Turczi István: Azokra gondolok – Na one mislim

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Azokra gondolok   Azokra gondolok akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve kitartóan sodorják a soron következő cigarettát baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett harangvirág                           bűntudatuk értetlenül éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót a meleget a meleget               s arcuk végül mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába Azokra gondolok          akik után nem marad mosoly se tévéinterjú se virágcsokor csak a magány végtelenített szalagjai igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás Azokra gondolok           akik üvöltenének mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend akik simogatni is tudnának mernének szeretni érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos és billenős fülű olyan mindegy végtére is tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak egy soha vissza nem térő pillanattal        ha már nem futja többre           ha már reménytelen Azokra gondolok          akik verseket olvasnak elmeszesedett sajtszagú estéken szavak feketeseregével masírozva olvassák versemet de kevesen is vannak istenem

Na one mislim   Na one mislim koji u jalovoj tami haustora skrivajući sledeću cigaru istrajno uvijaju na strane zloslutne glasove glave dižu trgnu se ukoče kao zvončić u zamrzivač stavljen                            njihov osećaj krivice između slabašnih svetlosti hodnika gladno luta za sebe ukradene minute nakupljaju prazan stalak za bicikle što im kao krevet služi toplinu toplinu                           na kraju ipak njihova lica se nepodozrivo u okno lifta gube Na one mislim                    iza kojih niti osmeh niti intervju niti buket cveća ne ostaje samo beskonačne trake samoće na peronima potvrđena sloboda i neoznačena selidba ptica Na one mislim                    koji kad bi im se tišina na slepoočnicu sa četiri strane lepila urlali koji bi bez interesa opušteno koji put zaljubljeno i milovati znali voleti se usudili koji nemaju peć krevet psa malen beo ili velik crn možda pegav sa visećim ušima na kraju krajeva svejedno je pripadati nekom znači da smo sebi dužni makar sa jednom nepovratnom trenutkom     ako već više ne pripada              ako je već beznadežno Na one mislim               koji tokom smrdljivih zakrečavanih večeri pesme čitaju crnom legijom reči marširajući moju pesmu čitaju bože moj koliko ih je malo   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 64. old.

Verica Preda PreVerica Немоћ – Tehetetlenség

 

Verica Preda PreVerica Kruščić, 1966. – 

Немоћ   и трачак светлости је велики у тами   Испод храстових годова, у корену клице, тражи се нестала силина која ће створити стих и снагом сложених гласова узлетети у небо, под Венерин свод.   Кад тишина изнутра једе истањене делове разумног, врх истине јечи по белини и гребе конфузне мисли.   Кад моћ немоћи увезује руке, онда умртвљује и зрнце соли у крвотоку  и моздини и прелази у четврто агрегатно стање.     П.c.   У међупростору, чека се сигурна рука, која ће изоштрити чело оловке и ставити тачку на немоћ, па, кад у неком тренутку, речи ојачају попут светла Јупитера, виталне и моћне, у етар се,  као песма  узнесу.

Tehetetlenség   a sötétben egyetlen fénysugár is jelentős   A tölgy évgyűrűi alatt, a csíra gyökerénél keresik a verssorokat teremtő eltűnt energiát, az összetett hangok erejével a mennybe száll, a Vénusz boltozata alá.   Mikor az elvékonyodott értelem részeit a csend belülről rágja, az igazság a fehéren jajgat és kusza gondolatokat karmol.   Mikor a karokat a tehetetlenség tehetsége köti össze, akkor a véráramban és az agyvelőben a só-szemcséket is megbénítja és a negyedik halmazállapotba alakul.     P. s.   Biztos kéz vár a köztestérben, kicsiszolja a ceruza hegyét és pontot tesz a tehetetlenségre, majd, egy pillanatban, mikor az életerős, eleven Jupiter fényeként a szavak erőre kapnak, az éterbe, mint költemény emelkednek.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Кажа о очевом бирању места за гроб – Mese apám sírhely-választásáról

