Bíró Tímea Négy korty – Četiri gutljaja

 

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

Négy korty   …pontosan ennyit tudnak befogadni a haldoklók ennyire szomjaznak a kevesebb élet néha több mert van hogy a napfelkelte nem öröm hanem egy újabb halál amikor a következő falatot már eltolja a száj célba érünk a busszal kisiklik alólunk a járda vágta közben kicsúszik alóla a táj éleset koppannak a szívpaták újult erővel zajlik a tehetetlenség mesterségesen megtermékenyül a holnap átkötözzük a sebet kicseréljük a levegőt kicseréljük a sebet átkötözzük a levegőt belenyerítünk a paplanba nem hallja négy korty ennyi fér az üveg kupakjába nem akar mondani semmit elköszönni se az ujjaiban lüktető hideg jelzi hogy csak a ruha és a négy korty tartja meg és ha végleg kilökődik innen minden este kinézünk a teraszra hogy nem kuporog-e az egyik sarkában arra várva hogy valaki beengedje nem nem kuporog nem repül nem küld jeleket állva alszunk mint a lovak azt álmodjuk elkéstük a buszt pedig már nincs is miért menni kisiklik alólunk a nevelés tárgyakhoz és halottakhoz nem ragaszkodunk sűrű iszapot visz bennünk a busz ráülünk a megüresedett ágyra belenyerítünk a párnára száradt vérfoltjába

Četiri gutljaja   … ljudi na samrti upravo toliko mogu primiti toliko su žedni koji put manje života je više jer dogodi se da je izlazak sunca nije radost nego nova smrt kad sledeći zalogaj usta već odgurnu stižemo sa busom ispod nas pločnik isklizne tokom galopa ispog njega pejzaž izmigolji kopita srca oštro prasnu nemoć novim snagama se odigrava sutra umetno se oplođuje ranu previjemo vazduh promenimo ranu promenimo vazduh previjemo u poplun njištimo ne čuje četiri gutljaja toliko stane u zaklopac flaše ništa ne želi reći niti opraštati se pulsirajuća hladnoća u prstima signalizira još ga samo odelo i četiri gutljaja drže i da će odavde konačno izbačen biti svako veče na terasi pogledamo u jednom kutku šćućuri li čekajući da ga neko unutra pusti ne ne šćućuri ne leti znakove ne šalje kao konji stojeći spavamo sanjamo da smo bus zakasnili a nema zbog čega bi trebalo ići ispod nas odgoj isklizne predmetima i mrtvacima nismo privrženi bus u nas gustu kaljužu nosi na upražnjen krevet sedimo na jastuku na osušenoj mrlji krvi njištimo   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Bíró Tímea versei | Tiszatáj online - irodalom, művészet, kultúra (tiszatajonline.hu)

Méhes Károly Életed háza – Kuća tvog života

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Életed háza   A cölöpre épült házban mindig hallni a tenger morajlását. A tenger otthon van nálad, főbérlőd és házmestered. Cserébe, ha kinézel az ablakon, mindig látod, milyen a végtelen. Ha köd van, akkor is. *** Egyre közelebb vagy, miközben egyre távolabb. A huszadik templomban is ugyanazt mormolod. Nem ima. Hanem ahogy az életed egyetlen szóba sűrűsödik. Mintha nem ismernél más szót semmilyen nyelven. És lassú porszagot érzel. *** Annyi utcát bejártál, hogy végül megértetted, a járkálásnak akkor sincs vége, ha elfogynak az utcák. Megállsz hát, és nézed a száradó ruhákat. Valahol ott bújkál a hold egy hálóing és egy rugdalózó között. *** Elolvasod, amit erről a helyről tudni kell. Tudni illik. Tudni lehet. Szakértőleg lötykölöd a bort. Idegen nyelven köszönsz, idegen nyelven köszönnek neked. Néha megállsz egy kirakat előtt, s ellenőrződ, akit ott látsz a csillogó ékkövek között, te vagy, te, az idegen. *** Minden villanással a múlt üzen. Egyszer volt emberek kezemunkája, vágya, gonoszsága. Ami megmaradt, miközben ők már nincsenek. Hozzáérsz egy-egy kőhöz, körmöd ősi gyóntatószék fájába vágod. Próbálsz örökre itt maradni. *** Elvisz a vonat. Halk zúgással a sötétben. Fénypöttyök, fénycsíkok kísérnak ezen az úton. Tengersok benned az, aki te vagy, te lettél. Cölöpöket farag egy jó akaratú kéz. Csontjaid ezek a cölöpök, bizony. Életed háza rajtuk áll.

