Gergely Tamás Bekerítve – Opkoljeno

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Bekerítve        Csatárláncba felfejlődve közeledtek.      - Sehol semmi rés - szaladt ki a száján.      Humberto biccentett. Zaj nélkül tette le fegyverét. Lágy mozdulatokkal illesztette vállához a hegedűt, játszani kezdett.      Blasco kiugrott az árokból, s elindult feléjük. Hallotta, amint csőre tölt.      Már az arcuk is kivehető volt. Homloka gyöngyözött; Humbertóra pillantott. Az háttal a lövészárok falának dőlve hegedült tovább. „Háttal az ellenségnek? - ismételgette magában - Hiszen körülvettek!”      Blasco leért a völgybe. A két fegyver egyszerre szólalt meg.      Hátulról érte a fény, az escopota fémlapja megcsillant. „Mit teszel?” - faggatta önmagát, a választ nem találta. Tekintete a Humberto homlokába csüngő fürtökre esett. „Milyen érdekes - gondolta - , a vonót a bal kezében tartja.”      Felemeli a gránátot. Kibiztosítja.      Mit teszel?

Opkoljeno        U navalnom redu su se približavali.      – Neke pukotine nigde – izustio je.      Humberto klimne. Oružje je nečujno spustio. Violinu elegantnim pokretom digao i svirati počeo.      Blaško iskoči iz jarka i prema njima krene. Čuo je, kako metak u cev stavlja.      Već su im i lica videli. Čelo mu je znoj oblio; pogleda Humberta. On je leđima na zid jarka naslonjeno dalje na violini svirao. „Napadačima leđima okrenuto? – ponavljao u sebi – Ta opkoljeni smo!”      Blaško je u dolinu stigao. Oružja istovremeno su se oglasili.      Svetlost ga je straga osvetlio, metalna površina eskopota zablista. „Šta radiš? ” – ispitiva sam sebe, odgovor nije našao. Pogled mu je na na lokne Humberta palo. „Interesantno je – pomislio – gudalo u levoj ruci drži. ”      Podiže granatu. Priprema za aktivaciju.      Šta radiš?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Dragica Draga Grbić Војводино – Vajdaság

 

Dragica Draga Grbić Sarajevo 6. april 1946. –

Војводино   Са лијеве стране мога срца Цвјетају сунцокрети Са десне пшеница зри Моје срце у сред Војводине Расте као кукуруз Својеглаво Високо Надвисило сва поља Па надгледа Као са брда У Босну Недостаје му Ријека шума пропланак Пресадили га овдје А оно би тамо да зри   Војводино Прегазила бих ја тебе Ал си дуга и широка Нема краја твоме зрноплету До поднебесја миришу Хљебови твоји Да се посијем у бразду И изникнем млада Сазрела бих у теби

Vajdaság   Szívem bal oldalán Napraforgó virágzik Jobb oldalán búza érik Szívem Vajdság közepén Kukoricaként nő Makacsul Magasra Minden kaszálót túlnő És szemlél Mint a hegyekről Boszniában Hiányoznak A folyók az erdők a fennsíkok Mindent átültetnék Az meg ott érjen   Vajdaság Elgázolnálak De hosszú vagy és széles Mindenütt érett mezők várnak A horizont Kenyérillattal telt Ha egy barázdába vetném magam És fiatalként megjelennék Meg benned érnék   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milan Orlić: Морнарска песма, Одисејева – Tengerész dal, Odüsszeuszé

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Морнарска песма, Одисејева

 

Итака ми је, не кријем, у срцу била, о дувек и заувек:

ако већ нисам, о њој

мислио, у име славе њене, делао: сањао сам је. Тако:

тек њоме окрепљен,

за искушења оснажен, нова: из снова сам се будио.

Чак и из кошмара,

најјезовитијих. Ако је, чудом неким, сањао нисам:

жироскоп, компас

магнетни или сателитски: на пут су брод враћали,

прави. Пут једини,

пут узвишени. Па је мени лако било, да периметар

пловидбе: са и без

формуле, математичке: израчунам непогрешиво,

у даху. Где Сунце плаво,

Итаке наше, излази: где не залази, никада: знали смо,

без изузетка, иако

од морнарског живота огрубели, морепловци – сви.

Чак и у разореној

и бешчашћем просаца, пустошеној и понижаваној,

али и даље недужној,

нетакнутој и непониженој: животодајан је: још увек

био њен сјај. Прамац

су наш, струје подводне: поузданошћу ГПС навигације,

поморске, ка мору

усмеравале њеном: обалама, на којима лотос зре. Душу

узбуркавали нису: ни

Лотофагове, мање још: Киркине чини, ни Полифемова,

ни прождрљивост

Лестригонаца. Чак ни Посејдонов гнев. Јер ако једном,

случајно макар

схватиш: из какве си луке, раскошне испловио, а да

ни слутио ниси:

разумећеш, још лакше, каквој земљи бродиш. Ведар ће

бити твој, довека пев.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр.13-14.

