Turczi István: Egy ideje már – Jedno vreme već

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Egy ideje már   I Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását földre szédült szirmok csönd-bugyrába zárva rejtett földi illatokhoz dörgölőzöm   kételyek vaksi remények sem gyötörnek tovább esők hiába suhognak nedves bőrömre szivárványt hiába tapaszt a fény   erdők zajgása fülemben csak eszelős szél-kolonc éjjeli neszekre nem kapom fel fejem érintetlenül hagy a holdfogyatkozás   II   Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását mint lusta pók kúszik felém az idő utólér bekap apránként elfogyaszt   Átok van rajtam ha az öröklött átok földszagú eső le nem mossa szél hiába faggatja testemen dísz csak a szivárvány   Teremtés előtti alantas sötétség vesz körül és a létezés féregjárataiból kitalálni egyre körülményesebb

Jedno vreme već   I Jedno vreme već prolaz godišnjih doba ne pratim u džaklju tišine na zemlju palih latica zatvoreno za skrivene zemaljske mirise se trljam   nedoumice slepe nade više me ne muče moju mokru kožu kiše zalud zapljuskuju svetlost dugu zalud lepi   graja šuma u mom uhu tek je suluda klečka vetra na noćne šumove glavu ne dižem pomračenje meseca me ne interesira   II   Jedno vreme već prolaz godišnjih doba ne pratim vreme prema meni poput lenog pauka puzi sustiže me uhvati me polako me pojede   Ako je kletva na zemlju miriše na meni je kletva kiša ju ne sapere vetar ju zalud ispituje na mom telu samo je duga ukras   Podređena tama pre stvaranja me obavija te izlaz iz rovova gamadi postojanja sve teže je pronaći   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 39. old.

Gergely Tamás Marie – Marija

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Marie        - Elszúrtad! - sziszegte a Mester.      Marie-ra néztem: lehajtott fejjel állt mellettem, még trikóban.      - Ne haragudjon, Mester - szóltam halkan valahogy nem jött össze.      A két epizodista a kijárat közelében várakozott.      - A főpróbán még ment... - folytatta a Mester.      „Mit válaszolhatnék?” - töprengtem .      Marie indulatosan kapta fel a fejét; azok ketten órájukra bámultak.      - Nem voltam eléggé felkészülve - mondtam, s megmarkoltam a neccem.      - Hát nem érti, Mester - kezdett kiabálni Marie hát nem érti, hogy már nem hitt az előadásban?!      Megdermedtem.      A nézőtéren valaki felzokogott.

Marija        – Pokvario si! – siktao je Majstor.      Pogledao sam na Mariju: pored mene pognutom glavom je stajala, još u trikou.      – Majstore, nemojte se ljutiti – oglasio sam se tiho, nekako nije išlo.      Dvojica epizodista su u blizini izlaza čekali. – Na glavnoj probi još je išlo… nastavio je Majstor. „Odgovoriti šta bi mogao?” – razmišljao sam.      Marija je glavu naprasno digla; ona dvojica svoje satove gledali.      – Nisam bio dovoljno pripremljen – rekao sam i svoju džaklju zgrabio.      – Majstore, zar ne shvatate – počela je Marija vikati, zar ne shvatate da u predstavu poverenje više nije imao?!      Zaledio sam se.      Neko je u gledalištu zaplakao.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Milica Milenković Кап – Csepp

 

Milica Milenković Niš, 12. maj 1989. – 

Кап
 
Док сам малопре сат времена шетала на пљуску,
уживала сам у одразу светлости у стакластим барама
и дијамантским кишним капима.
Ничег лепшег нема од сусрета светлости и воде,
мислила сам.
На моменте бих приметила да сви журе,
да аутомобли праве буку.
Помислила бих како нема веће тишине
од оне коју човек носи у себи,
где се и у зимској ноћи рађају мале светлости.
Донела сам толико одлука малочас.
Родило се хиљаду путовања у мени
и милион нових светова.
Пешачила сам дуго у недоглед.
Надисала сам се кише за читав један век.
И надисала сам се себе за будућих бескрај-живота.
Потписујем водом са неба да постојим.
Потписујем и то да сам постала пљусак
и да се разливам.
И опет да сам само једна кап која чисто сија у ноћи
док небо и светлост стоје иза ње и живе у њој.
Заувек.
 
