Méhes Károly Búcsúféle – Nekakav oproštaj

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Búcsúféle   Elment, elment, elment, kellett, kellett mennie. Ajtón lépett ki, piros ajtón, kilépett és belém gyalogolt. Arcát, hogy ne feledjem, arcát egyetlen mozdulattal kitöröltem, legyen tiltott, hadd legyen felejthetetlen. Azt mondtuk mindig, ketten, hogy csak ketten, akár egyedül is ketten, most aztán (micsoda fordulat) ketten egyedül. Valaki, aki folyton szül és szül, halottakat szül. Elhiszi, senki se tudja, senki, min megy keresztül. Hogy a piros ajtó mire jó.

Nekakav oproštaj   Otišla je, otišla, otišla, trebala je, trebala otići. Preko vrata, crvenih vrata je istupila, istupila je i u mene ušla. Lice joj, da ne zaboravim, lice joj jednim jedinim pokretom sam izbrisao, neka bude zabranjen, neka bude nezaboravan. Rekli smo, uvek udvoje, samo udvoje, udvoje makar i sam, sad pak (kakav obrat) dvoje sami. Neko ko stalno rađa i rađa, mrtve rađa. Poveruje, niko ne zna, niko, kroz šta prolazi. Da crvena vrata zašto služe.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Méhes Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.

Gergely Tamás És – I

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

És          - Pökni!        Albi leköpte Thomast, Thomas Johannt, Johann Albit. Egymást szemük sarkából lesték.        - A szöveget!        Albi: - Disznók vagyunk!        Thomas a mellére ejti a fejét.        Johann: - Disznók... - Zokog.        - Együtt!        Reped szét a torkuk.        Turhaesőben állnak mozdulatlan. És fentről kappanröhögés.     Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.     Ide kívánkozik Faiz Softić muszlim költő verse is:   Háború után   És...?   Fordította: Fehér Illés

I        – Pljunuti!      Albi je pljunuo na Tomasa, Tomas na Johana, Johan na Albina. Jedan drugog su krišom gledali.        – Tekst!        Albi: - Svinje smo!        Tomas glavu na grudi spusti.        Johan: - Svinje… - Plače.        – Zajedno!        Grla im pucaju.        U kiši ispljuvaka nepomično stoje. I od gore grohot kopuna.   Prevod: Fehér Illés       Ovamo pripada i pesma Faiza Softića:     Poslije rata   I…?

Vasa Pavković Uz jabuku – Almával

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Uz jabuku   Dodajem ti žutu jabuku i ti je Grickaš okolo-naokolo, Kao što zaljubljenost, valjda, Osvaja mladića ili mladićevo srce.   Dok se kupam u voćnjaku Ispod improvizovanog tuša Čini se da je zeleno bure Mesec, a mesec zeleno bure Iz kojeg pljušti svetlost Zelena kao voda.   Mnogo docnije, dok mi peškirom Otireš leđa, kažeš da su Mladeži na njima kao noći Ili kao dani Koje provodimo zajedno.

Almával   A sárga almát nyújtom neked, te meg Körbe-körbe rágod. Talán úgy, ahogy a szerelem Az ifjút vagy az ifjú szívét hódítja.   Míg a gyümölcsösben Az alkalmi tus alatt tusolok, A zöld hordó úgy tűnik, Hold, a hold meg zöld hordó, Melyből, mint a víz, Zöld fény árad.   Sokkal később, míg hátamat A törölközővel törlöd, állítod, Rajta a szemölcsök, mint az éjek Vagy mint Az együtt teremtett nappalok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama, Matica srpska, Novi Sad 2000.