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о очевом бирању места за гроб   Лаганим кораком, у дану у коме сам самцит самује, бол болује, због оног што се догодило, више због оног што се није догодило, мој отац отвара шкрињу: – Ово ћу ћебе, ове ћу ципеле, у овом ћеш ме оделу испратити... Све је спаковано, немој да нешто заборавиш! Ни случајно наочаре, без којих не могу да видим младост коју смо заједно сахранили да стасава у вечитом мраку; мајчин капут који смо онда заборавили. Кључ од шкриње је у овом xепу, кључ од куће биће сакривен изнад улазних врата, кроз која нема ко други да уђе. Не брини за посуђе, столове, столице и мастрафе. Све је сређено, струја и дажбине су измирене, тапије су уредно сложене...   Сада идемо на гробље, да одаберемо трајно место на коме ћу најзад бити спокојан.   Иде отац лаганим кораком, усправно, као према животу, показује рукама лево и десно, као да тражи кључеве да отвори празне куће у које се одавно уселило време само да их уруши до темеља. Лагано скида полу-ланац, полу-канап, отвара гробљанску капију, крсти се пред затвореном црквом.   Обојица палимо свеће на гробовима најближих, љубимо њихове ведре слике из живота. Потом се он осврће око себе, тражи место за свој вечни живот. – Нећу овде, нећу тамо, овде је сахрањено превише бола, тамо не бих да га још више додајем. Под сеновитим орахом је хладно, с овим овде није било разговора, код пољског клозета ни случајно! Е, овде би баш могло! Премерава отац место корацима, као да ставља темељ наше будуће живе куће.   Ја ни жив ни мртав, пратим га и климам главом, као да ми је јасно, чак и оно што мене чека.   Али, дубоко у себи, замишљам слику неког камена који се на врху Планине нагиње час ка једном, час ка другом Језеру, гледа право у небо, и не дâ да нас нико искорени.   Наколец, 10. април 1995.

Mese apám síhely-választásáról   Könnyed léptekkel, azon a napon, mikor egyes egyedül, a megtörténtekért, és még inkább a meg nem történtekért, magányával, fájdalmával felel, apám a ládához lép, kinyitja: – Ezt a takarót akarom, ezt a pár cipőt, ebben az öltönyben kísérj ki… Mindent elkészítettem, nehogy valamit elfelejts! A szemüveget még véletlenül se, a nélkül nem látom, az együtt eltemetett ifjúság az örökös sötétben hogyan cseperedik; anyám kabátját, amelyet akkor elfelejtettünk. A láda kulcsa ebben a zsebemben van, a ház kulcsát a bejárati ajtó felett dugtam el, melyen senki más ne menjen be. Az edényekre, asztalokra, székekre, díszes poharakra ne gondolj. Mindent elintéztem, a villanyt és a járulékokat kifizettem, az okiratokat sorba raktam…   Most a temetőbe megyünk, kiválasszuk azt az állandó helyet, ahol végre nyugodt leszek.   Apám könnyed léptekkel megy, szálegyenesen, mint az élet felé, karjával jobbra-balra mutat, mintha kulcsokat keresne, hogy kinyissa az üres házakat, melyekbe az idő már régen beköltözött, csak hogy azokat az alapokig romba döntse. A láncot, kötelet lassan veszi le, nyitja a temető-kaput, a zárt templom előtt keresztet vet.   A családtagok sírja előtt gyertyákat gyújtunk, az életükben készült vidám képeiket csókoljuk. Azután forgolódik, az örökös élet helyét keresi. – Ide nem akarok jönni, oda se, itt túl sok fájdalmat temettek el, oda se mennék, hogy még többel tetézzem. Az árnyékos diófa alatt hideg van, erről itt nem volt szó, a latrina mellé még véletlenül se! No, itt éppen megfelelő! Apám a helyet lépteivel méri, mintha jövendőbeli valódi házunk alapjait fektetné le.   Én hullafáradtan követem, bólogatok, mintha mindent értenék, még azt is, ami rám vár.   De, mélyen magamban, egy kő képét idézem, amely a Hegy csúcsán hol az egyik, hol a másik Tó felé mozdul, az égre tekint és nem hagyja, hogy bárki is kiirtson bennünket.   Nakolets, 1995. április 10.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Маriја Najthefer Popov Nikad nisam bila – Sosem voltam