Izvor: Милица Миленковић: КАП - Čudo (cudo.rs)
 
 
Csepp
 
Míg az imént egy órát a szakadó esőben sétáltam
az üveges tócsákból és a gyémántszerű esőcseppekből
visszaverődő fényt élveztem.
Az víz és a fény találkozásánál nincs szebb,
gondoltam.
Időnként észrevettem, mindenki siet,
a gépkocsik zajt csapnak.
Elgondoltam, nincs nagyobb csend annál,
amit az ember magában hord,
ahol a téli éjben is fényforrások születnek.
Épp az előbb annyi határozatot hoztam.
Az utazások ezerszámra születtek bennem
és milliónyi új világ.
A végtelenbe gyalogoltam.
Egész évszázadra szívtam magamba az esőt.
És a jövendő végtelen életre is feltöltöttem magam.
A mennyboltra vízzel írom, létezek.
Aláírom, záporeső lettem
és szétfolyok.
És ismét csak egy éjszakában csillogó csepp vagyok,
mögötte a menny és a fény áll és benne élnek.
Mindörökre.
 
Fordította: Fehér Illés

Vladimir B. Perić 34. етида – 34. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

34. етида               Мимоза је засенила цвркут врабаца када сам те јутрос узео у наручје и почео да ти певам да ми „твоје очи говоре ко си ти / да си нежна, да си мила и то ја да осећам / да гледам те и знам, да постојим и ја,/ да си сав мој сан / да ноћ сија као сунчан дан.”  У времену љубичица, чист ти осмех мирише на млеко и док за тебе хватам беле ватасте облачиће по соби, ти ме плениш погледом јагњета и рукицама које траже окрет, игру, смех.             Прсти се смењују у једном тону на разним жицама ‒ у истој смо тачки, у загрљају.             ... а онда... : у другом свету.. у сумраку.. хипотезе клијају попут ризома и стискају.. писање боли.. расцепљени пасуси зову на зашивање.. нема ритма.. попут дављења.. ноћима и ноћима.. дискурс хернијa.. ишчашене мисли траже рециклирање.. графит из једне тачке цепа папир.. чекам свануће идејā.. из блата поново ваљам текст узбрдо.. исечене реченице отпадају као комади кљуцане јетре.. поново и поново..             (из даљине, кроз ехо, чује се полифонија потребā…) Све је у реду, душо. Долазим. Ту сам.

34. etűd               Mikor ölembe vettelek és énekelni kezdtem „szemed mesél arról, ki vagy/ hogy gyengéd vagy, kedves vagy és ezt én is érzem/ nézlek és tudom, én is létezek,/ ahogy álmomba költöztél/ fényes nappalként ragyog az éj”, a mimóza felülmúlta a madárcsicsergést. Az ibolya idején vidám mosolyod tejillatú és míg én a szobában neked a vattaszerű, fehér felhőket gyűjtöm, te báránytekinteteddel és játékos, kacajt kereső kezeddel igézel.             Az ujjak a különböző húrokon egyazon tónusban váltják egymást – ugyanabban a számban, ölelésben vagyunk.             …majd… : egy más világban.. sötétedéskor.. a feltételezések gyöktörzsekként szaporodnak és nyüzsögnek.. az írás fáj.. az elszakított bekezdések társításért könyörögnek.. nincs ritmus.. fojtogatás.. éjszakákon át.. sérvek vitája.. a gondolatficamok újrahasznosítást kérnek.. egy pontban a grafit papírt szakít.. a gondolatok virradatát várom.. sárból vájt szöveget görgetek ismét hegyenek fel.. a kivágott mondatok szétcsipkedett májdarabokként hullanak.. ismét és ismét..             (a távolból, visszhangként, a szükség többszólamúsága hallatszik…) Minden rendben, kedvesem. Jövök. Itt vagyok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Risto Vasilevski Балкански гето – Balkáni gettó

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Балкански гето   овде све мора по нашем: путања од-до мора бити прäва која нигде не скреће, нити пак ишта туђе додирује. пред очима само жељено. до прозора само оно унутра, изван њега само што неко описује или говори да сви чују. лево и десно само у крајњој нужди и не без озбиљних последица.   овде све мора да има почетак који му ми признамо, порекло које му ми одредимо, име које му ми дамо, језик који му ми наменимо, јер овде историја почиње само од нас и само се с нама може завршити.   овде је бог све препустио нама. зато имамо толико богова и вера које се преклапају, па се често не види   шта из темеља вера ниче – из темеља цркве минарет, из темеља џамије купола с крстом, или на њиховим темељима расте нешто друго, незнано ни у времену безбожја и безверја.   ми смо свачији, па нас сви походе; трну у оку свима па нас чупају из корена; поље у којем успева зло које сејемо сами или нам га други потурају, а онда пожуре да и њега и нас погазе.   али ми се упорно држимо – јер је наше и земаљско и небеско царство; јер смо изабрани да покажемо то што јесмо, чак и када нестајемо или не знамо шта чинимо!

