Biljana Milovanović Živak: Између вертикале бога и ђавола – Az isten és az ördög merőlegese között

 

Biljana Milovanović Živak Požarevac, 7. mart 1972. –   

Између вертикале бога и ђавола   Не можеш стајати раскречених ногу Између вертикале Бога и ђавола   Левом руком за једну, десном за другу страну Кад колена клецну, као Бранкова (иако твоја „слабачка” нису)   Не можеш стајати између и држати се За обе гране, за оба стабла Чаробног пасуља   Доћи ће трен Као што је сада дошао Када ћеш морати једну да пустиш   И тако висећи, држећи се једном руком Целим ћеш се телом објумити Као грешница са иницијала   Исцепане странице Мирослављевог јеванђеља Која се чува у Москви. И тако, висећи, Мораћеш се увртети   Око само једне стабљике, као пузавица, Око оне која те у небо води Или оне која те у земљи црвима нуди.   1Branko Radičević – szerb költő

Az isten és az ördög merőlegese között   Az isten és az ördög merőlegese között Nem állhatsz szétvetett lábakkal   Bal kezeddel az egyik, a jobbal a másik oldalra Amikor megroggyan a térd, mint Brankoé1 (pedig a tiéd nem „gyengécske”)   Mindkét ágba, a csodabab mindkét Szárába kapaszkodva, köztes Térben nem állhatsz   Eljön a pillanat Mint ahogy most eljött Amikor az egyik ágat el kell engedned   És csüngve, egy kézzel kapaszkodva Egész testeddel fogod átölelni, Mint a bűnbe esett nő a kezdőbetűn,   A Moszkvában őrzött Miroslav-evangélium kitépett oldalán. És csüngve, Forognod kell   A kúszónövény csak egyik szára körül, A körül, amely a mennybe vezet Vagy a földbe, ahol a kukacoknak kínál.   1Branko Radičević – szerb költő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Биљана Миловановић Живак: Ти, међутим, Књижевна општина Вршац, Вршац, 2022.

Željka Avrić Бдење изгубљених – Az elveszettek virrasztása

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Бдење изгубљених   откако сам изгубио себе у покушају да будем не знам који је век и ко сам у њему не знам како сам и колико ћу дуго зидови играју између две ватре подељени у тескобу и крик тама удара у мисли као звоник у слепо око крвоток згуснут стрепњом у очима гасну сијалице одавно не певам не сањам не трајем не волим ништа осим самоће у себи не чекам никога и нико ме не чека сам без светлости и без жеља претворен у остатке закључан  у себи као казни где сам престао да будем и постао бивши

Az elveszettek virrasztása   Azóta hogy megpróbáltam lenni de önmagamat elveszítettem nem tudom melyik században és ki vagyok nem tudom hogy vagyok meddig leszek szorongásba és sikolyba osztva a falak két tűz között játszanak az elveket mint harang a vak szemet homály üti a vérkeringés szorongással sűrített a szemekben kialszanak az égők régóta nem dalolok nem álmodok nem vagyok magányomon kívül semmit sem szeretek senkit sem várok senki sem vár egyedül vagyok fény és kívánságok nélkül maradék lettem büntetésként önmagamba zárva immár nem vagyok egykori lettem   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Goran Labudović Šarlo Време се успорава ћутњом – Az időt fékezni hallgatással lehet

 

Goran Labudović Šarlo Vrbas 1970. – 

Време се успорава ћутњом
 
Моје камење дише наслоњено о стабло нара,
на стенама лишајеви и маховине обележавају
своје празнике под снегом и на сунцу.
 
Моја стабла имају очи имају осећања имају трнке
за сву памет овог света, моја стабла говоре
језиком који није једноумно корпоративан.
 
Моје птице од риба позајмљују бочну линију,
људи себе не треба да описују разочарењима
неоствареним надама и залудним очекивањима.
 
Моје време се успорава у возу ћутњом путника.
Сартр је на питање ко је јунак наших дана
рекао да је то човек у бекству.
 
Моји градови и села издишу водену пару
да у ваздух дигну поклопац што подрхтава,
и распу говеђи бујон у ком се крчкају.
 
Моје време се успорава ћутњом
и погледом искуства што држи свитање
на длану, невидљиво општем мањежу.
 
Izvor: Горан Лабудовић Шарло: Друштвено књиговодство, Графопринт, Горњи Милановац, 2023. стр. 19.
 
