Méhes Károly Percnyi pontossággal – Sa strogom tačnošću

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Percnyi pontossággal
 
Megérkezik, ez annyit jelent: most épp ott van,
leül, mered maga elé, férfi létére kötöget,
egy kontyos asszony néz be hozzá,
fojtott, rekedt hangon mondja: Szörnyűség.
 
Aki azt hangoztatja, lassan telik az idő,
aki panaszkodik, hogy repülnek az évek,
mind hazudik. Olyan ez, mint a szakáll:
növekszik, levágják, növekszik.
 
Egy kakaóbarna szobában
az óraütéseket és a lassú cippzár-
zizzenéseket nagyon pontosan
egészítik ki a sóhajok, amik szintén
percnyi pontossággal szállnak el.
 
Ott van vagy ott volt, teljesen mindegy,
ha megérkezett, többé nem tud elutazni.
A kontyos asszony ujjára tekerinti
a szakáll hosszú szálait, mint a fonalat.
 
Aztán elhangzik egy bádogkongású szó,
miközben némi zene szűrődik a ványadt
tapéta mögül. A hideg, száraz kéz
végtelen hosszúságú sálat hajtogat,
olyan, mint a rétes.
 
Felnéz, rikoltásszerűen nevet,
a kezek összefonódnak.
Valami kiborul, valami legurul
az asztalról, valami eltörik,
valami esni kezd az égből.
 
Sötét van. Egy-egy roppanás,
mintha tűzben égne minden. Ha
a testük átvenné azt a mozgást,
ahogyan a szívük ugrál, őrült,
halálos táncba kezdenének.
 
Forrás: Méhes Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.
 
 
Sa strogom tačnošću
 
Stiže, a to znači: baš sad je tamo,
seda, ispred sebe gleda, plete a muškarac je,
žena sa punđom ga gleda,
prigušenim, hrapavim glasom kaže: Užas.
 
Oni koji naglašavaju, vreme sporo teče,
koji se jadaju da godine lete,
ama baš svi lažu. To je kao brada:
raste, podrežu, raste.
 
U jednoj kakaobraun sobi
udarce sata i sporo šuštanje
ciferšlusa uzdasi što takođe
sa strogom tačnošću odlete
vrlo tačno dopunjuju.
 
Tamo je ili je tamo bio, sasvim je svejedno,
ako je stigao otputovati više ne može.
Žena sa punđom duge niti brade
poput nekog vlakna na prst mota.
 
Posle čuje se reč šta poput pleha zvoni,
dok neka muzika iza trošne tapete
prodire. Hladna, suva ruka
beskonačno dugačak
savijači sličan šal savija.
 
Gore pogleda, drečanju slično se smeje,
ruke se isprepletu.
Nešto se prevrne, nešto sa stola
se kotrlja, nešto se razbije,
nešto iz neba počinje padati.
 
Tama je. Po koji prasak,
kao da sve vatra guta. Ako bi
im tela ono kretanje, kako
njihovo srce skače, preuzela, sulud,
smrtonosan ples bi započeli.
 
Prevod: Fehér Illés

Dušica Mrđenović Osude – Ítéletek

 

Dušica Mrđenović Sombor 23. oktobra 1990. –

Osude   U uraganima uzdaha obično nas guši samo tuđa prašina. Svoje se, nekako volšebno, oslobađamo iskašljavajući osude.

Ítéletek   A sóhajok viharában rendszerint csak az idegen por fojtogat.   A sajátunktól, csodamód, az ítéleteket kiköhögve, megszabadulunk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2020/09/poezija-dusica-mrenovic.html

Risto Vasilevski Čuvar polja – A mezőőr

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Čuvar polja
 
treba čuvati polje, hleb, ptice.
protok vode od izvora do uvira. letinu.
jesen. treba postati hrt, ući pod zemlju,
čuvati seme podzemnih plodova. treba se
vinuti u vazduh, uhvatiti svaki trepet.
 
postaviše me za čuvara. kupiše mi dvogled
s čojinom optokom. omče. opute od kože
odrane životinje. (treba vezati nekog
za stub, za odvodni kamen). dadoše mi
pušku, nož, svu vlast. rekoše: čuvaj
polje, čuvaj komad zemlje (stvorene
od pene mora i vazduha). čuvaj sebe.
 
prošla su mnoga plemena (nisu ga takla).
snimala su ga odozdo, odozgo, sa svih
strana. poslednja nam dadoše krasne mape.
na njima se lepo vidi: naše polje. kraj
polja more. reke, jezera, raskrčene šume.
sve su otkrila, nemaš se kud sakriti.
 
rekoše mi: čuvaj zenice svoje.
pokazaše mi međe, granice u vazduhu. sad
motrim na njih, sav se u oko pretvaram. na
javi i u snu. i mislim: kome su one potrebne?
toliko sam ih puta prelazio, u igri i zbilji.
javno i tajno. i uvek im se vraćao
kao najlepšem izvoru, kao stožeru svoje svesti.
 
osećam: meni je polje tesno. kao kamenu
u nedrima. meni treba širina. prostor. svet.
ali šta ću: uzmem pušku, usmerim mušicu.
preko međe. u nečija leđa. u nečiji život.
vrebam svačiju lobanju. Pretim im, uzvraćam
na pretnje. pokazujem zube. baš sve.
 
niko se ne šali. svako čuva svoje polje.
od čega? od koga? (ili: za koga?). vekovi
minuše i sve je ostalo na svome mestu.
brda i planine, lišće i drveće, vas kosmos.
samo ljudi su grebli, međe pomerali.
uz bitke i krv. uz bitke i smrt. ja
i dalje čuvam polje. znam i čije.
znam i zašto. samo se pretvaram...
 
