Méhes Károly Két tenger – Dva mora

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –

Két tenger   (Alattam)    Tudta, amit feltételeztem róla,  megmutatta ki ő s én ki vagyok.  Úgy tűnt, egymással játszunk,  a pénzemért habos, langymeleg  szolgáltatást kapok. Aztán kettő  villanás: mikor a fiam eltűnt,  s kerestük, már másképp néztem  felé; végül elrabolta hullám-kezével  a szemüvegemet. Nehogy azt  higgyem, olyan élesen látom  a világ dolgait, s tudom,  mi édes, mi sós.      (Felettem)    Vihar után, nem tudom mi  történt az éggel. Láttam  a borzolt habokat,  a horizont mögötti horizontot,  lefelé lógott a világítótorony. Csöndes volt, világító kék és  arany, hívogatóbb minden  utazási prospektusnál.  Olyan part, ahová jó  lenne megérkezni. Menj-ország.  És zöldre váltott a lámpa.

Dva mora   (Ispod mene)   Znao je o njemu šta pretpostavljam te pokazao ko je on i ko sam ja. Činilo se da se igramo, za svoje pare penušavu, mlaku uslugu dobijam. Onda dva bleska: kad mi je sin nestao i tražili, prema njemu drugačije sam gledao: na koncu svojim rukama talasima naočale mi zgrabio. Da slučajno ne poverujem da svet baš oštro vidim i znam šta je slatko, šta je slano.     (Iznad mene)   Posle vihora sa nebom šta se dogodilo ne znam. Video sam raščupanu penu, horizont iza horizonta, svetionik se prema dole visio. Tih je bio, plavo i zlatno svetlio, od svakog prospekta milije prizivao. Obala je takva gde bi prispeti prijatno bilo. Idi-raj. I boja lampe se u zeleno promenila.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Méhes Károly: A másik táj, Pro Pannonia, Pécs 2000.

Gergely Tamás A szörny – Neman

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

A szörny          Lebenyeit kinyújtva ereszkedett alá a kövecses mederre.        Álmában - mintha kívülről - látta, hogy a szörny, Junhu föléje hajol, megmarja, s az így ejtett seben keresztül átszívódik belé. Felébredve mozdulni akart, ám teste mintha ólomból lett volna.        - Maradj nyugton! - szólalt meg.        „A szörny beszél belőlem!” – A döbbenettől lebénult.        -Nyugodj meg, egyek vagyunk - hallotta a saját hangját.        Hideg áramlat érkezett, a víz csukaszürkébe váltott.        „Kimúltam, s most vízi héberként feltámadtam.”        Uszonyait meglebbentette, elindult.        „Könnyű préda volt, hol a következő?”

Neman        Na šljunkom prekriveno korito se sa ispruženim režnjevima spustio.      U snu je – kao izvana – video da neman iznad Junhua se naginje, ugrize ga i preko nastale rane u njega se uvlači. Probudivši hteo je pokrenuti se ali telo kao da mu je od olova.      – Ostani miran ! – oglasio se.     „Iz neme neman govori” – Ukočio se, bio je zaprepašćen.      – Smiri se, isti smo – čuo je vlastiti glas.      Stigla je hladna struja, te boja vode je štukasivo postala.      „Umro sam i sad sam se poput vodenog hebreje vaskrsnuo.”      Perejama je zamahnuo i krenuo.      „Lak zalogaj je bio, gde je sledeći?”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Božica Vezmar Линија живота – Életvonal

Božica Vezmar Kosovska Mitrovica, 7. januar 1983. – 

Линија живота   Не пише нигде Нема сведока Само лупање срца  Говори  Да је твоја љубав Била њена Линија живота

Életvonal   Sehol sem jelzik Tanúja nincs Csak a szívdobbanás Mondja Szerelmed Ő, a nő életvonala volt   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Vasa Pavković Силвијина сврака – Szilvia szarkája

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Силвијина сврака   за С. П.   Пријатељ који је скупљао фотографије страшила похвали минијатуру о свраки и њеној смрти, коју написах неке зиме, пре десет или сто година, (свеједно). И мислећи на грло те свраке, на одсјај перја, помислих на Силвију Плат.   У Антологији америчке поезије песника Србе Митровића, од стотине и стотине песама, где многе оцених осмицом и деветком, само је једна једина – њена – добила десетку, оставив ме без даха,  у некој врсти опаког лирског нокдауна.   Узимао сам у обзир њен живот, читав тај глобални неспоразум са светом, хистерично (матерично) крештање из инстинкта (жене, девице, бића, девојчице), тај гас и сапун, жилете и ватицу, ватрицу и ведрицу црно-белог перја сврачице, домаћице, љубавнице, мајчице у истој.   Сврако, говорио сам себи у браду, одиста сам те жалио, кад бупну рањена, па одмах мртва о ораницу; кад склопи очи, као у оргазму, док сам се у мушкој (убилачкој) концентрацији надносио над тобом, крећући се кроз твоје уживање и несвестицу, стрмим замасима кичме.   Сврако, ништа ти нисам дао, ништа ми ниси дала, тек што сам низао твој стрми лет кроз ветар, пуцањ и пад, у ритмичке редове, мислећи да ћу и сам тако пасти, као Силвија или као ја, Васа, на земљу, на патос, по утрини, на чаршав, уловљен у преступу ил гесту очаја (свеједно).