 
Az időt fékezni hallgatással lehet
 
Köveim gránátalmára támaszkodva lélegeznek,
 a sziklákon a hó alatt és a napon
ünnepeiket zuzmók és mohák jelzik.
 
Az általam ültetett fák látnak, éreznek, tüskések,
bölcsek, az általam ültetett fák beszélnek is,
közös érdekeket együgyűen nem képviselnek.
 
Madaraim vonalaikat a halaktól kölcsönzik,
az emberek önmagukat ne csalódásokkal,
keserűséggel, hiábavaló várakozással jellemezzék.
 
Időmet a vonatban az utasok hallgatása fékezi.
Sartre a kérdésre, ki a napunk hőse,
azt válaszolta: a menekülő ember.
 
Városaim, falvaim vízpárát lehelnek ki,
hogy a remegő fedőt a levegőbe emeljék
és a gulyást, melyben főnek, szétszórják.
 
Időmet fékezni hallgatással és a lovarda
számára láthatatlan virradatot tenyerén
tartó tapasztalat tekintetével lehet.
 
Fordította: Fehér Illés

Nikola Vujčić Nesanica – Virrasztás

 

Nikola Vujčić Velika Gradusa 27. juni 1956. – 

Nesanica
 
Zemlju i nebo spaja crna, masna boja.
U daljini, svetla u prozorima su male rupe koje
održavaju disanje. Zgrade su grozdovi ucvetali,
cvast im polako opada. Jedna visoka, kao resa,
visi o peteljci blede mesečine. Gledam je, kasno noću,
sa svog prozora, stresa sa sebe svetlost
da bi, i ona, utonula u noć.
 
Izvor: https://strane.ba/nikola-vujcic-tri-pesme/
 
 
Virrasztás
 
A földet és az eget sűrű, fekete szín köti össze.
A távolban, az ablakokban a fény légzést-fenntartó
apró lukak. Az épületek virágba-borult fürtök,
 a virágok lassan hullanak. Egy rojt-hosszú
a holdsugár kocsányán lóg. Nézem, késő éjjel,
ablakomból, lerázza magáról a fényt,
hogy maga is az éjbe merüljön.
 
Fordította: Fehér Illés

Snježana Rončević Postanja – Teremtés

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Postanja   Sve povesti postanja rodiše prazninu. Sačinila bih ovu po trajanju posebnom.   (Nisam na ovom svetu da bih bila dobra i poslušna. Postavljam pitanja i tražim odgovore, ne želeći da duša izgori u ćutanju.)   Ne prkosim, ali promenila bih neke brojeve. Prepravila neki spis. Dodala više čvorova, neobičnom tragu na zlatovezu.   Tvorac je tvrdim smislio erotiku, sakriven u parnom kupatilu, od pretakanja uzbudljivih boja jeseni.   Tu bi bila priča o početku. (Nikad pre nismo privoleli dušu, da spozna lepotu spajanja tela.)   Verovali smo, dušino je, stavljati pečate na naše nedorečenosti. (Posebnost su joj naša trajanja i trpljenja.)   U životu pak uvek ima nekog, ko poznaje nekog ko zna da su se ispreplela tela, i da je tako počelo nicati seme postanja.   Tako je bilo, ako veruješ Bože, u moj slučaj, nešto drugačiji.

Teremtés   Minden teremtés-történet űrt szül. Ezt, időtállóságát tekintve, sajátosnak alkotnám.   (Nem azért vagyok ezen a földön, hogy jó és szófogadó legyek. Kérdezek és feleleteket várok, hogy a lélek a csendben ne égjen el.)   Nem lázadok, de egy-egy számot átdolgoznék. Egy-egy iraton változtatnék. Az aranyhímzés furcsa nyomára több csomót tennék.   Állítom, az erotikát a teremtő gőzfürdőben, az elragadó őszi színáradattól rejtve találta ki.   A kezdetek története itt lenne. (Eddig a lelket sosem késztettük a testegyesülés szépségének felismerésére.)   Hittük, rejtettségünkre a pecséttétel a lélek feladata. (Egyedisége szívósságunk és tűrőképességünk.)   Az életben viszont mindig akad valaki, aki ismer valakit, aki tudja, a testek összefonódtak és a teremtés magja így kezdett csírázni.   Isten, ha hiszed, így volt, esetemben valahogy másként.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 75.

