i pitao se gdje je onaj Prometejev štap da ukrade vatru kojom će da sažeže i zgromi svijet. Sasvim drugačiji izlazak sunca, slutim zaogrnut plaštem straha, posmatraće za hiljadu godina moj izgubljeni potomak, uronjen u maglu bez početka i kraja, u prašinu i opiljke civilizacije koja će i tada biti u vječitoj borbi sa Bogom u travci, Bogom u sitnoj bubi, Bogom u grmu i visokom stablu, Bogom u žuboru vode (ako je bude), u borbi sa Bogom koji će bježati od njega, mog i od samog sebe otuđenog potomka, koji će vapiti za samo jednim trenutkom u kome će moći vidjeti lice sjajnoga sunca.

Napkelte   A megfagyott szorongás oszlopára támaszkodva, pár ezer évvel ezelőtt, meglepett ősöm ugyanilyen napkeltét nézve megkérdezte, hol van Az, aki a legfényesebb csillagon, amelyik sosem kukkant barlangjába, a lángot minden este eloltja és minden reggel újra lobbantja. Ugyanilyen napkeltét nézve, amely a fényben úgy fürdött, mint a harmatban a szarvastehén, ahogy a fiatal som leveléből szarvasfiókája számára tejet készített, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt büszke elődöm megkérdezte, hol az a prométheuszi bot, amellyel ellopta világot felperzselő, megsemmisítő tüzet. A félelem palástjába burkoltan egészen más napkeltét sejtek, amit majd ezer év múlva elveszett utódom szemlél, a végnélküli ködbe, a civilizáció hulladékába, fűrészporába merülve, amely akkor is állandó harcban áll a fűben lévő Istennel, a pondróban lévő Istennel, a bokorban meghúzódó Istennel, a víz csobogásában (ha lesz) élő Istennel, harcol Istennel, aki menekül tőle, az én és az önmagától elidegenedett utódától, aki azért az egyetlen pillanatért könyörög, melyben a fényes nap arcát megláthatja.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.magyarulbabelben.net/works/sr/Pavlovi%C4%87%2C_Ranko-1943/Izlazak_sunca

Anđelko Zablaćanski Хоћу жену – Asszonyért könyörgök

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Хоћу жену   Хтео бих Да заспим сном дужим него еон цео Да заспим у крилу једне жене Коју дуго тражим и која мене чека негде   И не питај Да ли има име или се крије иза надимака Да ли говори лепе или ружне речи Ни да ли јој је осмех звонак као хладно јутро   Не питај Има ли младеж изнад горње усне Да ли је млада или само витка Ни да ли су јој дуге ноге а косе бујне   Не питај Да ли сам волео баш такве жене Да ли сам их грлио пијан или трезан Ни да ли само љубих похоту у њима   Не питај Да ли сам им дао икад ишта Ни да ли су оне пружиле мени нешто Не питај – не знам   Јер слутим Само једну жену – жену без имена Са очима што имају боју моје туге И погледом заденутим Једино у лутању мојих зеница   Слутим жену Чије усне имају укус пољубаца А које никад љубиле нису Јер она не љуби уснама него душом   Слутим жену Која никад није рекла реч Љубав А о њој ћутањем наглас зборила   Слутим жену Чије груди не миришу пожудом Већ страшћу и чежњом чистом   Слутим само Жену којој дрхтим утробом А она у мојој оданости надмоћна и тиха Као да на престолу седи   И хтео бих Али још увек стојим сам Заробљен раскршћима љубави и несанице

Asszonyért könyörgök   A végtelenségig Időtlen időkig szeretnék aludni Egy asszony ölében Akit régóta keresek és aki engem vár   Ne kérdd Hogy hívják netán becenév mögött bujkál Hogyan szól szépen vagy csúnyán Azt sem kacagása a friss hajnalt idézi-e   Ne kérdd Anyajegy felső ajka felett van-e Fiatal-e vagy csak karcsú Azt sem milyen a lába haja dús-e   Ne kérdd Hasonló asszonyokat szerettem-e Részegen vagy józanul öleltem-e őket Azt sem bennük a kéjt csókoltam-e   Ne kérdd Adtam-e nekik valaha is valamit Egyáltalán nekem nyújtottak-e valamit Ne kérdd – nem tudom   Mert Egyetlenegy asszonyt sejtek – neve nincs Szeme színe bánatom színe Tekintete egyedül Szembogaram bolyongását követi   Azt az asszonyt sejtem Akinek ajka csók-ízű De sohasem csókolt Mert nem ajkával lelkével csókol   Azt az asszonyt sejtem Aki a Szerelem szót sosem ejtette ki De róla hallgatásával hangosan szólt   Azt az asszonyt sejtem Akinek melléből nem a kéjvágy a szenvedély és a sóvárgás illata árad.   Csak azt az asszonyt Sejtem aki előtt egész testem remeg Ő meg imádatomon önhitten és csendesen Uralkodik   És szeretnék De még mindig a szerelem és az álmatlanság Kereszteződésében fogolyként egyedül állok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Savić Beskućnik – A hajléktalan