 

Маrija Najthefer Popov Sivac 11. mart 1958. –

Nikad nisam bila   Nikada nisam bila U tvom domu U kom imam krevet od ruža I spavaćicu golu Da se ne ospe koža Od slatkog trnja Iz tvojih očiju Nisam ni kafu kuvala A jaku ti nudila Sa pregršt šećera Na stolici na kojoj sam sedela Ostala moja želja ubodena Nikada mi te niko nije ugatao Za taj ubod sudbine Nikad čula U sebi slutnju nosila O postojanju jednog mesta Za koje sam stvorena Nisam čak ni ognjište tu podložila A u tom plamenu izgorela Nikada nisam bila A moja lična karta Na tvom stolu I dosije otvoren skroz Bože, znam po svemu Nije moguće Nisam zalutala. Nigde nisam bila Toliko prisutna kao ovde Gde nikada nisam kročila

Sosem voltam   Sosem voltam Otthonodban Ahol ágyam rózsából van És hálóingem meztelen Hogy a szemedből sugárzó Édes tüskék Bőrömet ne sértsék Kávét sem főztem De erőset kínáltam Sok cukorral A széken melyen ültem Beszúrva kívánságom maradt Téged rám soha senki sem jövendölt A sors azon szúrásáról Sosem hallottam A sejtést hogy létezik egy hely Ahová tartozom Magamban hordtam Még tűzhelyet sem gyújtottam De abban a lángban égtem Sosem voltam De igazolványom Asztalodon És a nyitott dosszié Istenem, tudom Lehetetlen Nem tévedtem el. Annyira jelen Mint itt ahová sosem léptem Sehol sem voltam   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poezija.rs/author/marijapn/

Valentina Novković Sačuvana – Sértetlen maradtam

 

Valentina Novković Beograd, 16. 05. 1973. – 

Sačuvana   Da si me samo u dlan desni celivao, dovoljno bi bilo da kiša se u svetu vodicu preobrati. A ti, ti si mi pogled od ponora odvratio rekavši kako je veverica žirove sakrila u duplju snova koje ćemo tek odsanjati. Paučina je ples sramežljivih pokušaja da se onaj drugi istine doseti. O tome nam nemo pauci pripovedaju. Pogledom samo da si me verio, bilo bi dovoljno. A ti, ti si me od krnje strane meseca čuvao, ne umejući da govoriš visokoparnim jezikom praznoslovaca, prvom si me ženom učinio koju je ljubav ćutanjem začarala, u sobi sa palom zavesom i napuklim naslonom stolice za udvojeno jutro od vremena ukradeno. Da si me samo u molitvama pomenuo, bilo bi dovoljno. A ti, ti si me nežnošću ovenčao onda kada sam oko sebe prosenjeno obavijala, od verovanja krila da vetar pokoji plamen može sačuvati. Zbog svega, zbog Tebe samog, nikada se više neću ostudeniti.

Sértetlen maradtam   Ha a jobb tenyereden megcsókoltál volna, elég lett volna arra, hogy az esővíz szenteltvízzé váljon. De te, te tekintetemet elterelted a szakadéktól, állítottad, a mókus a makkot, melyről csak ezután álmodunk, az álmok üregébe rejtette. A pókháló a szégyenlős próbatételek tánca, az a másik ismerje fel az igazságot. Erről, nekünk, a pókok némán mesélnek. Ha csak tekinteteddel jegyeztél volna el, elég lett volna. De te, te engem a hold csorba oldalától óvtál, a szobában, ahol leesett a függöny és a szék támlája törött, két egyén számára az időtől ellopott reggelen, az üres-beszédűek magasröptű nyelvén beszélni nem tudva, először olyan asszonnyá formáltál, aki a szerelmet hallgatással bűvölte. Ha csak az imákban említettél volna, elég lett volna. De te, te gyengédséggel akkor koronáztál meg, amikor magamat árnyékkal takartam, rejtettem a hittől, mely szerint a szél egy-egy lángot képes megőrizni. Mindezért, Temiattad, kihűlni soha többé nem fogok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Valentina Novković: Odgonetke nežnosti Liberland Art, Beograd. 2021.

