Marija Šimoković Mlad mesec rasporenog trbuha – Újhold felhasított gyomorral

 

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. –

Mlad mesec rasporenog trbuha
(za Danila Kiša )

Glen Guld je te noći svirao dok su navežbavali Hamleta
na Stradunu među gosparima. Bila je duboka noć koliko more
u koje je gledao onaj koji je uz Gulda pevao. Doveli su Tisu
bliže hotelu Argentina i seli sa njom za okrugli sto nalik
onom za kojim smo sedeli u Parizu. Skoro svitalo je.
 
Pa tu ste dakle. Stigli ste do dna, kaže mi danas dok gluvarim
U bašti Kolarca i čekam početak božićne predstave Paković.
Kakav početak kad je kraj stigao,
kaže mi pućkajući Gitanes. Da ste razumeli šapat buka vas ne bi zatekla.
U senci konopca i dalje slutite rajska vrata, a oko vas
samo kopije i pastiši. Zahvatate vodu iz prljavog bunara,
nagorela vam drška od svakog dana. Svaka noć dok sanjate vadi nož iz korica
on leti oko vas kao u kineskim filmovima.
A danju osviću maske. Dok trepnete već ste obmanuti
ovi obrnuti peru vam vijuge. Lečite spuštena tabana istorije
umesto da lečite istoriju.
Ovo dugo putovanje u prošlost ne bi izdržali ni jači.
Zar ne čuješ, nove priče im počinju istim rečima
kao stare. I uvek se završavaju jednako. Obrnuto značenju.
 
Támán je. Pratim ga dok prelazi Brankov most
i nalazi kost sa kukastim krstom, upirući prstom u nju,
traži oblik oko sebe koji bi sliku poništio. Meri razdaljine između sada i časa u kojem će
zastati satnica sata iz koje je lako stići do tačke u kojoj se sve sažima.
 
Dok čeka na red za upisu u Enciklopediju mrtvih zna da vreme počiva
u očima. Séda na skaline stalno pevajući. Ovo vreme nije vaše
ni ičije, ovo vreme drugima maše iz sfere ptičije. I onda će se osrati na bistu
onih što od vas samo ištu ne pitajući sme li se. Al kasnije. Gnevno se okreće moru
i Tisi u njemu i pita – i ti si mešanac?
 
Sve je to zabuna u redu vožnje svetske istorije, kaže.
Ko će bolje dizajnirati pakao nego ovo vreme,
pita i preskače odgovore jer zna i ostala pitanja koja
iz njih dolaze. Sve sam to već video. Vaše vreme dobija
nove vrtoglavice i ne snalazi se u zadatom prostoru.
Nikad nisam video Boga da se smeška ali ga nisam video
ni  ovako ljutitog kao što je sada. Šalje vam i ove kiše potopa
da u vama počne da diše neka sonata. Razdvojene stolice istog stola
vode do još većeg bola od onog koji gledate. Molite se.
 
Bile su ipak šine u suzi tišine. Dok je u fotografskom ateljeu
sa veštačkim cvećem i pravom pticom u kavezu
čitao odsutnost oca. Kasnije će mu to biti čitanka
za sve razrede života.
 
Prelaskom zebre između tamne i svetle niti nalazim reči koje su mi do sada upućivane.
Nisam dovoljno odmorna da zapazim nijanse kaže pesma i sama
zapanjena svojim ishodom.
 
