Gergely Tamás Jól el voltak – Dobro su se slagali

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Jól elvoltak        Jól el voltak a réten: Vadmalac a MORÁL névre hallgató madarával. Morál hallgatott valóban Vadmalacra, sőt, a Rét füvére, fáira, s azok is hallgattak rá. Mondhatni: békésen elvoltak együtt.      Egyszer viszont Vadmalac csodálkozva látja, hogy madara elszállni készül. ”Fenyegetnek engem, megmérgezték a Rét füvét”, suttogta mielőtt elindult volna.      Ott áll hát Vadmalac a mérgezett füvû Rét közepén Morál nélkül. És siratja.

Dobro su se slagali          Dobro su se slagali na livadi: Vepar sa svojom pticom zvanom MORAL. Moral je Vepra zaista slušala, ali i travu i stabla Livade, a i oni su nju slušali. Reklo bi se: u miru su živeli.        Jednom pak se Vepar začudio, primetio je da njegova ptica priprema se da odleti. „Ugrožavaju me, otrovali su travu Livade”, šaptala je pre no što je odletela.        Dakle, Vepar tamo stoji usred otrovane Livade, bez Morala. I oplakuje je.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Hajnal Éva Emlékszem – Pamtim

 

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –

Emlékszem
 
emlékszem az olajos padlóra ami koromfekete volt
és nagyon csúszott
vigyázni kellett minden lépésünkre amikor frissen kenték
emlékszem a széngáz szagára ami belengte az iskolát
de még a környéket is télen
a ruhánkba is beleivódott
emlékszem az igazi telekre
amikor olyan csikorgó hideg volt
hogy összeragadt az orrunk tőle
emlékszem a kistemplom kapujára a díszes kilincsre
a harangozó gyuri bácsira
a bajuszkájára
a mosolyára
emlékszem a fekete volgára amivel apánk halálhírét hozták
emlékszem anyánk ájult alakjára
abszurd módon kitekeredett lábaira
emlékszem hogy nem sírtam a temetésen
emlékszem milyen jó volt hogy fogtad a kezem
emlékszem arra a karácsonyra
a gyászra
emlékszem schild angi néni finom süteményére
amit a temetés utáni napokban tomival küldött
emlékszem tomi együttérző mosolyára
emlékszem a tekintetére
emlékszem évi zongoraóráira
emlékszem mennyire szerettem
emlékszem a németdombi kószálásainkra
ahová jó testvérként mindig magaddal vittél
emlékszem gyakran milyen éhesek voltunk
emlékszem a lopott körte zamatos ízére
és arra a furajó izgalomra
a kertek alatti futásra
emlékszem a tüneményes ferdinánd összes fejezetére
emlékszem a csodamag mesére is
emlékszem
mennyire szerettem volna én is egy ilyen magocskát
emlékszem a pető dezső pick szalámis zsemléire
meg a pilóta kekszre amit tízóraira hozott
emlékszem a kirándulásra amikor bőrig áztunk az erdőben
emlékszem az apró menedékházra
minden pillanatra emlékszem
emlékszem luci nénire
még most is érzem bodzafánkja ízét
emlékszem németül mondott magyar szavaira
emlékszem a szemére
 
Forrás: Hajnal Éva: az a nap, Litera-Túra, Pécs, 2024. 38 -39. old.
 
 
Pamtim
 
pamtim uljem zamazan garnocrn
klizav pod
kad su sveže namazali na svaki naš korak smo morali paziti
pamtim i miris gasa uglja u čitavoj školi se osećalo
i u okolini zimi
i u naša odela se uvukao
pamtim prave zime
toliko je hladno bilo
da su nam se nosevi slepili
pamtim ukrašenu kvaku na kapiji male crkve
zvonara čika đurke
njegove brkove
njegov osmeh
pamtim crnu volgu čime su vest o smrti mog oca doneli
pamtim onesvešćen lik moje majke
njene apsurdno isprepletene noge
pamtim na sahrani nisam plakala
pamtim kako je dobro bilo što si mi ruku držao
pamtim onaj božić
žalost
pamtim fine kolače tetke angi šilda
što je u dane posle sahrane slala putem tomija
pamtim njegov osmeh saučešća
pamtim njegov pogled
pamtim evine časove klavira
pamtim koliko sam volela
pamtim naša lutanja na brežuljku nemet
gde si me kao dobru sestru uvek sa sobom vodio
pamtim koliko smo često gladni bili
pamtim vanredan ukus ukradene kruške
onaj čudan osećaj uzbuđenja
trk pored voćnjaka
pamtim svako poglavlje veličanstvenog ferdinanda
pamtim i priču o čudesnom semenu
pamtim
koliko bi i ja volela jedno takvo seme
pamtim kifle sa pik¹ salamom dežea petea
i pilot keks što je za užinu doneo
pamtim izlet kad smo u šumi kao miševi pokisli
pamtim sićušno sklonište
svaki tren pamtim
pamtim tetku luciju
još uvek sećam ukus njenih krofni ukusom zove
pamtim njene na nemačkom izgovorene reči
pamtim njeno oko
 
¹Pik (Pick) – poznata mađarska mesna industrija
 
Prevod: Fehér Illés

Ady András Mindenki a fedélzetre / all hands on deck – Svi na palubu / all hands on deck

 