Szilvia szarkája   S. P.-nek   A madárijesztő fényképeket gyűjtő barátom megdicsérte az egy télen, tíz vagy száz évvel ezelőtt (mindegy) írt szarkáról és haláláról szóló miniatúrámat. És a szarka torkáról, vagy tollazata csillogásáról Silvia Plath jutott eszembe.   A Srba Mitrović1 költő által összeállított Amerikai költők antológia több száz nyolcassal vagy kilencessel osztályozott verse mellett csak egyetlen egy – az övé – kapott színtiszta tízest, levegő nélkül hagyott, valamiféle gonosz költészeti kiütésben.   Figyelembe vettem életét, a világgal való általános félreértését, a hisztérikus (anyai) ösztönös (nő, szűz, lény, kislány) rikácsolását, azt a gázt és a szappant, a zsilettet és a vattát, egyben a fekete-fehér tollazatú szarka, gazdasszony, szerető, anya hevességét és vidámságát.   Szarka, mondtam saját magamnak, tényleg sajnáltalak, ahogy sebzetten buktál és a mezőre holtan érkeztél; mikor, mint az orgazmusban, szemed lehunytad, én meg férfias (gyilkos) elmélyedéssel föléd hajolva élvezeteden, aléltságodon át, meredek gerinc-mozdulatokkal mozogtam.   Szarka, neked semmit sem adtam, nekem semmit sem adtál, meredek röptédet a szélben éppen csak rendeztem, lövés és zuhanás, a   ritmikus sorokba, azt hittem én is így, mint Szilvia vagy én, mint Vasa fogok a földre, a padlóra, a parlagra, a lepedőre esni, vétségben vagy kétségbeesésben (mindegy) kézre kerítve.   1 Srba Mitrović (1937 – 2007, ejtsd: Szrba Mitrovity) szerb költő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.skd.rs/wp-content/uploads/biblioteka/VasaPavkovicUvarljivomZivotu.pdf

Miodrag Jakšić Upitanost – Kérdem

 

Miodrag Jakšić Beograd 1969. – 

Upitanost   Verujem tvom oku, Na usnama soku, Kada ljubim te.   Nosim tvoju kožu, Sve mladeže, boju Ti si meni sve.   Mrsim tvoju kosu, Mazim te po nous, Anđele.   Kada oči sklopiš I ti mene voliš Zar, ne?

Kérdem   Hiszek a szemedben, Ajkadban, a mézédesben, Mikor csókollak.   Bőröd, anyajegyed, Színed cipelem, Mindenem vagy.   Hajad borzolom, Orroddal játszadozom, Szerelmem.   Mikor lehunyod a szemed, Te is szeretsz, Vagy, mégsem?   Fordította: Fehér Illés

Uzvor: https://www.facebook.com/reel/766786038825948

Milan Orlić: Море, пре него запловимо – A tenger, vitorlabontás előtt

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                                   Море, пре него запловимо

 

Ако се родиш, икада: икада родиш: са душом

морнара, правог

морнара. И твој живот, онако успут, таласи

и струје подводне,

воде подземне, хирови случаја, невидљиви

или непријатељства

мрачна а скривена, не нанесу: у залив уклетих

чији те усуд: дави:

немилосрдно, док те коначно: не удави. Или те,

као барку, не насучу:

бродоломнo: у неку од рајских лагуна, у којима

заборавиш на све:

осим на задовољства. Или не завршиш у некој

од елегија, ироничних

пустоострвских, негде на крају свих крајева

замисливог света.

Где цвета једино сета. Можда те јутра једног,

злаћаног, чувствена

мисао пробуди. И од тада, почне да тиња, та

бесаница: у теби, као

на хоризонту, никада: никоме зорњача згасла.

То осећање, океанско,

које јесте исто што и јувелирница, а брод сваки:

драгуљ: Фабержеово

јаје: изненађењима, чудима осликано, од којих

дах застаје. На палуби

брода, у потпалубљу или на ужету сидреном,

можеш да нађеш, увек,

а да ни не наслутиш откуда се, баш ту, одједном,

медаљон створио, тај,

од успомена старији, првих: из детињства. Или да

откријеш неочекивано,

кочију чији те сребрни точкови одвозе, када и куда

пожелиш, ако храбрости

само, довољно, смогнеш: да пожелиш. Или пупољак

да ти замирише, мирисом

којим, ако се усудиш да га у ревер заденеш, опчињен

остајеш. И од којег живиш и

дишеш, читав живот. Или да схватиш да малено срце,

само твоје, за тебе

искључиво створено, по мери за којом си, одувек,

жудео: срце мајушно које

довека, куца, једино за тебе. И читаоца ове песме.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр.13-14.