Kako se zove onaj beli šljunak na kojem sam
ugledala njegovo poslednje poglavlje
o odsutnosti oca. U Dubrovniku.
Mesec mu je nameštao čelo dok je sunce
davalo opelo živima. Pripreme su bile jasne.
I ruj venjenja. Lice mu je bilo kao kad se otac
vratio sa prve egzekucije. Kada je rupa u ledu bila
prepuna da primi i njegovo telo. Lice mu je bilo belo
poput onog anđela. Još uvek je tražio očevu knjigu što ju je u Kovinu
pisao. Ali više nije bio spreman da je nađe.
Ako je za oca bio lek taj rukopis i njemu bi možda bio spas
ali ga nije tražio. Sećao se vina iz Kovina na očevim usnama
tri godine pre njegove smrti. Bila je kap jedna
na njegovoj prugastoj pižami dok su sedeli na klupi bolnice,
zrikavci su radili na kvartetu a otac je bio sam na svetu kada je rekao :
istoriju pišu u ludnicama neki potpuno paranoični ljudi
i da li su oni ili ovi napolju ludi reći ću ti.
 
Nosio je oblik onog cveta možda geranijuma koji su zalud iz njega
doktori u Parizu čupali. Oni koji su pali iz poezije.
Te noći pre šljunka i drhtaja tela
kad sam ga srela pevao je mešajući zvuke, jezike i ruke.
More je bilo daleko i da jutro nije stiglo
možda bi sve ostalo na pesmi ciganskoj.
Na šljunku je bio miran zagledan u so
stojeći sred razmeđe sveta potpuno sam.
 
Razvio je sluh za travu podigao glavu i čekao.
Svaka je kap mogla da javi odlazak. Ali more se toga dana
nije razdvajalo. Bilo je spremno da ćuti
kao minuti koji su ostali, i mi smo ćutali.
Neko je došao kasno i rekao nešto glasno,
ali ga nije čuo jer je sagovornik njegov jedini bio
Eduard Sam. Tako je našao oca na liniji glogovog koca.
I jedinu reč koju ni on ni žrec nisu uspeli da
oneobiče. Smrt. Mada se sve dogodilo drugde i u vreme ruja
nas je zatekla letnja oluja opraštanja. Jedino je on bio
hrabar do kraja a mi i dalje čekali više sjaja od čuda
kojem smo poverili zadatak da bude kratak
i pomiluje ga.
 
Na obali je ostao da sja samo mlad mesec rasporenog trbuha.
I opušak.
 
Izvor: autor
 
 
Újhold felhasított gyomorral
(Danilo Kišért)
 
Azon az éjjelen, míg a Stradunon¹ az urak és hölgyek között a Hamletet
gyakorolták, Glenn Gould zongorázott. Mély volt az éj, akár a tenger,
melybe a Gould melletti énekes nézett. A Tiszát az Argentina hotelhez,
melynek a párizsihoz hasonló kerek asztalánál foglaltunk helyet,
közelebb hozták. Pitymallott.
 
Szóval, itt vagytok. A mélység mélyére értetek, szól ma hozzám míg a Kolarac²
kertjében, Paković³ karácsonyi előadásának kezdetét várva csellengek.
Miféle kezdet, hisz a vég érkezett,
mondja nekem Gitanest szíva. Ha értettétek volna a suttogást, a lárma nem ér tetten benneteket.
A kötél árnyékában továbbra is sejtitek a mennyek kapuját, de körülötte
csak másolatok és káosz. Vizet koszos kútból merítetek,
a napok markolata perzselt. Míg álmokat kergettek minden éj kést ránt,
mint a kínai filmekben, köröttetek lebegnek.
Nappal meg az álarcok köröznek. Pillanatok alatt megcsalnak
agytekervényeiteket ezek a furfangosok mossák. Maga a történelem helyett
lúdtalpát gyógyítjátok.
Ezt a múltbeli hosszú utazást erősebbek sem bírnák ki.
Hát nem hallod, új történeteik ugyanazokkal a szavakkal kezdődnek
mint az eddigiek. És mindig egyformán végződnek. Ellenkező jelentéssel.
 
Mélysötét. Követem míg átmegy a Branko hídon⁴
horogkeresztes csontot talál, rá ujjal mutatva keres maga körül
valamit, ami a képet megsemmisítheti. A most és az a pillanat közötti távolságot méri, melyben
az óra mutatója ott áll meg, ahonnan a mindent összegző pontig könnyen el lehet jutni.
 