Izvor: autor
 
 
A mezőőr
 
őrizni kell a mezőt, a kenyeret, a madarakat.
a patak vizét a forrástól a torkolatig. a termést.
ősz. agárrá kell válni, föld alá menni,
földalatti termések magjait őrizni. a levegőbe
kell emelkedni, minden rezdülést elfogni.
 
mezőőr lettem. zöld posztó tokban messzelátót
kaptam. kötélgyűrűt. nyúzott állatbőrön
utasításokat. (valakit karóhoz, útmenti
kőhöz kell kötni). adtak puskát,
kést, hatalmat. mondták: őrizd
a mezőt, őrizd a földrészt (a tengerhabból
és a levegőből teremtettet). őrizd önmagad.
 
sok törzs vonult el mellette (nem bántották).
fényképezték felülről, alulról, minden
oldalról. az utolsó remek térképeket adott.
azokon szépen látszik: a mezőnk. mezőnk mellett
a tenger. a folyók, a tavak, a kivágott erdők.
minden nyitott, elbújni nincs hová.
 
nekem mondták: szemed világára vigyázz.
megmutatták a mezsgyéket, a határokat a levegőben.
most azokra vigyázok, vigyázó szemmé válok.
a valóságban és álmomban is. mindez kinek kell?
annyiszor mentem át rajtuk, képzeletben és tényleg is.
nyilvánosan és titokban. azokhoz mindig, mint
a legszebb forráshoz, tudatom alappilléréhez mentem.
 
érzem: nekem szűk a mező. akár a kőnek
a kebel. nekem a tágasság kell. a tér. a világ.
de mit tehetek: veszem a puskát, célzok.
a határon túlra. valaki hátát, valaki életét.
koponyákra lesek. Fenyegetek, fenyegetésre
fenyegetéssel válaszolok. fogam fehérjét mutatom.
 
senki sem viccel. mindenki saját mezejét védi.
mitől? kitől? (vagy: kinek?). századok
múltak és minden a helyén maradt.
a dombok és a hegyek, a levélzet és a fák, az űr.
csak az emberek raboltak, határokat mozdítottak.
ütközetek és vér árán. ütközetek és halál árán. én
a mezőt továbbra is őrzöm. azt is tudom, kiét.
azt is tudom, miért. csak tettetem magam…
 
Fordította: Fehér Illés

Vasa Pavković Сећање на теткину сахрану – Nagynéném temetésére emlékezve

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Сећање на теткину сахрану                                  За тетка Иванку   Ваљало је опрати руке пре одласка на сеоско гробље, у колони која је пратила малени теткин лес ...   Сећам се: изљубио сам се последњи пут са свим преосталим рођацима са села.   Само је један устукнуо изговарајући се неразумљиво. (Умро је 3 месеца доцније од рака грла ...)   Ваљало је на сеоском гробљу обраслом коровом узети груменчић банатске земље и бацити га на теткин лес ...   И после смо опет опрали руке на чесми у дворишту, упамтио сам: тик крај теткиних олтованих жутих ружа...

Nagynéném temetésére emlékezve                           Ivanka nagynénémért   Mielőtt egymás után sorakozva nagynéném kicsi koporsóját a falusi temetőbe kísértük volna, illett kezet mosni…   Emlékszem: a megmaradt falusi rokonok közül mindenkit, utoljára csókoltam meg.   Csak egy visszakozott, mentegetőzve érthetetlenül motyogott. (Három hónappal később gégerákban meghalt…)   A fűvel benőtt falusi temetőben illett egy bánáti földrögöt kézbe venni és nagynéném koporsójára dobni…   És utána az udvari csapnál ismét kezet mostunk, megjegyeztem: éppen nagynéném oltott sárga rózsái mellett…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 27.

