|
Разговор с
равницом
У знак сећања на мог
деду
Ех, што те гледам равницо...
размахала си се,
не могу ти ухватити поглед...
та, све је исто
и досадно, к,о попу исповед.
Шешираш се као принцеза,
од Тисе до Дунава.
Бираш где ћеш на игранку,
код Румуна ил Мађара,
враголанко моја стара...
Једнолично те је гледати,
тако равну...
Квари тај поглед
само вршачки брег.
Све је исто,
чаробно и тихо, чисто
и кад зазелени трава
и кад те покрије снег.
Ех, псујем те равницо!
Нажуљала си ми руке,
кожа ми к,о смежурано, на евенкама грожђе
ал, опет срећан ми поглед
испод шешира,
док држим плод зноја и муке...
и гадим те Твоје потоке
што се пробуде после кише,
по којима гацају
ногице босе,
што дивље, с ветром
баште разносе,
што зову се реке,
а биле су море
а, опет ми душу
и буђелар море
и играду се са мном
ко небо и облаци, сунце,
као шаров
што јури кокошке и овце....
Ех, што те кунем равницо!
чуваћеш ми кости
и нећу од тебе отићи из ових врбака.
забранила си царице,
везала ланцима,
к,о лала
горопадног приплодног бика,
па тераш
и ћутиш
а, мене враћаш.
И како да одем
када си ме заслепела
погледом,
шуштањем зреле пшенице?
А и љут сам на тебе моја равницо!
Толико паприка
поред канала,
слатких јабука,
крушака оскоруша,
пита од дулека
и штрудли од мака
остаће непоједено,
бразди неизорано
винограда необрано...
Ех, што што ме пушташ да одем?
Мало сам ноћи
у сену преспавао,
мало бећараца
с, хармоником испевао,
кратко се милотом
и соком
црвених трешања сладио...
а, зове обазриво онај што седи до Бога
ваби,
ко Банаћанка гуску кукурузом
и чека,
чека да досадиш.
А, волим те равницо!
Ајгире
и распеване сокаке
и свице у лето
и ројеве мува на соку либенице,
мушке руке
што у милоти бедара се губе,
песме звоника
од рођења, светковине,
до последњег путовања,
крстове истока и запада
кроз банатске
магле што стрче
и кошаву што са мном се свађа
и јутро са мотиком што се рађа
и Твоје олује и кише радосне, мајске
око пуне тезге, кораке заносне
и мирисе
лепоте и пијаце, измешане
и волим ...
све оно што је сакривено
у буџацима, тавану и бачвама
што се уз чашу и весеље слаже...
и прашину
што се дечјом вриском диже,
бес моје Милице кад ћути,
кад се буни, па прашти
и све што по штали и гумну
њишти и пишти...
И поздрављам те равницо!
и остављам у аманет...
децу
и децу моје деце
и децу њихове деце
и радост и сан
разиграну памет,
окове поштовања,
ницања, мирисе,
одјеке наковања,
бескрајно зујање пчела,
весеље око кошнице,
тишину јутра
и мирис хлеба
и слатки умор
и сокове задовољства
и плач,
ињем ишарана јутра
и оно“биће боље сутра “...
И чувај себе моја равницо!
Да те не разапну,
затрују,
на колац набоду,
да одблесак јутра
не украду!
И краљевским капима
наздрављам
потрошеном и рођеном дану:
чувај оне што газе моју авлију,
што побраше јабуке зелене
и ломе руже и багремове
чувај,
све оно што је везивало Тебе и мене!
И молим те,
овом косом седом,
само нека иде редом.
|
Beszélgetés a síksággal
Nagyapám emlékére
Ej, síkság, miért is nézlek…
nekilendültél,
tekinteted elérhetetlen…
igen, minden egyforma
és unalmas, mint papnak a gyóntatás.
Hercegnőként fésülködsz,
a Tiszától a Dunáig.
Válogatsz, hol fogsz táncolni,
a románoknál vagy a magyaroknál,
öreg huncutkám…
Téged nézni,
amilyen sík vagy, egyhangú…
A tekintetet csak
a verseci hegy zavarja.
