Hajnal Éva Szemüveges Isten – Bog sa naočarama

 

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. – 

Szemüveges Isten
 
Nem hiszem, hogy van arca,
bár sohasem lehet tudni.
Hat és fél éves koromban volt arca.*
Akkor úgy láttam, ősz hajú, szakállas férfi,
aki mindent tud rólam és mindig mosolyog.
Mezítláb jár,
fehér vászonköntöst visel és szemüveget hord.
Ez a legfurább.
A szemüveg.
 
Talán a Mikulással tévesztettem össze, de már nem tudom.
Vagy a kedves öregúrral, aki a szomszédban lakott
és naphosszat verseket olvasott.
Ferlinghettit, Whitmant tőle hallottam először.
Kellemes, mélybarna hangja volt.
Vers lakott a szemében,
mint annak a színésznek, akinek a neve most nem jut eszembe.
Amikor rám nézett, az mindig olyan volt, mint egy költemény.
Semmiben nem hasonlított ugyan a szemüveges Istenre,
most mégis róla gondolkozom.
Szerintem a versek miatt.
 
Isten olyan közel van, mint a mennyezet.*
Most akár meg is érinthetném az arcát.
 
*Vendégsorok, Anne Sexton: Eleanor Boylannek, mikor a Jóistennel beszél című verséből.
 
Forrás: Hajnal Éva: az a nap, Litera-Túra, Pécs, 2024.
 
 
Bog sa naočarama
 
Da ima lice, ne verujem,
ali nikad se ne zna.
Kad sam imala šest i po godina, lice je imao.*
Tad sam tako videla da je sedo kos muškarac sa bradom
koji o meni sve zna i uvek je nasmejan.
U belom platnenom ogrtaču
bos hoda i naočare nosi.
To je najčudnije.
Naočare.
 
Možda sam sa Deda Mrazom pobrkala, više ne znam.
Ili sa uljudnim čikom iz susedstva
koji je danonoćno pesme čitao.
Da Ferlingeti, Vitman postoje od njega sam prvi put čula.
Prijatan, dubok glas je imao.
U očima mu je pesma stanovala
kao onom glumcu čije se ime sad ne mogu setiti.
Kad god me je pogledao kao pesma izgledao.
Ni po čemu nije bio sličan Bogu sa naočarama
sad ipak o njemu razmišljam.
Po mom zbog pesama.
 
Bog je toliko blizu kao plafon.*
Sad bi mu i lice mogla da dotaknem.
 
*Redovi iz pesme Eleonori Bojlenu kad sa Bogom razgovara Ane Sekstona
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Angyalszárny – Anđeoska krila

  

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Angyalszárny        Vadmalac mindig is angyalszárnyat szeretett volna. Kompromisszumot kötött magával: angyalszárny legalább, ha már angyal nem lehet. Most meg adódott egy alkalom.      Létrán jutottak el a Fennvalóhoz, illetve ahhoz, aki az angyalszárnyakat osztogatta, s már Vadmalacon volt a sor, de kiderült: zálogot követelnek.      Vadmalac zavarodottan néz körbe.      – Add a lelked – mondja erre a komája. – Ilyenkor az illik.      Ott szorong a létrán alatta, tuszkolja felfele, mert mögöttük népes sereg.      Visszafele nem lehet a létrán, onnan meg csak szárnyalva.      – De ha leszakad rólam – ellenkezik Vadmalac – vagy mint Ikarosznak, megolvad…      – Kérem a következőt – hallatszik fentről egy hang.

Anđeoska krila        Vepar je oduvek čeznuo da ima anđeoska krila. Sam sa sobom se nagodio: ako već anđeo ne može biti makar da anđeoska krila ima. Sad je stigao pogodan momenat.      Lestvama su stigli do Svevišnjeg odnosno do onoga koji je anđeoska krila delio. I Vepar je stigao na red ali se na njegovo zaprepaštenje ispostavilo: traže zalog.      Vepar je zbunjeno gledao.      – Daj svoju dušu – reče mu jaran. – U takvim prilikama to priliči.      Ispod njega se stiska, prema gore ga gura jer je iza njih red dugačak.      Nazad na lojtri nije moguće a od tamo samo krilima.      – A šta onda ako se od mene odvoji – protivi se Vepar – ili se kao kod Ikara jednostavno otopi…      – Molim sledećeg – čuje se jedan glas iz visine.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: autor

Obren Ristić Поподне у предграђу – Délután a külvárosban

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Поподне у предграђу   Крештави плач и промукла музика радија из оближње куће   Последњи трзај певца одсјај секире и попрскана прегача   и ништа се више није догодило

Délután a külvárosban   Egy közeli házból rikácsoló sírás és a rádióból elfojtott zene   A kakas utolsót rándult balta-villanás befröcskölt kötő   más nem történt   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Nenad Grujičić Pevati – Daloljunk