Živko Nikolić Црна ружа – Fekete rózsa

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Црна ружа
 
да ли је ружа или је само жена та татарка црна
која ми се као срна ево тристота је ноћ
провлачи кроз сан
на ружу мислим када јој на дојци бубри брадавица
на тај тамни цвет који је дан испунио мирисом
 
црна је ружа у њеном међуножју никла
ја јој љубим сваку латицу
њен мирис ми врелину ка темену успиње
њена ми роса чело жари
 
усне су њене ружа најсочнија
када их отвара осмех надамном звезде падају
склопљене оне су пијавице
бојим се да их дотакнем јер су у своје поре
превише пламена уткале и сада су опаке жеравице
 
31.8 - 30.11.1991. Београд
 
Izvor: autor
 
 
Fekete rózsa
 
tényleg rózsa vagy csak fekete tatár nő az
aki őzként íme háromszázadik éjen át
álmomban jelentkezik
a rózsára gondolok mikor mellén duzzad a bimbó
arra a napot illattal kitöltő sötét virágra
 
combtövében fekete rózsa nőtt
szirmait csókolom
illata testemben hőhullámként terjed
harmata homlokomat perzseli
 
ajka a legdúsabb rózsa
mikor mosolyog felettem csillagok hullanak
zártan csak pióca
érinteni nem merem pórusaiba
túl sok láng szorult parazsa veszélyes
 
1991. 11. 30. – 8. 31. Belgrád
 
Fordította: Fehér Illés
 

Vladimir B. Perić 5. етида – 5. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

5. етида               Largo: kroz sinju jesen lagano i teško odmiču sapeti dani......... Lento: magla prekriva uspomene blede.......Grave: iz groba se dižu sećanja daleka..... i lome dušu i telo slomljeno svijaju u svilu oko ruke naprsle pa pukle. Preko oraha, preko leda nešto se htelo.             Transformišu se predeli: eksterijeri se sabijaju u četiri zida, zlatno sunce sliva se u plam sveće, crveni puni mesec sviće. Dete sa zavijenom slomljenom rukom igra se sečenom plastikom u „Vojvode Mišća 40“, u „Vojvode Brane 9“, „Sremskoj 7“, „Avde Karabegovića 12“. Nenamerni je posetilac raznih kuća, njen stanar; prostori mu klize niz prste. U svili je gips kʼo labud u ledu. Sklopljene okice snatre plavet proleća, zelenilo polja. U gluvoj sobi odjekuje srce.             Ti spavaš. Gledam te, dalek četrdeset leta. U mislima mi odsutni osmeh, bura tuge, osećanje gubitka, a dragoceno vreme protiče. SÂM si. Krivica me tesni, a ne znam kako da sprečim godine rascepa što slede. Zato zamrzavam ovu sliku i čuvam te od igrarija vremena. Sa distance mogu da sanjarim sa tobom, da mumlam: sputano ali energično.             Mlako je i toplo provejavaju slike u ovoj nesanici, suznoj od bolova.

5. etűd        Largo: a szürke őszben lassan, nehezen múlnak a napok......... Lento: fakulnak a ködtakarta emlékek....... Grave: a sírból régi emlékek kelnek életre..... és testet, lelket törnek, törötten gomolyognak a kézben feslett, majd szakadt selyemben. Diófán, hátukon keresztül akartak valamit.      Átalakulnak a térségek: ami kinn van, a négy fal közé szorul, az arany nap gyertyalángba ömlik, vörös telihold virrad. A gyerek bekötött törött karral a „Vojvode Mišća 40”, „Vojvode Brane 9”, „Sremskoj 7”, „Avde Karabegovića 12” utcákban vágott műanyaggal játszik. A különböző házak véletlen látogatója, lakója; a helyszínek ujjain csúsznak. A selyemben a gipsz, mint hattyú a jégben. Bezárt szemekkel kék tavaszról, zöld mezőről álmodozik. A süket szobában a szív visszhangzik.      Alszol. Nézlek, negyven nyár távlatából. Gondolataimban eltűnt mosoly, fájdalom-vihar, veszteség-érzés, az idő meg múlik. EGYEDÜL vagy. Bűntudattal tele nem tudom, hogyan akadályozzam meg a következő évek gyötrelmeit. Ezért fagyasztom ezt a képet és védelek az idő incselkedésétől. A térközben képes vagyok veled álmodozni, gügyögni: gátoltan, de energikusan.      Ebben a fájdalommal teli éberlétben a képek meghitten tűnnek fel. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Bíró Tímea Anya-hajó – Majka-lađa

 

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

Anya-hajó     anyám egy teherszállító hajó orrában férfiak cigarettáznak a gyufaszálat a tengerbe dobják csendes tűzoltás A hajótest merevségét az alján hosszában végigfutó gerinc és a gerincre merőleges bordák biztosítják.  egy törött bordával a hullámok már a fedélzetig emelkedhetnek anyám sírása a vízszintet emeli élesztő nélkül dagasztja a tengert mi meg csak gubbasztunk a tatban mint utazó jéghegyek

Majka-lađa   majka mi je teretni brod u pramcu muškarci cigaru puše šibicu u more bacaju tiho gašenje vatre Čvrstinu trupa broda kičma šta se kroz dna provlači te na kičmu okomito postavljena rebra osiguraju. sa jednim slomljenim rebrom talasi već bi se do palube mogli dizati nivo vode plač moje majke diže more bez kvasca mesi a mi samo u potpalublju šćućurimo kao putujuće sante leda   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Bíró Tímea: A pusztítás reggelei, Fórum Újvidék 2017. 15. old.