Minden agyazon,
varázslatos és csendes, tiszta
akkor is, mikor a fű kizöldül,
vagy hó takarja
Ej, síkság, korhollak!
Miattad kérges a tenyerem,
bőröm, mint a töppedt szőlő, aszott,
de kalapom alatt
vidám a tekintetem, ahogy
a verejték és a keserv termését tartom,
és viszolygok az eső után
medrükből kilépett patakjaidtól,
melyekben meztelen
lábak pancsolnak,
minél szilajabban, a széllel
kerteket visznek szét
a folyóknak nevezettek,
de tengerek voltak,
ám ismét lélegeznek
és
erszényt dagasztanak
és játszadoznak velem
mint az ég és a felhők, meg a nap,
mint a tyúkokat és a birkákat
terelő kuvasz
Ej, síkság, miért is korhollak!
csontjaimat őrzöd majd,
nem hagylak el, a füzeseket sem,
te császárnő, megtiltottad,
leláncoltál
akár a bánáti ember
a makrancos tenyészbikát,
majd űzöl
és hallgatsz
és visszatérítesz.
Hogyan menjek el?
hisz elvakítottál,
tekinteteddel,
az érett búza susogásával.
De síkságom, haragszom is rád!
A kanális mellett
annyi paprika,
édes alma,
körte, berkenye,
tökös rétes
és mákos-kalács
marad ki,
felszántatlan barázdák
le
nem szüretelt szőlőskertek…
Ej, miért, miért engedsz el?
Néhány éjjel
szénán aludtam,
egy-egy betyárnótát
harmonika-kísérettel elénekeltem,
rövid ideig önfeledt voltam,
cseresznye-lét
élvezettel fogyasztottam…
de az, aki az Isten mellett ül, óvatosan
hív,
csalogat
mint libáját a bánáti asszony kukoricával
és vár,
várja, hogy megund.
És síkság, szeretlek!
A friz lovakat,
a daltól hangos sikátorokat,
nyáron a szentjánosbogarakat,
a görögdinnyén a légyrajokat,
a bordák melegébe vesző férfikarokat,
a harangzúgást,
a születéstől kezdve
az ünnepeken át
az utolsó utazásig,
a bánáti ködben kiemelkedő
keleti és nyugati kereszteket,
a velem veszekedő kossava szelet,
a kapával ébredő reggelt,
az általad kavart viharokat, a vidám,
májusi esőket,
a teli pultok melletti igéző lépteket,
illatokat,
a kavargó szépségeket, piacokat,
és szeretem…
mindazt, ami a sarkokban,
padlásokon, hordókban rejtett,
ami a pohárba és mulatozásba illik…
és a gyerekek zsivajgásával együtt
kavargó port is…
dühös Milicámat, mikor hallgat,
mikor lázad, majd megbocsát,
és mindent, ami az istállóban, a
cséplőasztalon
nyerít, sivít…
És köszöntelek, síkság!
és rád bízom…
a gyerekeket,
gyerekeim gyerekeit,
az ő gyerekeit,
a boldogságot, az álmokat,
a vidám észjárást,
a tisztelet korlátait,
a csírázást, az illatokat,
az üllő visszhangját,
a végtelen méhzümmögést,
a kaptár körüli vigadozást,
a reggeli csendet,
a kenyérillatot,
a megnyugtató fáradtságot,
a megelégedettség italát
és a sírást,
a zúzmarával tarkított reggeleket
meg azt, hogy „holnap jobb lesz”…
És vigyázz magadra, síkságom!
Hogy ne feszítsenek fel,
ne
mérgezzenek meg,
karóba ne húzzanak,
a reggeli fénysugarat
ne
lopják el!
És fenséges cseppekkel
köszöntöm
a múlt és a született napot:
vigyázz az utcánkban a járókelőkre,
a zöld almát gyűjtőkre,
a rózsákat és akácokat szedőkre,
mindenre vigyázz, ami Téged és engem
összekötött!
És kérem,
ez az ősz haj
a sorban menjen.
Fordította: Fehér Illés
|