 

 

A tenger, vitorlabontás előtt

 

Ha születsz, valaha is: valaha születsz:

tengerészlélekkel,

valóságossal. És életedet, csak úgy, a hullámok

és a vízalatti áramlatok,

felszín-alatti vizek, a véletlen kénye-kedve, a láthatatlan

vagy a rejtett

sötét ellenségességek nem visznek: az átkozottak öblébe

melynek sorsa: fojtogat:

kegyetlenül: míg végül: meg nem fojt. Vagy, bárkaként,

zátonyra nem dob:

hajótörés: a menny egyik lagúnájában, ahol

mindent feledsz:

az élvezeteken kívül. Vagy holmi, ironikus pusztaszigetről

szóló elégiában

találod magad, valahol az elképzelhető világ

egy eldugott sarkában.

Ahol egyedül a bánat virágzik. Esetleg egy aranyveretes

reggel ábrándkergető

gondolat felébreszt. És attól kezdve vibrál az

az álmatlanság: benned akár

a láthatáron, sohasem: huny ki az esthajnalcsillag.

Ez az óceáni érzés

ami egyúttal ékszerbolt is, mindennapi hajó:

drágakő: Fabergé-

tojás: meglepetésekkel, csodákkal festett, melyektől

eláll a lélegzet. A hajó

fedélzetén, a hajótestben vagy a horgonykötélen

mindig rábukkanhatsz,

a nélkül, hogy sejtenéd, honnan, az érme egyszerre csak

pont ott termett, az,

amelyik az első emlékeknél öregebb: a gyerekkori. Vagy

váratlanul felfedezed,

a kocsit, melynek ezüst kerekei elvisznek, akkor és oda,

ahová akarod, ha

elegendő bátorság van ahhoz: hogy megkívánd. Vagy a bimbó,

az illatos, olyan illatot

terjesszen, melytől, ha hajtókádra mered tűzni, megigézett

maradsz. Abból élsz,

lélegzel, egész életeden keresztül. Vagy felfogod, hogy

a kis szív, a tiéd,

a csakis részedre, az általad megálmodott méretre

teremtett: az a kis szív

mindörökre egyedül érted dobog. És e vers olvasójáért.

 

Fordította: Fehér Illés

Dejan Bogojević Drhtaji buke – Zaj-rezdülések

 

Dejan Bogojević, Valjevo 4. juli 1971. – 

Drhtaji buke
 
Nema mirisa
Posle ove kiše
Niti tragova
Sna na dlanovima
Samo hladne senke
Kojima prekrivamo čela
Dok blaga noć
Susreće nove svetove
 
Iščezle nam zvezde u pesmama
I drhtaji buke se šire
 
Blagim pokretom ruke
Prebacuješ kosu na drugu stranu lica
Nisam više zbunjen
Neću ti samo mahnuti i otići
Sustižem te u telefonskoj govornici
Potpuno smo mokri i priljubljena nam tela
Govoriš bez prekida
Brzo i glasno
Dok moji dlanovi trepere po tvojim bokovima
„Okrenuli ste nepostojeći broj“
Na trenutak se govornica
Pretvara u buktinju
Uskoro se tvoji poljupci odmaraju
Na mojim ramenima
Bez slabosti grizem ti donju usnu
I naslućujem u sebi po neki stih
 
Neću tople i meke žrtve
Dok beskonačno traje mir
I bajke bez patine u noći noće
Te strukture putenosti
To nago telo kao hodočašće
Pohodi svaku mi skrivenu nameru
Da u ovom vremenu
Znane ljubavi
Pokažem pastiru
 
Izvor: https://www.presing.org/dejan-bogojevic-granicni-perivoji-pesme/
 
 
Zaj-rezdülések
 
Ez után az eső után
A tenyéren az álomnak
Nincs illata
Se nyoma
Csak hideg árnyak vannak
Melyekkel homlokunkat takarjuk
A csendes éj meg
Új világokkal találkozik
 
Költeményeinkből eltűntek a csillagok
Zaj-rezdülések terjednek
 
Hajadat könnyed mozdulattal
Dobod át a másik oldalra
Immár nem vagyok zavarban
Egy hozzád intézett intés után nem megyek el
Utolérlek a telefonfülkében
Vizesek vagyunk testünk egymáshoz simul
Míg tenyerem derekadon remeg
Megállás nélkül beszélsz
Gyorsan és hangosan
„Nemlétező számot hívott”
Fellángolt
A fülke
Csókjaid vállamon
Pihennek
Alsó ajkadat harapdálom
És bennem verssorok kel életre
 
Nem kívánok áldozatokat
Tart a végtelen nyugalom
És a mesék patina nélkül az éjben éjszakáznak
Ez az érzékiség-szerkezet
Ez a meztelen test rejtett szándékaimat
Zarándoklatként látogatja
Hogy az ebben az időben
Ismert szerelmeket
A pásztornak megmutassam
 
Fordította: Fehér Illés