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Beskućnik
 
     Zima grize ranije nego obično. Prvi sneg polako oblači grad belinom. Već nekoliko dana srećem jednog nesrećnika pribijenog uza zid ulaza podzemne železnice. Na istom mestu i danas, mada je prilično hladno. Mirno sedi zaogrnut izbledelim, kariranim pončom. Ne prosi. Pogled uprt u daljinu. Nudim mu svoj sendvič. Nepoverljiv je. Ćuti i gleda me pravo u oči. Kao da se nećka. Ruku pruža tek na moj osmeh. Hoću da krenem dalje, ali me zaustavlja pokretom slobodne ruke. Iz omota vadi sendvič i prelama ga na dva dela. Nudi mi drugu polovinu. Dirnut odbijam ponudu i vadim novčanik. Daću mu sve što je unutra. Nisam uspeo. Njegova ruka poklapa moju. Odlučuje da progovori:
     – Nemojte gospodine, nema potrebe! Ovo je dovoljno – izgovara u dahu podižući ruku sa sendvičom, kao da nazdravlja.
     – Samo sam hteo da vam olakšam dan – pokušavam da opravdam nameru.
     – Hvala, već jeste! I ne brinite, ne plašim se gladi. Čovek je čudo i brzo se navikava na svašta.
     – Ne razumem. Zar se ne plašite ovakvog života... Zime, bolesti, smrti?
     – Ne! Plašim se jedino neljudi u prolazu. Vi ste jedan od retkih koji zastaje.
     Otvaram usta, hteo bih mnogo toga da pitam, ali izdaju me glasnice. Beskućnik me posmatra između kratkih zalogaja. Ne skida pogled. Pronicljiv je. Primećuje moju blokadu i počinje da ređa odgovore na moja nepostavljena pitanja:
     – Sigurno ste želeli da pitate za moj bivši život. Da, imao sam sve što čovek može da poželi. I stalno sam se nečega plašio. Strah me izjedao godinama. Bio sam rob firme, kuće, porodice… Rob građanskog života. Onda, odjednom, sve nestaje preko noći. I empatija. Odbacio sam sredinu kada je ona odbacila mene. Više nisam njen... Ne žalim! Naprotiv! Prvi put sam slobodan...
     Sklupčan čovek polako ustaje i raskriljuje pončo. Iz džepa pantalona vadi maramicu i krajevima briše usta. Uredno je slaže i vraća natrag u džep. Nešto nespojivo sa ulicom ipak ostaje, primećujem dok ga posmatram bez reči. Potom poseže u drugi džep. Vadi neiskorišćenu voznu kartu, gradskog saobraćaja, i utiskuje mi je na dlan.
     – Uzmite ovo gospodine, meni ne treba. Vozim se bez karte. Nemam adresu na koju bi mi poslali kaznu. Nas beznadežne, ionako, zaobilazi kontrola.
     Vetar zavija sve jače. Oštar vazduh počinje da para pluća. To me pokreće s mesta. Čovek bez adrese zaogrće se pončom i zauzima prethodni položaj. Bože, gde je kraj ljudske izdržljivosti, pitam se dok ga gledam sklupčanog. Mašem mu rukom u znak pozdrava, ali on kao da ne primećuje. Ponovo gleda u daljinu.
     Okrenut leđima zastajem. Oglasio se još jednom. Ne gleda me. Progovara kao da se obraća celom trgu:
     – Svaka situacija u životu u kojoj se nađemo apsolutno je savršena. Čak i kada je protivna našem razumevanju i izaziva naš ego.
     – Beskućnikov pogled nešto je dublji nego ranije. Kao da prkosi neprijatnoj hladnoći. Na licu mu zaigra lagan osmeh.
 
Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 71-73.
 