Míg várakozik, hogy a Halottak Enciklopédiájába írják, tudja, az idő a szemekben
nyugszik. Dalolva ül a lépcsőre. Ez nem a ti időtök,
senkié se, ez az idő madártávlatból másoknak integet. És leszarja azok szobrát,
akik tőletek kérdezés nélkül csak követelnek. De később. Dühösen fordul a tengerhez
és benne a Tiszához és kérdi – te is félvér vagy?
 
Mindez a világtörténelem menetrendjében tévedés, mondja.
Az időnél a poklot ki fogja jobban kigondolni,
kérdi és, mert a következő kérdéseket is ismeri,
a feleletet átugorja. Mindezt már láttam. Időtöket újabb
szédületek érik és az adott térben nem találja fel magát.
Istent sosem láttam mosolyogni, de ilyen mérgesen sem,
mint most. Ezeket az esőáradatokat is küldi
hogy bennetek végre valami szonáta keljen éltre. Ugyanazon asztalnál a különvált székek
annál, amit most néztek, még nagyobb fájdalomhoz vezetnek. Imádkozzatok.
 
Mégis sínek voltak a csend könny-zuhatagában. Míg a művirággal
és a kalitkában madárral díszített fotóműteremben⁵
az apa távollétéről olvasott. Később olvasókönyve lesz,
az élet minden osztályában.
 
A sötét és a fényes csíkok közötti zebrán áthaladva találom meg az eddig hozzám intézett szavakat.
Hogy az árnyalatokat érzékeljem nem vagyok elég pihent mondja a vers, az eredmény
őt magát is megdöbbenti.
 
Hogy hívják azt a fehér kavicsost melyen
apja távollétében utolsó fejezetét megláttam. Raguzában.
Míg a nap az élők számára gyászszertartást
tartott, homlokát a hold igazgatta. A készülődés
egyértelmű volt. A hervadás pírja is. Arca olyan volt,
mint az apáé, aki az első kivégzés után visszajött. Mikor a jégben a lék,
mert tömve volt, testét nem fogadta. Arca olyan fehér volt mint
azé az angyalé. Még mindig azt a könyvet kereste, amit Kovinban
apja írt. De arra, hogy megtalálja, már nem volt kész.
Ha az a kézirat apja gyógyszere volt, talán őt is megmenti
de nem kereste. Emlékezett három évvel halála előtt apja ajkán
a kovini borra. A kórház udvarában
a padon ült, csíkos pizsamáján egy csepp,
a tücskök négyszólamban dolgoztak, apja egyes egyedül volt, amikor megszólalt:
a történelmet a bolondok házában az üldözési mániában szenvedők írják
és hogy ők a bolondok vagy ezek itt kinn, elárulom.
 
Azt a virágformát talán gerániumot hordozta, amit tüdejéből később
Párizsban az orvosok hiába csupáltak. A költészetből bukottak.
Azon az éjjelen a kavicsos és a test borzongása előtt
amikor találkoztam vele, hangokat, nyelveket, karokat keverve énekelt.
A tenger messze volt és ha a reggel nem érkezik
talán minden a cigány-dalon marad.
A kavicsoson, tekintetével a són, nyugodtan,
a világ választóvonalán egy szál magában állt.
 
Ahogy meghallotta a füvet felemelte fejét és várt.
Minden csepp érkezést jelenthetett volna. De aznap a tenger
nem vált szét. Kész volt hallgatni
mint a megmaradt percek, és mi is hallgattunk.
Valaki későn jött és hangosan mondott valamit
de nem hallotta, mert egyedüli társa
Eduard Sam⁶ volt. A galagonya vonalán apját így találta.
És az egyetlen kifejezést, amit ő sem, a pogány pap sem tudott
kimondani. Halál. Igaz, mindez máshol történt és a veres idején
bennünket utolért a megbocsátás nyári vihara. Mindvégig
bátor egyedül ő maradt, mi meg továbbra is több fényt vártunk a csodától,
melyre azt a feladatot bíztuk, hogy rövid legyen
és simogassa meg.
 