Nevena Milosavljević Нисам ти рекла – Nem mondtam el

 

Nevena Milosavljević Novi Pazar 13. april 1990. – 

Нисам ти рекла   Нисам ти рекла све, Да име је моје верност, Да свака ми је песма недореченост…   Ни да су у мом срцу камене сфере, Које ће надживети све небодере, Које једним трептајем ствараш.   Нисам ти рекла све, Јер си далеко од мог вида, У зени ми је око Сахаре, изгубљена Атлантида.   И на престолу усана исклијали слад, Чело ми је планина Рораима, А слапови косе Вечни пламени водопад.   Нисам ти рекла све, Сузе су моја истина, У језеро просута златна прашина;   Из којег изрони твоја сунце-кожа И зарумени платно изгубљено у вечностима, Кад тихо признам сан о једним прстима.

Nem mondtam el   Nem mondtam el mindent, Hűség a nevem, Befejezetlen minden költeményem…   Azt sem, szívemben kőgömbök vannak, Túlélik az egyetlen pillantásoddal Alkotott felhőkarcolókat.   Nem mondtam el mindent, Mert messze vagy, elérhetetlen, Szememben az elsüllyedt Atlantisz, a Szahara.   És ajkam trónján a gyökeret vert kéj, Homlokom Roraima csúcsa, Hajam zuhataga meg Örökös lobogó vízesés.   Nem mondtam el mindent, Igazságom a könnycseppek, Tóba szórt arany porszemek;   Napsugár-bőröd onnan kerül a felszínre És elpirul a végtelenségben elveszett vászon, Mikor bevallom az egyetlen ujjról való álmom.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Невена Милосављевић – Поезија са извора – Суштина поетике (knjizevnicasopis.com)

Živko Nikolić Гране – Ágak

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Гране
 
тамо где је све почело и где ће свему
једном да буде крај, брезове су гране кров обујмиле,
појеле црепове, својим лишћем олук напуниле.
њихове су жиле распориле земљу и зидове,
њихове сенке праг и прозор сакриле.
хтедох да узмем маказе, оне велике ножнице,
да посечем све што је од бујања полудело,
али рука је сама застала јер су гране певале,
и нико ми није тамну радост на чело ставио.
витке, високо надвијене, певајте и даље, ви гране,
непрестано. како да вас потиснем, како да вас
заборавим, увек када сам сaм, најбоље вас чујем.
 
Izvor: Живко Николић: Одбегле слике, Смедеревска песничка јесен, 2021. стр. 50.
 
 
Ágak
 
ott, ahol minden kezdődik és egyszer mindennek
vége lesz, a tetőt nyírágak ölelték át, a cserepeket
megették, az esőcsatornát leveleikkel telítették.
gyökerei a földet és a falakat felhasították,
a bejáratot és az ablakokat árnyékuk rejtette.
ollóért nyúltam, azért a nagy élekkel rendelkezőért,
hogy mindent, ami eszeveszetten burjánzik, levágjak,
de a kéz egyszerűen megállt, mert az ágak daloltak
és homlokomra a sötét gyönyört senki sem tette.
ti karcsú, magasra nőtt ágak, továbbra is daloljatok,
szüntelen. hogyan verjelek vissza, hogyan feledjelek el
benneteket, mikor egyedül vagyok, dalotokat hallom.
 
Fordította: Fehér Illés

Danilo Jokanović Balada – Ballada

 

Danilo Jokanović Podgorica, 11. april 1956. – 

Baladа   Ja sam onaj zloduh što kroz san poprima Zajedljivost zvezda, cinizam meseca, Ljubljah jednu ženu s kurvinskim očima Samo je pogledam - rode nam se deca. Od naše ljubavi jedva je ostala Poneka reč da svetli u mraku I gorčina u glasu dok je šaputala: “Ljubav nije sperma na mome stomaku". Ostalo je, možda, još nešto u nama, Ko zna gde i šta, nešto što nas preči Da shvatimo da se kroz nas svet prelama - Ide dalje, a mi se svodimo na reči Iz kojih će ljubav možda da nas prene... Tražeći u njima neki, svoj, smisao I nas će morati, uz njih, da pomene Kao nekog ko je bar samo disao: Nekad s većom snagom, nekad s manje bola, S radošću u oku, s borama na čelu; Nekad punim srcem, a nekad do pola Ispevanom pesmom o cvetu uvelu Od kojeg će, opet, samo reč ostati Da cveta u pesmi sve dok pesma traje, Samo što reč nikad neće mirisati Već će imat miris što joj pesma daje.   Sonji Vidmar, U Beogradu na Zvezdari, maja 1984.