Vladimir B. Perić 8. етида – 8. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

8. етида               Шећерни прах по салашњацима, алева по облогама, иње на гранама; санкамо се низ снове. Рујни покрети и болна отицања ‒ од уха до браде до уха; спуштамо се у коритима језе. Зли северац реже Мачвом.             Мирис је жалости а болне виоле су у уху. Голицаво је бити срећан у неподношљивим сећањима. Снег од метар и по, мноштво гараве деце на утабаном снегу ‒ приград је, саобраћаја нема. Ову зимску симфонију неко треба да прибележи, да укомпонује. Сада могу само да вежбам, да правим концепте, студије, етиде (још мало, стрпи се, још мало...).             Итака, Даблин, Шабац… Ветар нас носи од куће до куће, од стана до стана, од белих до Цигана и назад. Сви ми имамо своје успомене, које пригрљујемо а клизе нам низ прсте. Сви ми имамо своју Алхамбру и речи при језику али не и на њему ‒ а тешко је писати о нечему чега више нема јер носталгија је клизав терен. Остају нам крива огледала и цветне маглине.

8. etűd               Porcukor a parasztokon, piros paprika a burkolatokon, dér az ágakon; álmainkon szánkázunk. Vehemens mozdulatok, fájdalmas duzzadások – fültől a szakállig a fülig; az iszony medrében ereszkedünk. Mácsvát a gonosz északi szél uralja.             Gyászillat, a fülben meg fájdalmas viola. Az elviselhetetlen emlékekben bizsergő boldognak lenni. Másfél méteres hó, a letaposott hóban fekete gyereksereg – külváros, forgalom nincs. Ezt a téli szimfóniát valakinek le kell jegyezni, létre kell hozni. Most csak gyakorolni tudok, holmi jegyzeteket, értekezéseket, etűdöket tudok készíteni (még egy kicsit, légy türelmes, még egy kicsit…)             Ithaca, Dublin, Sabác…A szél házról házra, lakástól lakásig, a fehérektől a cigányokig és vissza, visz bennünket. Emléke mindenkinek van, magunkhoz öleljük, de ujjainkon keresztül csúsznak. Mindenkinek meg van a maga Alhambrája, nyelve tövében, de nem nyelvén a szó – nehéz arról írni, ami többé nincs, mert a nosztalgia sikamlós terep. Maradnak a görbe tükrök és a virágos ködök.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vasa Pavković: Stalno sam… – Állandóan…

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Stalno sam…   (Već dugo) Stalno sam u samom središtu ničega.   Ćuteći, kad govorim. Pa i kad spavam, sanjam. Budim se u samom središtu ničega. Ležim otvorenih očiju – da, tu sam.   I sve je tu: kavez, široka pustinja, pučina, trunčica: kao kad šakom snažno stegnem vodu, pa mi isteče kroz prste, ili kao pesak...

Állandóan…   (Már sokáig) Állandóan a semmi kellős közepén vagyok.   Némán, mikor beszélek. Meg akkor is, mikor alszom, álmodok. A semmi kellős közepén ébredek. Nyitott szemmel fekszem – ige, itt vagyok.   És minden itt van: a ketrec, a széles pusztaság, a nyílt tenger, morzsányi: mint mikor tenyeremmel a vizet erősen markolom és ujjaim közt kifolyik, vagy mint a homok…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Konverzija, KOV, Vršac. 1994.