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Pevati   Pevati o kandžama mačke što se umiva u sumrak i pleše pod munjom, pevati o mački u kavezu koji deca nose iz kuće u kuću i zalivaju vodom ne bi li pljusak udario na žito, pevati o sedam života mačke što uzima obličje žene i nožem u kandži odseca zmaju glavu, pevati o zlatnom obruču u rukama nesretnog kradljivca pretvorenog mačke u igri, pevati o ključaru kralja našega čije se jedno oko otvaralo na cijuk miša, pevati o mački koju je okotila krmača Bela starica i odgojila kao sestru veprova u trku, pevati o mačjem paru kojeg je, kihnuvši, iz ralja izbacio lav dok mu je Noja prelazio rukom preko čela, pevati o grivi lava što riče u zoru i razgoni demone i bolesti, pevati o Božjim kolima koja vuku četiri životinje slične užarenom uglju od kojih jedna ima lice lavlje, pevati o lavu što u trku briše svoj trag bežeći pred čoporom lovaca, pevati o trbušastom lavu što je plesao na jednoj svojoj kandži, pevati o sveštenicima ogrnutim leopardovim kožama sa kojih vise kandže nekad hitre i okrutne, pevati o svetlosti okrnjenog meseca na kojem leopard ždere svoju majku, pevati o valovima mora što su na našu obalu izbacili neman-leoparda sa ptičijim krilima koja pogoni vetar sa četiri strane sveta, pevati o tigru mraka i mladog meseca kojem iz čeljusti beži dete i preobražava se u njega, pevati o pet krasnih tigrova što čuvaju središte i strane sveta, pevati o ženama koje miluje šapa medveda-otmičara što Artemidu prati po mesečini, pevati o isceliteljskoj moći medveda što dodirom leži od glavobolje, pevati o malim narodima što se zaklinju sedeći na medvedovoj lobanji: Nek nas proždre ako smo krivi, pevati o pčelinjem medu kojeg, ližući u plesu, medved vraća trutovima, pevati o sazvežđu Veliki Medved koje se srušilo u detinjstvu od kada opevam opevani svet.

Daloljunk   Daloljunk a szürkületben mosakodó, villám alatt táncoló macskakarmokról, a kalitkába zárt macskáról, melyet házról házra visznek a gyerekek és vízzel öntözik, nehogy a termést viharkár érje, a női alakot öltő hétéltű macskáról, aki a karmában lévő késsel vágja le a sárkány fejét, daloljunk a játék közben a macskából szerencsétlen tolvajjá vált kezében lévő arany gyűrűről, az egyik szemét egércincogásra nyitó királyunk kincstárnokáról, az anyakoca által fiadzott macskáról, akit Fehér anyó mint a száguldó vaddisznók húgát nevelt fel, daloljunk az oroszlán állkapcsából tüsszentéskor akkor kidobott macskapárról, amikor Noé homlokát simogatta, a démonokat és betegégeket elűző hajnalhasadáskor üvöltő oroszlánysörényről, daloljunk az izzó szénhez hasonló négy állattal, közöttük egy oroszlánarcúval vontatott Isteni hintóról, a vadászok elől menekülő, nyomát rohanás közben eltüntető oroszlánról, az egyik mancsán táncoló pocakos oroszlánról, daloljunk a leopárdbőrbe öltözött szerzetesekről, melyből az egykor gyors és kegyetlen karmok lógnak, a csonka holdfényről, melyben a leopárd saját anyját falja fel, a tenger-hullámokról, melyek partunkra a szelet szárnyaival a négy világtáj felé űző leopárd-szörnyet dobott, daloljunk a homály és az újhold tigriséről, melynek az állkapcsából menekülő gyerek tigrissé változik, a világ közepét és négy oldalát védő öt gyönyörű tigrisről, daloljunk a holdfényben Artemiszt kisérő rablómedvemancsok által simogatott asszonyokról, a fejfájással küszködő medve gyógyászati adottságáról, a kis nemzetekről, akik a medve koponyáján ülve esküsznek: Faljon fel bennünket, ha bűnösök vagyunk, mert dalolunk a mézről, melyet tánc közben nyalva, a medve a heréknek visszaad, dalolunk a gyerekkoromban lezuhant Nagya Medve csillagképről, a dalba foglalt világról dalolni akkor kezdtem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Утеха – Vigasz

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13. 11. 1958. –

Утеха
 
Гледам како доносе сено,
навиљак сламе, раж и грање спарушено,
гледам како то помно слажу око мојих глежњева,
а видим и оне што балване ваљају,
и оне што смолом натапају лучеве.
Не видим само ко приноси вечни пламен,
али нека, не треба мени његов лик,
јер за који трен пламен и ја ћемо да будемо једно.
Заједно ивице и рубове да освајамо,
заједно да продиремо у поре најсистније,
у зрнца ту случајно приспела.
Над понором нагнути,
ми ћемо васељену да обасјамо,
пламен и ја, и тај који је пламен принео.
А после ћу фијук ветра да будем,
после ћу с речним таласима да жуборим.
Ја се стално из једног у други облик
пресељавам,
али ме сада, баш овог трена,
радује чудесна топлина која ми се приближава.
Она је моја највећа утеха.
 
18.9.2012-8.2.2014. Београд
 
Izvor: Живко Николић: Обећање, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2014. стр. 54.
 