 

 

Tengerész dal, Odüsszeuszé

 

Ithaka, nem tagadom, szívemben volt, mindig és mindörökre marad:

ha nem is

gondoltam rá, dicsőségéért tevékenykedtem: róla álmodtam. Így:

vele felfrissülve,

a próbatételekre, újakra, megerősödve: álomból ébredtem.

Még a rémálomból is,

a legborzalmasabból. Ha nem is álmodtam, valami csoda folytán:

a delejtű, a mágneses

vagy műholdas iránytű: a hajót visszaterelte, a jó

útra. Az egyetlen útra,

a magasztos útra. Hát könnyű dolgom volt, a hajójárat

periméterét: matematikai

képlettel vagy a nélkül: pontosan kiszámítottam, egy

pillanat alatt. Ahol kék a Nap,

Ithakánké, hol kel fel: hol nem nyugszik le, sohasem: tudtuk,

mindahányan, pedig

a tengerészélettől eldurvultak, a tengerészek – egytől egyig.

Még leromboltan,

megbecstelenítetten, szétzúzottan és megalázottan,

továbbra is ártatlan,

érintetlen, meg nem alázhatták: árad belőle az élet: még mindig

ragyog. Hajónk orrát,

a vízalatti áramlatok: tengerészeti GPS nyomkövető

pontossággal, tengere

felé irányították: partja felé, ahol a lótusz terem. Szellemét

nem zavarták meg: még

a Lotophagoszok sem, még kevésbé: Kirké tettei, sem Polüphémosz,

sem a falánk

laisztrügónok. Még Poszeidón haragja sem. Mert ha egyszer,

még ha véletlenül is

felfogod: milyen kikötőből, fényűzőből indultál, a nélkül,

hogy sejtetted volna:

megérted, még könnyebben, milyen föld felé haladsz. Vidám

lesz, dalod, mindörökre.

 

Fordította: Fehér Illés

 

Vladimir B. Perić 7. еtidа – 7. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

7. etida               „ ‒ Spavaj sine... ”: „Sati 0 minuta 5 ‒ pravo vreme za Noćni program Radio Beograda... ” … i dok teku uvodni taktovi špice svest pulsira sve slabije…             Ovih dana pošao sam u školu sa mnoštvom romske dece... (dan je i školski metež a ja sam sâm). Nije me nepoznatog strah... (nagoreli zidovi, prljavi WC-i, izbrljane klupe u likovnom kabinetu). Strah me je školskog zdanja (prazna je škola ‒ nema dece ‒ samo glasovi).             Sve mi je novo, ali kao da sam ovde već 37 godina. 37 puta déjà vu (Dan mrmota: ne! To će biti deset godina kasnije). Da li je ovo rekonstruktivna ili restaurativna nostalgija? O, zašto je to važno?!             U jednoj ruci, (maloj ruci, Bože kako su čudni ti prstići kao da nikada nisu ni bili moji!) držim ruski bukvar tek stigao iz Topole, svodovi školskog hodnika su visoko a izlaz je daleko. Na kraju hodnika su vrata, iza njih dva hodnika koja se račvaju (pravi triler, filmski, video, muzički ‒ nebitno!). Bol ne osećam, umor ne osećam, no volju da kroz ovaj lavirint koji me ne mazi, iznova i iznova prolazim... i znam (he he he) da ne mogu iz njega da izađem...             „...bilo je to sve što smo Vam pripremili za večeras...(fšžšfsžsifž)... Beograde, dobro jutro! ” (kap, kap, kap, kap, kap.............).

7. etűd               „ ‒ Aludj fiam...”: „0 óra 5 perc ‒ a Belgrádi Rádió Éjszakai műsora éppen most kezdődik... ” …és míg a bevezető taktusok hallatszanak, a tudat egyre gyengébben ver…             Iskolába, sok roma gyerekkel együtt, a napokban indultam… (nappal van, iskolai tumultus, én meg egyedül vagyok). Az ismeretlentől nem félek… (üszkös falak, piszkos WC, a rajzteremben maszatos padok). Az iskola épületétől félek (az iskola üres – gyerekek nincsenek – csak hangok).             Számomra minden új, de mintha már 37 éve itt lennék. 37-szer déjà vu (Időtlen időkig: nem! Tíz év múlva lesz). Ez a nosztalgia alkotó vagy helyreállítási jellegű? De miért is fontos?!             Egyik kezemmel, (a kis kézen, Istenem, milyen furcsák azok az ujjak, mintha sosem tartoztak volna hozzám!) a Topoláról éppen most érkezett orosz ábécéskönyvet tartom, az iskola boltívei magasan vannak, a kijárat meg messze. A folyosó végén ajtó, mögötte a folyosó kettéválik (valódi thiller, film, videó, zenés – nem fontos!). Fájdalmat, fáradtságot nem érzek, de azt, hogy ezt az engem nem dédelgető, kihívó útvesztőt újra és újra végig-járjam… és tudom (ha ha ha), belőle sosem jutok ki…             „… ez volt minden, amit ma éjjelre Önöknek készítettünk… (fszssfszzsszifzs)… jó reggelt, Belgrád!” (csepp, csepp, csepp, csepp, csepp.............).   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vlasta Mladenović Један дан на власти или ружан сан – Egy nap a hatalmon vagy rossz álom