Nenad Grujičić Разлагање живог бића – Élőlény-fejtegetés

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Разлагање живог бића   Не би требало ваљда да браним ово што пишем?   Испоставиће се да постављам замку                         и увлачим Вас                         у џунглу стихова.   Рекли сте кроз нос: А                         и ти пишеш поезију? Па да видимо?   Ја сам дрхтао                         и разлагао дугачку пјесму                         на дијелове: У први иду људи у други било шта у трећем је опадало лишће кроз четврти текла вода кроз пети крв                         и тако даље                         до неког бесконачног броја                         којим се обиљежава тај                         последњи комадић            мога знања. Само уз помоћ поезије!

Élőlény-fejtegetés   Talán nem kellene megvédenem ezt amit írok?   Még kitűnik csapdát készítve                         a sorok rengetegébe                         rángatlak Benneteket.   Fanyalogva mondtátok:   Nahát                         te is költő vagy? No lássuk?   Remegtem                         és egy hosszú verset                         részeire bontottam: Az első részben emberek voltak a másodikban bármi a harmadikban lehullott levelek a negyedikben víz folyt az ötödikben vér                         és így tovább                         egy végtelen számig                         amely tudásom                         utolsó részét                    jelöli. Csak a költészet segítségével!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујичић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Милан Орлић: Мали од палубе, морнар, морски вук – Fedélzetsegéd, tengerész, tengeri farkas

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                           Мали од палубе, морнар, морски вук

  

Пре него што сам, као и сваки бродски мали, по својој

вољи палубу, рибао

на коленима, и доручак у кабину, капетанову односио:

дивио сам се: сунцу,

златастом, док површину мора, намрешкава: позлатом

сјаја свог. Дивио се

таласу, плимном док корито, бродско, као љуску орахову:

из газа најдубљег:

издиже над пеном таласа. Дивим се, једанко сада као и

тада: галебу: силној

птици, господару царства: приобалног, морског, небеског.

Што морнарима

односи и доноси, крхке: гласове наде и спаса, из бродолома

сваковрсних. А као

морнар: искусни већ, том сам рогу изобиља: сјај полирао,

све што умем и могу:

поклањао сам, штедро, без ценкања и рачуна. Не очекујући

и не тражећи: ништа:

дариван сам, увек, лепшим и бољим. Певао сам, не кријем,

певао и у олуји, клетој:

осећајући, много више него знајући, да ће се из измаглице,

нужно: са пучине,

из дубина, праокеанских, са висина недохватних: однекуд,

незнано откуд, богиња

промолити, пребела: богиња пене, захвалности и молитава,

морнарских, што данас

бродоломника, колико сутра: у вука морског, преображава.

 

Извор: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                 Fedélzetsegéd, tengerész, tengeri farkas

 

Még mielőtt, mint minden fedélzetsegéd, a fedélzetet

mostam, készéggel,

térdelve és a reggelit a fülkébe, a kapitányéba vittem:

csodáltam: a napot,

az aranysárgát, ahogy a tenger felszínén vibrál: aranyszínű

sugarával. Csodáltam

a hullámokat, ahogy az árapállyal a hajót, dióhéjként:

a legmélyebb gázlóból:

a tarajos hullám fölé emelik. Csodálom, most is, mint

egykor: a sirályt: a fenséges

madarat, a part, a tenger, a menny: az egész császárság urát.

Mert a tengerészeknek

hozza és viszi: a remény és a megmentés hangját, a különféle

hajótörésekről. Mint

tengerész: immár edzett, ezt a bőségkaskát: csiszoltam, úgy

ahogy tudtam, bírtam:

adakoztam, bőségesen, alkudozás, számla nélkül. Cserébe nem

vártam: semmit sem:

mindig szebbet, jobbat kaptam, ajándékba. Daloltam, nem titkolom,

daloltam a viharról is, az átkozottról:

éreztem, sokkal inkább, mint tudtam, valahonnan a ködből,

törvényszerűen: a szárazföldről,

a mélyből, az ősóceániból, az elérhetetlen magasságból:

az ismeretlenből, előbukkan

az istennő, a hófehér: a habok, a hálaadás, a fohász, a tengerészek

istennője, aki a ma

még hajótöröttből, holnap már: tengeri farkast varázsol.

 

Fordította: Fehér Illés