A parton csak az újhold maradt, felhasított gyomorral.
És egy csikk.
 
¹Stradun (ejtsd: Sztradun) – Dubrovnik főutcája
²Kolarac (ejtsd: Kolárāc) – Belgrád egyik kultúrközpontja
³Paković (etsd: Pákovity – 1968. -) rendező, író, újságíró
⁴Belgrádi híd
⁵Danilo Kiš idézet
⁶Eduadrd Sam: Danila Kiš irodalmi apja
 
Fordította: Fehér Illés

Željka Avrić Звездочатац – A csillagjós

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. –

Звездочатац   Проричем судбину удварајући се небу Прислушкујем звезде проничући им у намере   како и коме Паркина вретена врте   С вечери дањујем сунцем ноћивам   Од Прометеја сурвао сам се у кентаура   Опијен алхемијом звезда украо сам им Тајну поставши заробљеник судбине   Сласт ми постаде горка а умеће казна   Тешко ономе ко се прометне у бесновника

A csillagjós   Sorsot a mennyeknek udvarolva hirdetek A csillagokat meg lehallgatom rejtegetnivalójukat így fedem fel    a Párkák orsói kinek és hogyan forognak   A napot az esttel  az éjt magával a nappal töltöm   Prométheusztól zuhantam kentaur lettem    A csillagok varázsvegytanával megigézve loptam el Titkukat és az osztályrész foglyává váltam   A kéj számomra immár keserű tehetségem meg büntetés   Jaj az örökös virrasztónak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ady András Tárgyiasulok – Predmet postajem

 

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –

Tárgyiasulok
 
Azok az érintések
már rég sebhelyekké
lettek, nem, most már
látom, hogy amire emlékszem
az dehogy is egy pohár, hamutartó,
tányérvilág, amely rendre-rendre a tietek
volt, nem a ledobott és úgy is maradó ruhák
tétlen önmagába roskadása, önfeledése...
itt sebbé alakult minden tárgy és rajtuk a ti,
a voltak érintése, s a gyógyulásnak körülbelül
annyi az esélye, mint annak, hogy használni
őket, ti, innen-onnan, ideig-óráig bár, de visszatértek...
lassan már csak a testem marad, az is tele
ujj-lenyomatokkal, vajon kitart még, vagy
ez is fekélyekkel teli, csak még nem látom,
nem merem elismerni, hogy ha abba nem
hagyjátok a rólam-emlékezést, s ha én is
nem feledek, majd-tökéletesnek kinézően
egyszer csak minden előjel nélkül, a nyílt
színen szétesek?
 
Forrás: a szerző
 
 
Predmet postajem
 
Oni doticaji
odavno su ožiljci
postali, ne, sad već
vidim da na to što se
sećam nije čaša, pepeljara,
svet tanjura je što je uglavnom vaš bio,
ne dokono srozanje u sebi, samozaborav
odbačenih i tako ostavljenih odela…
tu se svaki predmet u ožiljak pretvorio i na njima
vaši nekadašnji doticaji, te za ozdravljenje otprilike
toliko šanse ima koliko i činjenici da ću se odavde-odande,
makar na kratko vratiti da bi ih nosio…
pomalo mi već samo telo ostaje a i to je otiscima
prstiju pun, da li će se još držati ili
je i to čirovima puno samo još ne vidim,
ne smem priznati, ako nećete prestati
sa prisećanjem na mene te ako ni ja neću
zaboraviti, jednom ću se na izgled kao
savršen bez ikakvog predznaka na otvorenoj
sceni raspasti?
 