 
A hajléktalan
 
     A megszokottnál korábban köszöntött be a tél. Az első hó lassan fehérbe öltözteti a várost. Már néhány napja a földalatti bejáratánál a fal mellé húzódva ugyanazzal a szerencsétlennel találkozom. Ma is azon a helyen, fakó, kockás poncsójába burkolózva ücsörög, pedig igencsak hideg van. Nem koldul. Tekintete a messzeségbe vesz. Szendvicsemmel kínálom. Bizalmatlan. Hallgat és egyenesen a szemembe néz. Mintha szabadkozna. Kezét csak akkor nyújtja felém, amikor elmosolyodok. Tovább akarok menni, de a szabad kezével megállít. Kiveszi a zacskóból a szendvicset és kettétöri. Meghatottan utasítom vissza és a pénztárcámért nyúlok. Mindent oda akarok adni, ami benne van, de nem sikerül. Kezemet kezével visszatartja. Végre megszólal:
     – Köszönöm uram, felesleges! Ez elég – mondja egy szuszra és úgy nyújtja át a szendvicset, mintha koccintana vele.
     – Csak a napját akartam megkönnyíteni – próbáltam szándékomat megindokolni.
     – Köszönöm, megtette! És ne aggódjon, az éhségtől nem félek. Csodabogár az ember, hihetetlen gyorsan képes alkalmazkodni.
     – Nem értem. Nem fél az ilyen élettől… a téltől, a betegségtől, a haláltól?
     – Nem! Az erre járó otrombáktól félek. Maga azon kevesek egyike, aki megáll.
     Nyitom a szám, sok mindent szeretnék kérdezni tőle, de torkomon akad a szó. Két falat között figyel a hajléktalan. Értelmes tekintetét nem veszi le rólam. Észreveszi, mennyire gátolt vagyok. Fel nem tett kérdéseimre magától válaszol:
     – Bizonyára előző életem érdekli. Igen, mindenem meg volt, amit ember egyáltalán kívánhat. De valamitől mindig féltem, a szorongás éveken keresztül gyötört. A vállalat, a ház, a család… rabja voltam. A polgári élet rabja. Majd egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Az együttérzés is. Azt a közeget dobtam el, amelyik engem is eldobott. Immár nem tartozom oda … Nem sajnálom! Sőt! Először vagyok szabad…
     Feláll az összekuporodott ember és széttárja a poncsót. Nadrágja zsebéből zsebkendőt vesz elő, megtörli a szája sarkát, majd gondosan összehajtogatja és visszateszi a zsebébe. Maradt valami, ami az utcai élettel összeegyeztethetetlen, veszem észre, míg szótlanul figyelem. Ezután a másik zsebébe nyúl. Érvényes menetjegyet vesz elő és a kezembe nyomja.
     – Uram, ezt fogadja el, nekem nem kell. Jegy nélkül utazom. Nincs címem, ahová a büntetést kiküldenék. Minket, reményteleneket az ellenőrök különben is elkerülnek.
     Egyre jobban feltámad a szél, dermesztő a hideg. Ez mozgásra késztet. A cím nélküli ember poncsójába burkolózik, és visszaül oda, ahol először megláttam. Istenem, hol az emberi tűrőképesség határa, gondolom, míg az összekuporodott embert nézem. Búcsúzásként integetek. Mintha észre sem venné. Tekintete ismét a messzeségbe réved.
     Már hátat fordítottam, amikor megállok. Még egyszer megszólal, de nem néz rám, mintha az egész térhez szólna:
     – Minden helyzet tökéletes, ami az életben előfordul. Még akkor is, ha felfogásunkkal ellentétes és saját énünket teszi próbára.
     A hajléktalan tekintete most valamivel mélyrehatóbb. Mintha a kellemetlen hideggel dacolna. És arcán mosoly vibrál.
 
Fordította: Fehér Illés

Katarina Sarić Смрт мадам Дупин – Madám Dupin halála

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Смрт мадам Дупин
 
И
Смрћу мадам  Дупин рођена је Жорж Санд
 
Izvor: autor
 
 
Madám Dupin halála
 
És
Madám Dupin halálával megszületett George Sand
 
Fordította: Fehér Illés

Gere Nóra Csillagrobbanás – Prasak zvezda

 

Gere Nóra Csíkszereda

Csillagrobbanás   Magunkra kell-e venni a letett konyhakötényt? Anyám negyvenkilenc évesen kezdett jól főzni, azután, hogy eltemettük nagyanyámat. De a halála csillagrobbanás volt, a közeli bolygók mind belezuhantak a semmibe: nagyapám, anyám, a vasárnapi ebédek, és József Attila-idézetek.

Prasak zvezda   Trebamo li već odloženu pregaču obući? Majka mi je sa četrdeset devet godina počela dobro kuvati, posle, kad samo baku sahranili.   Ali njena smrt je prasak zvezda bila, obližnje planete redom sve su u ništa pale: ded, baka, nedeljni ručkovi, i citati Atile Jožefa.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://helyorseg.ma/rovat/vers/gere-nora-boldog-dinoszaurusz-es-mas-versek

Gergely Tamás Hiány – Manjak

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Hiány        - Érted, testvér: tarkónál egy kicsi lyuk volt, elöl viszont egy tölcsér tátongott.      - S te azt közelről láttad.      - Amikor eltaláltam. Két helyen volt kivégzés. Ha nem találtad el, melyiken, már csak az utolsó sorban kaptál helyet.      Mert előbb végignézte a tárgyalást. Ami az volt: ügyvéd nélkül, az utolsó szó joga nélkül. Öt perc, plusz ítélethirdetés. Futószalag-metódus.      - Érted? Hátul egy kis lyuk, arcát a golyó teljesen levitte. Helyette hiány: akár egy tölcsér.

Manjak        – Shvataš, brate moj: na potiljku mala rupa je bila, ali napred jedan levak zjapio.      – I to si ti izbliza video.      – Kad sam pogodio. Pogubljenje je na dva mesta bilo. Ako nisi pogodio na kojem, mesto si samo u zadnjem redu dobio.      Jer prethodno je na ročištu prisustvovao. Što je bilo: bez advokat, bez prava na zadnju reč. Pet minuta, plus objava presude. Metoda pokretne trake.      – Shvataš? Pozadi je mala rupa, metak je lice u celosti odneo. Umesto lica manjak: u obliku levka.   Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#68