 

Vlasta Mladenović Šarkamen kraj Negotina 17. mart 1956. – 

Један дан на власти или ружан сан   Шта ли се то догађа, на улицама ми се јављају они који ми се никад јавили нису, ни добар дан, ни помоз Бог да кажу пре догађаја тог.   Не знам који је разлог толике промене, да толико штују и љубе мене, откуд толике љубави у времену мржње.   Прилазе ми пријатељи које одавно видео нисам, угађају ми нешто, чине то вешто, све по мојој жељи, мада ја не тражим ништа.   Долазе дојучерашњи непријатељи, нуде услуге, радо би да буду моје верне слуге.   Посебно се тискају рођаци, они су ми најближи, мада ја ни не знам да имам толику родбину, одувек сам био сам.   Нарочито се нуде слаткоречиви писци, они би да буду, о, то је најлакше, дворске луде.   Али, све је само сан, ноћна представа у којој играм краља, како да објасним актерима тим да је то само комад пролазног позоришта и да сам ја Нико, а они су Ништа.

Egy nap a hatalmon vagy rossz álom   Mi történik, az utcán azok köszöntenek, akik eddig sosem köszöntöttek, se jó napot, se Isten hozott, szájukból, felém, el nem hangzott.   Nem értem, mi történt, hogy egyszeriben ennyien becsülnek, rajonganak értem, a gyűlölet idejében honnan ennyi szeretet.   Megjelennek a régen nem látott barátok, bókolnak, ügyesen tetszelegnek, kívánságom szerint, pedig semmit sem kérek.   Jönnek a még tegnapi ellenségek, szolgálatkészek, állítják, hű szolgáim lesznek.   Különösen a rokonok furakodnak, hozzám legközelebb ők vannak, igaz, nem is sejtettem, hogy ennyi rokonom lenne, eddig magányos voltam.   Kínálkoznak, hízelegnek a költők is, ők, legszívesebben, ó, ez a legkönnyebb, udvari bohócok lennének.   De, álom volt ez, csupán, éjszakai előadás, én voltam a király, hogyan magyarázzam meg a szereplőknek, csak átmeneti színházi mutatvány volt, én vagyok a Senki, ők meg a Semmik.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Власта Младеновић: Драинац и друге песме, Културисток-Пресинг, Младеновац 2018. стр. 43-44.

Miodrag Jakšić Reči prebroj – Számold a szavakat

 

Miodrag Jakšić Beograd 1969. – 

Reči prebroj   Pričaj mi o sebi… Kažeš – Ne bi. Slobodno i nemoj… Prećuti. Reči prebroj. Mislima tutnjaju stada, Prepuna krčedinska ada. Ogroman broj. A joj… Šta reći? Sreću, kako preći, Bežeći ka njoj… Čuvaj se, anđele moj. Svetla se gase, Jutro će doć, a teško da ću ispratit noć. Ljubav spada u takav kroj. Odlazim kao tvoj…

Számold a szavakat   Magadról mesélj… Mondod – Nem tennéd. Hát légy szabad… Titokzatos. Számold a szavakat. Sokadalom az elképzelésekben, Kerekeden a szigeteken. Tolongás. Jaj, mi vár… Mit tenni? A szerencsét hogyan átverni, Elébe kell menni… Vigyázz magadra, kedvesem. Hunynak a fények, Jön a reggel, de az éjt ki nem kísérem. Ilyen a szerelem. Mint a tiéd megyek el…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/miodrag.jaksic.3

Živko Nikolić Млад – Fiatal voltam

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Млад   јутрос сам се пробудио млад спреман ка сунцу да полетим али је сунце ка твом наручју измицало у зрак се изливало у траву плаветну плаве звезде широко расклапало једно је зрно на мој длан пало длан се ширио а ја сам био млад и плаво је било тамо где сам стао јер је плаво од тебе дотицало та нит на мом длану то зрно тек сам се пробудио а већ си ми и осмех и чело у плаво обојила био сам бескрајно плав плав до само теби знаног облика   25. 8. – 16. 12. 2001. Београд

Fiatal voltam   ma reggel fiatalon ébredtem a nap felé akartam röppenni de a nap öled felé mozdult szétterült a levegőben a kék fűben szétszórta a kék csillagokat egy szemcse tenyeremre esett a tenyér terjedt én meg fiatal voltam és kékségben álltam mert tenyeremen az a szál az a szemcse a kék tőled eredt éppen csak felébredtem de mosolyomat és homlokomat kékre festetted végtelen kék voltam kék a csak számodra ismert alakban   2001. 8. 25. – 12. 16. Belgrád   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor