Risto Vasilevski (О)да тмини – Óda a sötétséghez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да тмини   Увек беху две стране: тамна, светла, тама, светлост.   Увек там(н)а била дубља, светлост се морала пробијати кроз њу да би добила лице које смо ми видели.   Гушила је памћење, гутала догађаје, потирала слике стварности, док их не прогута као смрт сам живот.   Њој смо препуштали снове, отирали је са себе мрвама реалности.   Мењајући семена, гајила је у потаји плодовље и хранила нас, одржавала нам лозу, а ми склањали поглед од ње.   (О)да тмини, из које смо дошли, у коју ћемо опет уронити као у умишљену вечност, да би светлост тиме постала још светлија.

Óda a sötétséghez   Váltig két oldal van: sötét, fényes, sötétség, fényesség.   A sötét(ség) a mélyebb, a fénynek rajta kell áttörni hogy annak, amit látunk, arca legyen.   Az emlékezetet fojtja, a történteket lenyeli, a valóság képeit addig üldözi, míg azokat, akár a halál magát az életet, le nem nyeli.   Álmainkat neki engedjük át, magunktól a valóság morzsáival üldözzük el.   Magokat váltva terméseket titokban termel és etet vele bennünket, megtartja családfánkat, mi meg tekintetünket elfordítjuk tőle.   Óda a sötétséghez, melyből jöttünk, melybe, mint az elképzelt örökkévalóságba, ismét elmerülünk, hogy ezennel a fény még fényesebb legyen.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ivana Milankov Početak munje – A villám kezdete

 

Ivana Milankov Beograd 24. mart 1952. – 

Početak munje   Posle tolikih ploča, posle tolikih bogova oči su ti još uvek mlade - početak munje može u njima da se dogodi.

A villám kezdete   Annyi korong után, annyi isten után szemed még mindig fiatal – a villám kezdete megtörténhet benne.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Тиха је ноћ – Csendes az éj

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Тиха је ноћ   Тиха је ноћ. Као да се заувек спушта, све да обујми, све да затамни, у рукаве се, у недра завлачи, језу распирује, доноси немир, мисао у страну гура. Али ми чврсто газимо снег, чује се шкрипа. Она једино. Тиха је ноћ. Бачена зрна, гранчице искидане, звезде по небу просуте. Пада све то на теме, на врат, светиљке се у нама изненада пале, преобликују засторе и ослонце. Тиха је ноћ. Ништа се не чује. Али, негде близу рађа се биће које ће да промени свет.   13. 1 – 6. 10. 2017. Београд / Копривница / Београд

Csendes az éj   Csendes az éj. Mintha örökös lenne, mindent átölel, mindent homályba borít, öltözékbe, kebelbe húzódik, iszonyt terjeszt, nyugtalanságot hoz, gondolatot félre lök. De mi a hóban keményen gázolunk, csikorgása hallatszik. Egyedül ő, a nő. Csendes az éj. Szétszórt magok, letört ágak, az ég csillagokkal hintett. Mindez vállunkra hull, bennünk váratlanul lámpások gyúlnak, függönyök, támaszok átalakulnak. Csendes az éj. Semmi sem hallatszik. De valahol a közelben világot megváltó új lény születik.   Belgrád / Kapronca / Belgrád 2017. 1. 13. – 10. 6.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Одбегле слике, Смедеревска песничка јесен, 2021. стр. 12.

Méhes Károly Hát milyen tavasz ez – Pa kakvo je to proleće

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Hát milyen tavasz ez   Egy virágzó roncstelep rozsdát virágzó törött rugók és meghajlott vasak csillogása Felszalad az út a dombra ösvény visz a templomig nincsen neki orgonája de annál több a bokra kint a fodros zöldben lila felhők kőkeresztekből a sor korhadt padon révedezünk s lelkünk látványt abrakol Nincsen nálam jobb lator! Mi messze van az lesz közel Velképopovicky Kozel egy kilátás mi belátható nem kérek sört nem bizony szemed-sarka-könnyt iszom A roncstelepet bezárom és megmosom a kezem Elindulok oda ahol régóta vagyok Végleg megérkezem.

Pa kakvo je to proleće   Skladište olupina u cvatu slomljene opruge rđom cvetaju sjaj iskrivljenih gvozdenih stubova   Staza se do vrha brežuljka pruža puteljak vodi do crkve orgulje nema ali tim više žbuna vani u naboranom zelenilu ljubičasti oblaci red od kamenih križeva na truloj klupi maštamo duše naše prizorom se hrane   Od mene nema bolje bekrije!   Što je daleko to će biti blizu Velkepopovicki Kozel pregledan vidik pivo ne želim zaista ne iz tvog krajička oka suzu pijem   Skladište olupina zatvaram i ruke perem Krećem tamo gde sam odavno Za sva vremena stižem.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Méhes Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.

Gergely Tamás Statiszták – Statisti

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Statiszták        Patrick sápadtan: - Valaki kiált.      Az ügyelő idegesen pillantott felénk.      - Nem mozdulsz - súgtam. - A te helyed itt van.      Megadóan bólintott, mit sem törődve azzal, hogy tócsa gyűl a kosztümére löttyent festékből.      - Valaki kiált - szóltam.      - Képzelődsz - válaszolta Patrick, s kipirult arccal lépett a színpadra.      Amint onnan visszaérkezett, ajka mozgott, közel hajoltam hát, hogy halljam, mit mond. Öreg volt vagy kiégett, arcába a festék mély árkot mart.      - Valaki kiált - rebegte.      Legyintettem, hogy képzelődik, ám megpillantva magam az oldalt elhelyezett tükörben, megrémültem: éppen nyitottam a szám.      „Én vagyok az, aki...”

Statisti          Patrik probledelo: - Neko je poviknuo.        Dežurni je nas nervozno pogledao.      – Ne pomeraj se – šapnuo. – Mesto ti je tu.        Pomirljivo je klimnuo glavom te da na njegov kostim pala boja se tamo gomila nije ga uzbuđivala.        – Neko je poviknuo – rekao sam.        – Izmišljaš – odgovorio je Patrik i na binu rumenim licem stupio.        Čim se vratio, usne su mu titrale, pa sam mu se približio da čujem šta kaže. Star je bio ili opržen, boja je u njegovo lice duboku brazdu dubila.        – Neko je poviknuo – mrmljao je.        Odmahnuo sam, fantazira, ali u stranu postavljenom ogledalu sebe ugledavši, prestrašio se: baš sam usta otvarao.        „Ja sam taj, koji…”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

A. Túri Zsuzsa: Mindig piros – Uvek je crvena

 

A. Túri Zsuzsa Budapest 1971. július 30. –

Mindig piros   Mindig piros A tiszta vér. Amíg folyik. Mindenkinél. Egyenlőnek Teremtetett Mindenki, kit Idevetett A véletlen, A Jóisten, Ki tudja? Talán nincsen Senki ott fönt. Csak mi itt lent. Kint a kétely, Remény itt bent... Mindig piros A vér színe. Míg dobog az Ember szíve. Kémleljük a Fakó eget, Mondogatjuk Épp eleget: Jogunk van a Szabadsághoz, Az élethez, Biztonsághoz, Egészséghez, Boldogsághoz, Aztán csendes Szép halálhoz. Repkedünk a Hálók között, Minden lezárt. Minden kötött. Mindig piros A tiszta vér. Az ember fél. Mégis remél. Te se gondold Többnek magad. Idő a zár, Hit a lakat.

Uvek je crvena   Čista krv je Uvek crvena. Dok teče. Kod svakoga. Ko zna Da li svi mi Koji smo slučajno Ili voljom Oca nebeskog Ove stvoreni, Jednaki? Možda tamo gore Nikog nema. Samo mi ovde dole. Kao skepsa, Nada tu unutra… Boja krvi je Uvek crvena. Dok srce čoveka Kuca. Posmatramo Sivo nebo, Baš dovoljno Spomenemo: Imamo pravo na Slobodu, Život, Sigurnost, Zdravlje, Blagostanje, A posle na tihu, Smernu smrt. Između mreža Lebdimo, Sve je zatvoreno. Sve je svezano. Čista krv je Uvek crvena. Čovek je u stalnom strahu, Ipak se nada. Ni ti nemoj misliti, Da si iznad svega. Vreme je brava, Omča je vera.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Adrijana Marijanušić Putnik – Az utas

 

Adrijana Marijanušić Subotica 29. avgust 1970. – 

Putnik   Još putujem kroz vreme Posmatram ljude i događaje Pamtim lica Imena zaboravljam Osetim emociju Otvorenost uma Prepoznajem patnju, bol Neuzvraćenu ljubav…   Još uvek znam da Nisam izgubila sebe Ni izvor sa kog ispijam Istinu i čuvam misli od Plitkosti i dušu od jednoumlja Rešila sam biti prijatelj Danima koji me zagrljajem prihvataju Leče moju gordost i predrasude   Primaš onoliko ljubavi Koliko možeš da pružiš Ni više Ni manje Samo te sa godinama Neke odluke manje bole Isto se vole pobede i promašaji   Sve je to put koji piše roman Ili kratke priče Svi tragači jedni na druge liče Poklanjaju dušu u očima …   Još putujem kroz vreme Neću prestati Jednom kada zastanem Zauvek ću nestati …

Az utas   Még utazom az időben. Figyelem az embereket, az eseményeket Az arcokat megjegyzem Neveket feledek Érzem a nyitott Elme érzelmeit Felismerem a szenvedést, a fájdalmat, A nem viszonzott szerelmet…   Még mindig tudom Önmagamat nem veszítettem el, A forrást sem melyből az igazságot Iszom, gondolataimat a szürkeségtől, Lelkemet az egyhangúságtól védem, Elhatároztam, az engem tárt karokkal váró, Büszkeségemet, előítéleteimet gyógyító Napok barátja leszek.   Annyi szerelmet kapsz, Amennyit képes vagy nyújtani, Se többet, Se kevesebbet, Csak évek múltán A döntések kevésbé fájnak, A győzelem és a kudarc egyaránt kedves.   Mindez regényt vagy rövid mesét Szövő csapás, A kutatók egymásra hasonlítanak, Lelküket nyújtják…   Még utazom az időben, Nem hagyom abba, Egyszer, ha megállok, Örökre eltűnök…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://ljiljanasarac.com/adrijana-marijanusic-slika-recima/