Kuća tvog života   U kući građenoj na stubovima žagor mora uvek se čuje.   More kod tebe je kod kuće, tvoj zakupac je i domar.   U zamenu, pogledaš li preko prozora, uvek vidiš, koliko je beskrajan. Čak i onda, ako je magla.   ***   Sve bliže si, istovremeno i sve dalje. I u dvadesetoj crkvi isto mrmoljiš. Nije molitva. Nego kako ti život u jednu reč se zgusne. Kao da drugu reč ni na kakvom jeziku ne poznaješ. I lagan miris prašine osećaš.   ***   Kroz toliko ulica si prošao da si na kraju shvatio da koračanje ni tad se ne završava, kad ulice nestanu.   Pa zastaneš i razastrt veš gledaš.   Mesec se negde između jedne spavačice i jednog overola skriva.   ***   O tom mestu što treba znati, pročitaš. Priliči znati. Može znati.   Vino poput stručnjaka mešaš. Na stranom jeziku pozdravljaš, na stranom jeziku te pozdravljaju.   Koji put zastaneš ispred jednog izloga, koga između blistavih dragulja vidiš, taj si ti, ti, stranac.   ***   Sa svakim bleskom prošlost poručuje. Ručni rad, želja, zloba nekad živelih ljudskih bića. Što je ostalo, dok su oni već davno nestali.   Kako po koji kamen dotičeš, nokat u drvo prastare ispovedaonice dubiš.   Pokušavaš zauvek ovde ostati.   ***   Voz te odnese. U mraku tiho klopara. Na tom putu te svetlosne tačke, svetlosne pruge prate.   Beskrajno mnogo je u tebi to, što si ti ili što si postao.   Dobrotvorna ruka stubove teše.   Ti stubovi su tvoji kosti, da.   Kuća tvog života na njima stoji.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.meheskaroly.hu/vers.php?lang=&id=6

Turczi István: Az irodalom jelene – Sadašnjost literature

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az irodalom jelene
 
                        „Volt itt bármi is, bárhol?”
                             (Mordechay Avi-Shaul)
 
Kint forróság, nincs benne semmi költői.
Levegő, képzelet egy hete mozdulatlan.
A szívek öblében horgonyzó buborékok
kipukkannak, mire a felszínre jutnak.
Néhány hang, ami gyorsítja a légmozgást.
Apró remegések, a zene súlytalansága.
Már az ég kegyes kékje is inkább fáj.
Sötétzárka ez a nyár. Nem akarni semmit.
Nem akarni semmit, ami már volt.
 
Az irodalom jelene lezárt szárnyakkal,
lehunyt pillákkal, önmagába burkolózva,
az árnyékban félájultan piheg. Friss szél
hiába borzolja, egy ideje mozdulatlan.
Az elődeire gondol, hozzásimítja bőrét
kurrens jelzőihez, és halkan felsóhajt:
Fuck you, gyógyuljanak a sebek maguktól!
Az irodalom jelene nem akar semmit, ami
már volt. Köröskörül lanyha múzsaáramlás.
 
Most az a rész jön, hogy amit az ifjúság
egyszer beragyogott, nem múlik el soha.
Ugye, milyen szép? Olyan szép, mint a versek
a padláson porosodó régi Szép versek-antológiákban.
És olyan szavak vannak bennük, mint „örökké”,
„mindig”, „mindörökké”. Ó, szent felismerés!
Tarkómon érzem jelentésük felszabadító hűvösét.
Most jó. Fellélegzem, ahogy kihull belőlem az idő.
Mielőtt felborul, mindig helyreáll a rend.
 