Ballada   Én vagyok az a gonosz, aki a hold cinizmusát, A csillagok kajánságát álmomban fogadom, Szajha szemű nőt szerettem, Csak ránéztem – és születtek a gyerekek. Szerelmünkből alig maradt néhány, A sötétben világító szó És hangjában a keserűség, míg suttogta: „A szerelem nem sperma a hasamon”. Talán maradt még bennünk valami, Ki tudja hol és mi, valami, ami akadályozza Hogy megértsük, a világ rajtunk tört ketté – Tovább megy, mi meg szavakra szorítkozunk Melyekből talán a szerelem átment… Bennük valami saját értelmet keresve Bennünket is meg kell, hogy változtassanak, Mint olyant, aki legalább lélegzett: Olykor erősebben, olykor kevésbé fájdalmasan, Szemében örömmel, homlokán ráncokkal: Olykor tiszta szívvel, néha meg csak A hervadt virágról félbehagyott költeménnyel, Melyből ismét csak szavak maradnak, Hogy a költeményben, míg tart, virítson, Ám a szó illatot sosem ad, Illatát a költeménytől kapja.   Sonja Vidmarhoz, Belgrág, Zvezdara városnegyed, 1984. májusa.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Danilo Jokanović: Plačem da se ne vidi, isto tako je i s radošću (nezavisne.com)

Méhes Károly Gyógyulás – Ozdravljenje

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –

Gyógyulás
 
A januári nap fényében óriási mikroszkóp lesz a kórházablak
amin át órákig nézzük a száz éves gyárépületet ami már műemlék
és egy betontornyot ami mögüle magasodik és füstöl
legfeljebb ha emlék lehet -
 
Sok kopasz fát lehet még látni amint vékony ágaikkal
mozaikká szedik szét és rakják össze az eget -
 
Ezt tanulmányozzuk egész délelőtt mint eddig még soha
és valószínűleg soha többé mert akik itt ülnek a csöndes
sutyorgásban legközelebb nem lesznek itt máskorra kapnak
időpontot a pechesebbje esetleg meghal -
 
Nem fogunk emlékezni rájuk mert csak ha valaki nagyon
kutakodna utánuk valami hatóság akkor kerülne elő
néhány kinyomtatott lelet rajta a docens asszony pecsétjével
amit most a kezükben tartanak és merednek rá -
 
a januári nap szinte természetellenesen simogató fényében
 
Forrás: Méhes Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.
 
 
Ozdravljenje
 
U svetlu januarskog sunca prozor bolnice je ogroman mikroskop
preko kojeg spomenika kulture stogodišnju zgradu fabrike
i jednog iza njega smeštenog betonskog tornja što dimi i tek uspomena može biti
satima promatramo –
 
Mnoštvo stabala sa tankim granama
nebo na mozaik rastavljaju i sastavljaju –
 
Čitavo prepodne to studiramo kao do sada nikada
i verovatno nikad više jer oni koji tu tiho razgovarajući
sede drugi put neće biti prisutni dobiće drugi
termin a koji su lošije sreće možda i umru –
 
Nećemo se na njih sećati jer samo taj koji zaista
je za njih zainteresiran neka vlast tada bi se pojavio
nekoliko odštampanih nalaza sa pečatom docentice
što sad u ruci drže i gledaju –
 
u svetlu januarskog sunca što neprirodno miluje
 
Prevod: Fehér Illés