Prevod: Fehér Illés

Hajnal Éva Jobban szeretem – Više volim

 

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. – 

Jobban szeretem
 
Wisława Szymborskának
 
Jobban szeretem a kutyákat, leginkább a vizslát.
Jobban szeretem a csokit.
Jobban szeretem az egészmogyoróst, mint a nyomokbant.
Jobban szeretem a voltaképpent.
Jobban szeretem a keddet, voltaképpen nem is tudom, miért.
Jobban szeretem a repetitív részeket.
Jobban szeretem a kéket.
Jobban szeretem a pipacsot és a margarétát.
Jobban szeretem a csendet.
Jobban szeretem a hideget, vagy a forrót a langyosnál.
Jobban szeretem a legkisebb királyfit.
Jobban szeretem a zenét.
Jobban szeretem az Üveghegyen is túlt.
Jobban szeretem a Kárpátia gőzöst, mint a Titanicot.
Jobban szeretem az örömhírt.
Jobban szeretem a jobban szeretést, mint a nemszeretést.
Jobban szeretem a szerelmet.
Jobban szeretem a békességet.
Jobban szeretem a csokifagyit vaníliával.
Jobban szeretem a balkezedet.
Jobban szeretem a se növény, se állat: gombát.
Jobban szeretem a verseket.
Jobban szeretem megélni a csodát, mint hallani róla.
Jobban szeretem látni, de van úgy, hogy hallani szeretem jobban.
Jobban szeretem olvasni.
Jobban szeretem a gombolást, mint a cipzárt.
Jobban szeretem az avantgarde-ot.
Jobban szeretem a növények hallgatását.
Jobban szeretem a valamilyen embereket.
Jobban szeretem a láthatatlanságot.
Jobban szeretem a szürke kőséget.
Jobban szeretem a három legfurcsább szót.
Jobban szeretem a 3 negatív szót.
Jobban szeretem leírni, amiket jobban szeretek.
Jobban szeretem elképzelni, ahogy elolvasod.
 
Izvor: https://kepiras.com/2023/01/hajnal-eva-negy-verse/
 
 
Više volim
 
Wisława Szymborskoj
 
Više volim pse, ponajviše lovačke.
Više volim čokoladu.
Više volim sa čitavim lešnjacima od usitnjenih.
Više volim zapravo.
Više volim utorak, zapravo ni ne znam zašto.
Više volim delove koji se ponavljaju.
Više volim plavo.
Više volim bulku i margaretu.
Više volim tišinu.
Više volim hladno ili vruće od  mlakog.
Više volim najmlađeg kraljevića.
Više volim muziku.
Više volim što je iza Staklenog brega.
Više volim parobrod Karpatiju od Titanika.
Više volim radosnu vest.
Više volim više volim od ne volim.
Više volim ljubav.
Više volim mir.
Više volim sladoled sa čokoladom uz vaniliju.
Više volim tvoju levu ruku.
Više volim što nije ni biljka ni životinja: gljivu.
Više volim pesme.
Više volim doživeti čudo od slušanja o njemu.
Više volim videti, ali desi se da više volim čuti.
Više volim čitati.
Više volim zakopčavanje od rajsferšlusa.
Više volim avangardu.
Više volim ćutanje biljaka.
Više volim nekakve ljude.
Više volim nevidljivost.
Više volim sivo kamenje.
Više volim tri najčudniju reč.
Više volim 3 negativne reči.
Više volim napisati šta više volim.
Više volim zamisliti kako pročitaš.
 
Prevod: Fehér Illés

Bíró Tímea Kérj… – Moli…

 

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

Kérj…   amióta nincs munkája egyre kevesebb helyet foglal el a házban a betonfal mellett guggol az árnyékban úgy tesz mintha csak pihenőt tartana a virágültetésben vagy  a sírásásban úgy teszek mintha nem látnám hogy az ujjaival ismét kiszámolja hány kenyérbe kerül  nekünk az életben tartása sápadtan emeli száját a locsolócsőhöz mint aki belefáradt a befogadásba megöntözi a palántákat majd leül sírni anyám meg akar halni

Moli…   otkad nema posla u kući sve manje mesto zauzima pored zida od betona u senci šćućuri pravi se kao da se odmara tokom sađenja cveća ili kopanja groba pravim se kao da ne vidim da prstima opet računa njeno održavanje u životu koliko vekni nama košta usta do cevi za zalivanje bledo diže kao neko ko se umorio u prihvatanju zalije sadnice pa seda i plače majka mi umreti želi   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Bíró Tímea: A pusztítás reggelei, Fórum Újvidék 2017. 37. old.