Forrás: a szerző
 
 
Sadašnjost literature
 
                        „Da lʼ je tu išta, igde bilo?”
                                     (Mordehaj Avi-Šaul)
 
Vani je vrućina, u njoj ništa poetičnog.
Vazduh, mašta nedelju dana su nepomične.
U krilu srca usidreni mehuri
dok na površinu stignu raspuknu.
Nekoliko glasova ubrzaju pomicanje vazduha.
Sitni drhtaji, bestežinsko stanje glazbe.
Već i milosrdno plavetnilo neba izaziva bol.
To leto je tamna ćelija. Ništa ne želi.
Ništa ne želi, što je već bilo.
 
Sadašnjost literature zatvorenim krilima,
spuštenim kapcima, u sebi zatvoreno
u hladu polumrtvo dahće. Svež povetarac
zalud ga golica, neko vreme je nepomičan.
Na predake misli, svojom kožom uz njihove
česte atribute se priljubi i tiho uzdahne:
Fuck you, rane neka se same leče!
Sadašnjost literature ništa od onoga što je već bilo
ne želi. Svuda okolo mlitav tok muza.
 
Sad taj deo stiže što je mladost već
jednom ozario, nikad neće proći.
Zar nije lepo? Lepo je kao pesme na tavanu
u starim, prašnjavim Lepe pesme antologijama.
I takve reči su unutra, kao „doveka”,
„uvek”, „zauvek”. O sveto prepoznavanje!
Oslobađajući hlad značenja im na potiljku osećam.
Sad je dobro. Odahnem, kako vreme iz mene ispada.
Pre no što se prevrne, red se uvek uspstavlja.
 
Prevod: Fehér Illés

Márkus László Ábránd – Sanjarija

 

Márkus László Miskolc 1955. február 13. –

Ábránd   ugyan ki hallja meg a tóba fúló esőcsepp sóhaját mindig fent vagy lent ej de unja már szívesebben lenne vízipisztoly esetleg felhők fölött szálló gépmadár.

Sanjarija   ko li čuje uzdah kapi kiše šta se u jezeru gubi vazda gore ili dole dosadilo joj je rađe bi vodeni pištolj bila ne daj bože među oblacima lebdeća ptica mašina.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Márkus László versei - SzövetIrodalom (szovetirodalom.com)

Valentina Novković Под сузом – Könnyes szemmel

 

Valentina Novković Beograd, 16. 05. 1973. – 

Под сузом   Учим да трпезу многољудном учиним, а сама јој се радујем. И прсте да се додиру приклоне, једном кад се догоди. Непце да сладом љутину назове, на невиђено. У време страшћа, кротка да постанем. Учим да тањир je вршнији од лонца кад очи на довољно навикну. А човек бескрајем испуњен, ако се под сузом уме насмејати.

Könnyes szemmel   Tanulom, a terített asztalt sokadalommal úgy körülvenni, hogy annak egyedül én örüljek. Ujjam fogadja el az érintést, ha egyszer megtörténik. Szám, az indulatot, látatlanba, figyelmességnek nevezze. És legyek szelíd a szenvedély idején. Tanulom, a tányér fontosabb a fazéknál, mikor a szem a bőséghez szokott. Az az ember meg a végtelennel telt, aki könnyes szemmel is mosolyra késztet.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Валентина Новковић: Небогледни пев АСоглас д.о.о. Зворник, 2022. стр. 9.

Vasa Pavković Bezimeno popodne – Névtelen délután

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Bezimeno popodne   Posle kiše sunce je obasjalo Prozore devojačke sobice (tačnije belu zavesicu). Iz susedstva čuli su se krici Rozele (papige), a neko je sa razlogom Ili bez razloga lupao vratima.   Travnjaci su blistali, a po terasama Pušili su starci i dečaci koji su Verovatno više uživali u dimu. Prošao je mladić u otrovnozelenoj košulji I devojka u belom nalik labudu ili Još tačnije: labudici.   Verovali ili ne i ja sam sedeo na terasi Tog sparnog septembarskog popodneva I pišući ovu pesmu mislio na nešto Što nije imalo ime ali je Poput kragne pivske pene Izazivalo dug uzdah.