 
Vigasz
 
Nézem, hogyan hordják a szénát,
a szalma, a rozs és a száraz ág kötegeket,
nézem, mindezt gondosan hogyan rakják bokám köré,
de látom a farönk-görgetőket is,
meg azokat is, akik a kanócot gyantában áztatják.
Csak azt nem látom, az örökös fényt ki hozza,
nem fontos, alakja nekem nem kell,
hisz pár pillanata múlva a láng és én egyek leszünk.
Hogy széleket és párkányokat együtt hódítsunk,
hogy a legkisebb pórusokba és a véletlenül
utunkba került magokba együtt hatoljunk.
A szakadék fölé hajolva
a világegyetemet fénybe együtt borítjuk,
a láng és én és az, aki a lángot hozta.
Utána szélsüvöltés leszek,
utána majd a folyóhullámokkal együtt hánykolódok.
Állandóan egyik alakból a másikba változok,
de most, jelen pillanatban
a közeledő csodálatos melegnek örvendek.
Legnagyobb vigaszom.
 
2012. 9. 18. – 2014. 2. 8. Belgrád

Risto Vasilevski Igra – Játék

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Igra   Zvuk probuđene tišine poziva na igru sa svojom sudbinom.   Igrači omamljeni svetlošću, iznose na pokaz svoje glave, u rukama živi sat pokazuje im drugo vreme.   Sve ide svom budućem životu. Oči, rasute po uglovima, beže ispred nogu zanetih igrača. Kao grane jesenje lete udovi, otkinute s telesa pogađaju prozore, i spolja opet stižu i igru.   Ključaju čela na zidovima. Ritam, kao crni tam-tam biva sve jači.   Ko preživi ovu igru stići će do najvećih visina, biće znak koji će sve beležiti.

Játék   A felébresztett csend sorsával hív a játékra.   A fénnyel elkábított játékosok, szemlére mennek, kezükben az óra nekik más időt mutat.   Minden a jövő élete felé halad. A sarkokban szétszórt szemek a lelkes játékosok lábai előtt görögnek. Testtől elszakadtan, őszi ágakként szállnak a végtagok, eltalálják az ablakokat, és kinn vannak és ismét játszanak.   A homlokok a falakon forrnak. A ritmus, a fekete tam-tam egyre szilajabb.   Aki ezt a játékot túléli a legmagasabb magasságokba ér, jel lesz, mindent jegyző.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Biljana Milovanović Živak: Л. С. оставља све – К. L. mindent elhagy

 

Biljana Milovanović Živak Požarevac, 7. mart 1972. –  

Л. С. оставља све
 
Једном је мој Л.С. пожелео да остави све
И оде, због љубави.
„Све се не оставља”, рекла сам му
 
„Оставићу Све, јер и Онај због кога одлазим
Све оставља”...
 
Л.С. је због љубави постао болестан и блед
Није спавао, није јео и престао је да се смеје
„Ко има Све, тај то не оставља”, опомињала сам
Док су му сузе колебљивице већ текле низ лице
 
„Онај, због кога одлазим, већ чека пред вратима
Понудио ми је вожњу до Краја Света
Својим колима у које је спаковао кофер и своје срце”
 
„Не лудуј, Крај Света је далеко, а твоје срце
Не подноси дуга путовања. Касно је сада.
Чека те Твоје Све.”
 
„Онај због кога путујем каже да први пут воли”...
„Ти волиш Своје Све”
„Ја волим сада и њега, као што никога нисам”...
 
„Крај Света није за тебе, никада нећете стићи.
Чека те Твоје Све.
Тај који оставља све, није ни имао ништа”.
 
Izvor: Биљана Миловановић Живак: Лирско копиле и баба-тетке, Центар за културу, Пожаревац, 2019.
 
 
К. L.¹ mindent elhagy
 
Egyszer K. L. mindent el akart hagyni,
El akart menni, szerelméért.
„Mindent nem hagyhatsz el”, mondtam neki
 
„Mindent elhagyok, mert Ő is, akiért elmegyek,
Mindent elhagy”…
 
K. L. a szerelem betege lett, sápadt,
Nem aludt, nem evett, immár nem nevetett
„Akinek Mindene van, az azt nem hagyja el”, figyelmeztettem,
Míg ingatag arcán már könnye csorgott
 
„Az, aki miatt elmegyek, már az ajtó előtt vár
Felajánlotta, a Világ Végéig utazunk,
Gépkocsijával, melybe bőröndjét és szívét tette”
 
„Ne bolondozz, a Világ Vége messze van, szíved meg
A hosszú utazásokat nem bírja. Most már késő.
Vár a Te Mindened.”
 
„Az, aki miatt utazom, állítja, először szeret”…
„Te a Te Mindenedet szereted”
„Most őt is szeretem, mint ahogy eddig senkit”…
 
„A Világ Vége nem neked való, sosem értek oda.
Vár a Te Mindened.
Annak, aki mindent elhagy, semmije sem volt”.
 
¹Költői Lényem – a szerző által gyakran használt rövidítés
 
Fordította: Fehér Illés