Balkáni gettó   itt minden akaratunk szerint legyen: a pálya tól-ig egyenes legyen, sehová se forduljon, idegen birtokot ne érintsen. szemünk előtt csak a kívánt. az ablakig csak az, ami belül van, kívül az, amit valaki leír vagy elmond, hogy mindenki hallja. jobbra és balra csak végső esetben és nem komoly következmények nélkül.   itt mindennek olyan legyen a kezdete, amit mi ismerünk el, eredete, amit mi határozunk meg, neve, amit mi adunk, nyelve, amit mi írunk elő, mert itt a történelem csak tőlünk ered és csak velünk végződhet.   az isten itt mindent ránk bízott. ezért van annyi egymáshoz hasonló istenünk és vallásunk, sokszor nem látni   az vallás-alapból mi ered – a templom alapjából minaret, a dzsámi alapjából boltív kereszttel, vagy alapjain valami egészen más nő, ami még az isten- és hittagadás korszakában is ismeretlen.   mindenkié vagyunk, hát mindenki minket látogat; mindenki szemében szálka, hát gyökereinkből szaggatnak; gaztettet termő mező melyet önmagunk vetettünk vagy mások kénye-kedve szerint, majd azokat is velünk együtt sürgősen elgázolják.   de mi hajthatatlanul tartjuk magunkat – mert miénk úgy a földek, mint a mennyek országa; mert mi vagyunk a kiválasztottak, hogy megmutassuk azt, amik vagyunk, még akkor is, mikor tűnünk vagy nem tudjuk, mit teszünk!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Vasa Pavković Bezazlenost – Ártatlanság

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Bezazlenost   Bezazlen je pastir koji Drema u senci bezimenog drveta (koje možemo nazvati vrbom ili brestom, svejedno: arišom, brezom).   Bezazlen je poštar koji Ulazi u naše dvorište, miluje Cukija Od glave do repa i viče: Pošta za gospođicu!   I bezazlena je moja baka Dok šije pod prozorom I s vremena na vreme iz bezubih usta Vadi čiodu.   I bezazlen je moj umrli otac Dok se šeta oko trulog kaveza U kojem žive nevidljiva jata Srpskih visokoletača.   Bezazlena si, konačno, Koliko i ja ovog časa, Ti, Nepoznata devojko, koja ližeš kuglu Vanile misleći na kuglu malage Koja se krije pod vanilom U istom kornetu ...

Ártatlanság   Ártatlan az ismeretlen fa árnyékában Szendergő pásztor (lehet az a fa fűz vagy szil, mindegy: netán vörösfenyő, nyír).   Ártatlan az udvarunkba lépő Postás, aki fejétől a farkáig A Cukit simogatja és kiáltja: Kisasszony, levele van!   És nagyanyám is ártatlan Míg az ablak alatt varr Aki időről időre fogatlan szájából Kiveszi a gombostűt.   És halott apám is ártatlan Míg a korhadt ketrec körül sétál Melyben a szerb magasröptű galambok Láthatatlan serege él.   Végül velem együtt Ártatlan vagy Te is, Vanília fagylaltot nyaló ismeretlen lányka, Aki ugyanabban a tölcsérben A vanília alatt rejtőző   Malaga gömbre gondolsz…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Nadija Rebronja Свирачи у метроу – Zenészek a földalattin

 

Nadija Rebronja Novi Pazar 7. april 1982. –

Свирачи у метроу   ми смо бели простор уоквирен бројем нула круг је хоризонт круг је омча око врата

Zenészek a földalattin   nulla számjegy keretben fehér tér vagyunk a kör láthatár a kör hurok a nyakon   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Надија Реброња: Фламенко утопија Народна Библиотека “Стефан Првовенчани” Краљево, 2014. str. 16.