Névtelen délután   Eső után kisütött a nap, Fényárban a lányszoba ablaka (pontosabban fehér függönye). A szomszédból rikoltások hallatszottak, Rozellák (papagájok), valaki meg okkal Vagy ok nélkül, az ajtón dörömböl.   Csillogott a pázsit, a tornácokon meg Öregek cigarettáztak és gyerekek is, akik A füstöt valószínű sokkal jobban élvezték. Egy fiú méregzöld ingben ment el előttünk, Mellette a lány hattyú, pontosabban Hattyúhercegnő fehérben.   Hiszik vagy nem, azon a szeptemberi, Fülledt délutánon én is a tornácon ültem És verset írva névtelen Valamire gondoltam, Mint a sör hab-nyakkendője, Hosszú sóhajt váltott ki.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Dušan Gojkov № 30 - № 30

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 30   izađem izjutra ona još spava na ulicu vlažnu od jutarnjih polivača povedem i psa njenog našeg naravno šetamo tako psić i ja ko koga šeta više niko ne zna uostalom obojica smo u penziji umirovljeni upravo tako jasno dok nas dvojica dolazimo do kafea ona još spava vidi se reka svetluca mazut po njoj konobar dok sedamo prinosi moje novine njegov keks za omanje životinje jedan kup ruž za mene razblažen vodom (jer tako ona -koja-još-spava od kelnera zahteva) pas ide da piški kaki ali se vrati dok listam umrlice u novinama gotovi smo nema više potrebe da sedimo u kafeu proleće lako prevari može i da se nazebe dakle penjemo se stepeništem tiho (ona još uvek spava) ulazimo u stan polagano otključavajući bravu ne lajemo skidam psu povodac šešir sebi kaput cipele obuvam kućne papuče gledam je (dok spava) najznačajniju ženu na svetu ženu šezdeset godina staru pogledam psa već umornog i on ima svojih dobrih šesnaest sad bi joj valjalo pripremiti kafu (ona to voli izjutra) odlazim u kuhinju ali dok sipam vodu iz uzavrelog čajnika opečem desnu ruku ćutim sâm sam kriv idem u kupatilo ormarić za prvu pomoć mažem ruku kantarionovim uljem to uvek imamo u kući za svaki slučaj onda žena moja ustaje jer pseto cvili gunđa dok mi previja ruku starče glupavi sa sedamdeset se ne prilazi kuhinji gledam je osećam njen topao miris nakon sna zaljubljujem se ponovo

№ 30   reggel van ő a nő még alszik a hajnali utcamosás utáni még vizes utcára megyek a kutyát is vezetem természetesen az övét a miénket így sétálunk a kutya és én ki kit sétáltat ezt senki sem tudja különben is mindketten nyugdíjasok vagyunk nyugalmazottak pontosan így egyértelmű míg mi ketten a kávézóhoz érünk ő a nő még alszik látszik a folyó rajta olajfoltok csillognak a pincér míg helyet foglalunk újságomat hozza kekszet a kis állat számára meg nekem egy kupa vízzel hígított gint (mert ő a nő aki-még-alszik a pincértől így kéri) a kutya félrevonul pisil kakil de visszajön mire a gyászjelentéseket átnézem készen is vagyunk nincs értelme tovább a kávézóban ülni a tavasz könnyen megtéveszt meg is lehet fázni tehát a lépcsőházban csendesen megyünk (ő a nő még mindig alszik) a zárat óvatosan kinyitva lépünk a lakásba nem ugatunk a kutyáról a pórázt  magamról a kalapot a kabátot a cipőt veszem le papucsba lépek őt a nőt nézem (míg alszik) a világ legfontosabb asszonyát a hatvanvalahány éves nőt a kutyára nézek már fáradt ő is vagy tizenhat éves jó lenne a kávét elkészíteni (ő a nő reggel szereti) a konyhába megyek de míg a teáskannából a forró vizet öntöm jobb kezemet megsütöm hallgatok én vagyok a hibás a fürdőszobába megyek az elsősegély szekrényhez kezemet orbáncfű olajjal kenem mindig van a házban legyen feleségem felkel mert nyüszít a kutya dohog míg kezemet kötözi vén bolond hetvenévesnek nem kell a konyhába lépni nézem érzem alvás utáni meleg illatát újra szerelmes vagyok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 59-61.