Méhes Károly Percek – Trenuci

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –

Percek   Bús szárnyú céda lepke ki a gyertyalángnak is odaadja magát   xxx    Túlcsordul a szem és véget ér az ég szájakat tömnek aszfalttal mint az úttest gödreit       *   Valahogy minden más lett csüngő kerítésen átforduló  hulló alig-erejű rebbenő  kis ügyetlen lepke mintha  valaki a szájában tartotta volna  egész nyáron át és most már  hiába a szó elszáll       *    A tenyér közepébe  irtóztató szög szaladjon be  kemény tüskés szárú virág  nőjön ki belőle? kilyukad       *    A tiszta ablaküveg  csillogó felület  egyszerűen hagyja  hogy odaadja  nekem magát  az utcányi világ

Trenuci   Pohotan leptir tužnih krila sebe i plamenu sveća daje   xxx   Oko se preliva te nebo se završava usta asfaltom pune kao rupe ceste   *   Nekako sve se promenilo sitan nespretan leptir što visi preko ograde se preokrene pada snagu jedva ima da poleti kao da je neko preko celog leta u ustima  držao i sad je već sve uzalud reč odleti   *   U sredinu šake neka užasan ekser uleti iz njega da tvrd cvet sa bodljikavom drškom izraste? probuši se   *   Čisto staklo prozora je sjajna površina jednostavno dopušta da mi se svet ulice predaje   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Méhes Károly: A másik táj, Pro Pannonia, Pécs 2000.

Gergely Tamás Dermed – Koči se

  

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Dermed        Azt látja: keserű őszben szállnak darvak. Felneszel, majd „Krú, krú!”, rikoltozni kezd.      - Krú. Darvak - érkezik színtelen válasz.      Körös-körül fal. Karját kinyújtja, ám elbizonvtalanodik, mutatóujja begörbül. Határozatlanul mondja: - Kint.      Hallgatózik. Távolról mintha puskaropogás. Szemében felszáll a félelem.      „Krú”, rikácsol felkavartan, kezével csápol, görgetni szeretné a kereket.      - Leáll! - kiáltja a köpenyes.      Zihálása fokozatosan megszűnik.      Ellentmondást nem tűrő hangon: - Vissza!      Az égő alá kormányozza a tolókocsit.      - Bent! - mondja nyomatékkal az ápoló.      Vállai közé ejti a fejét. Kilöki még egyszer, visszacsusszan. Savó szeme a lemondás szürkéjébe vált. Mozdulatlan üvegteste rideg porcelángömb.

Koči se        Vidi: u gorkoj jeseni ždralovi lete. Razbudi se, pa „Kru, kru!”, drečati počne.      – Kru. Ždralovi – stiže bezbojan odgovor.      Svuda okolo zidovi. Pruži ruku ali nesiguran postaje, kažiprst mu se savija. Nesigurno kaže: –  Vani.      Osluškuje. Iz daljine kao da hice iz pušaka čuje. U očima mu se strah pojavljuje.      „Kru”, derči uzbuđeno, rukom maše, točak bi voleo koturati.      – Zastati! – poviče čovek u mantilu.      Njegovo dahtanje postepeno prestaje.     Glasom što suprotstavljanje ne trpi: – Nazad!      Kolica za guranje ispod svetiljke gura.      – Unutra! – reče strogo bolničar.      Glavu između ramena spušta. Još jednom diže, nazad se vraća. Oči mu u sivilo rezignacije prelazi. Njegovo nepomično telo je surova kugla od porculana.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.