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. – 

Mindenki a fedélzetre / all hands on deck   hogyha halott lenne az íráshajó kapitánya mi lenne a hajóval hát kérem ez szövegkörnyezet- és más publikálási publicisztikai meteo-elemek kénye-kedve lenne meg tán némi mesebeli-való cirkumsztancia-krakené is a betű-legénységé ki feladva magát magát adja semmivé ahogy az egész mű megy a jó francba vagy belemegy a ködös de elő-elővillanó kollektív emlékezetbe minden esetben érdekes lenne csak az lenne lassan már érdekfeszítő hogy milyen az ha az írás nincsen irányítva nincs előre elrendelve kihívás így lenne abból hogy kimész a könyvpartra s hallgatod kürtjelét valaminek mi megy a habokon vagy belevész a habokba… the captain of presumably all the words (written told and untold to be) is dead the shores of never-known possibly too will You tend to the endless pointless chores of navigating the wavy whatever or will You tuck Yourself in pre-oblivion too will You guide yourself in guidance of others unprepared for life and equally yet-unfit for death… what would be Your last bottled letter as a mere seaman without a senior officer in charge of all maneuvering writings spoken and hushed worlds of words would it be a call for help in disbelief or a cry of glory in must-belief

Svi na palubu / all hands on deck   da je kapetan broda pisanja mrtav šta bi bilo sa brodom pa molim lepo izgleda da je to samovolja predela teksta i drugih publicističkih meteo-elemenata i možda još neka bajno-stvarna cirkumstancija-kraken  pripada slovo-posadi koja se predajući sama sebe ništavilu prepušta kao što čitavo ostvarenje do vraga ide ili u maglovitom kolektivnom sećanju koji put ipak sevne u svakom slučaju bilo bi interesantno međutim polako postaje to zanimljivo šta je u onom slučaju ako napisano nije usmereno nije unapred određeno tako izazov bi bilo da odeš na obalu knjiga i slušaš znak fanfara nečega šta pliva na valovima ili se u valovima gubi… the captain of presumably all the words (written told and untold to be) is dead the shores of never-known possibly too will You tend to the endless pointless chores of navigating the wavy whatever or will You tuck Yourself in pre-oblivion too will You guide yourself in guidance of others unprepared for life and equally yet-unfit for death… what would be Your last bottled letter as a mere seaman without a senior officer in charge of all maneuvering writings spoken and hushed worlds of words would it be a call for help in disbelief or a cry of glory in must-belief   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Ady András: Triptichon, Csíkszeredai kiadóhivatal, 2024.

Miodrag Jakšić Teget, sa belim tačkama – Sötétkék, fehér pontokkal

 

Miodrag Jakšić Beograd 1969. –

Teget, sa belim tačkama
 
Plakaćeš noćas, pa sa tim uverenjem, očekuješ da nepadne mrak.
Nepotrebno je ako plačeš da bude još i noć.
Neuslovno je uz suze, bivati sam.
Kada bi zaspala, sanjala bi ga.
Čim bi se probudila, bio bi ti u mislima.
Zaljubljenost bi te obuzimala, neuzvraćenosti tužna.
Pitanja puna, odgovora praznih.
U ravni ideje, ravan saglasnosti traje.
Očekuju te zadnje namere, ali...
Smrt nije zadnja reč.
Pobedu odnosiš, oblačeći omiljenu haljinu na tufne.
Teget, sa belim tačkama.
Tamnina podloge za zrnca obasjaja.
Susret mraka i sunca.
Tvoja majka i ista haljina.
Pravićeš, dalje, poređenja.
Proleće i sneg oko tebe.
Ponedeljak i vika dece u parkiću.
Teksas jakana i Parafios tašna o ramenu.
Mladalačka energeja u nastajanju i
lepota u ogledalu...
Ponosna na svoje duge noge.
Barice na pločniku večeras se penušaju kao najlepši morski talasi.
Ne misliš ovog trenutka na njega!
Bulevar i omiljeni Blue caffe voljenog grada.
Lakše je prevaliti preko usana tugu, ako svi oko tebe pevaju.
Glasnije teraš od sebe napast.
Trenutke ne beleži, važno je da te čuvaju.
Punim plućima dišeš, i ne primećuješ noć.
I guraš dalje...
Život nije presudna stvar.
 
Izvor: autor
 
 
Sötétkék, fehér pontokkal
 
Éjjel sírni fogsz, majd ebben a szellemben, elvárod, ne legyen sötét.
Ha sírsz, felesleges, hogy éj is legyen.
Könnyekkel együl lenni, nem feltétlenül egyedüllétet jelent.
Ha elaludnál, róla álmodnál.
Amint felébrednél, gondolatban velem lennél.
A szerelem hódítana meg, a szomorú viszonzatlanság.
Sok a kérdés, üres feleletek.
Az eszme síkján, tartós az egyetértés.
Titkos célok várnak, de…
Nem végső szó a halál.
Győztes vagy, ha felveszed a kedvenc pettyes ruhát.
Sötétkék, fehér pontokkal.
Sötét háttér a fényes foltok számára.
A sötét és a nap találkozása.
Anyád és ugyanaz a ruha.
Továbbra is összehasonlítgatsz.
Körülötted tavasz és hó.
Hétfő, a parkokban vidám gyerekzsivaj.
Texas-kabát, a vállon Parfois táska.
Kezdeti fiatalos lendület és
szépség a tükörben…
A lábára büszke.
Ma este a járdán a vízfoltok legszebb tengeri hullámokként pezsegnek.
E pillanatban rá nem gondolsz!
A körút és a kedves város kedvenc Blue kávézója.
A fájdalmat az ajkakról könnyebb eltüntetni, ha dalolnak körülötted.
A tolakodót hangosan elzavarod.
A pillanatot nem jegyzi, fontos, hogy vigyáznak rád.
Teljes tüdővel lélegzel, az éjt nem veszed észre.
És tovább mégy…
Az élet nem sorsdöntő tény.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (О)да гласницима – Óda a hírnökökhöz

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да гласницима   Морали су бити рођени заједно с Творцем чим су први разгласили вест о Његовом постојању, о делима које чини, правилима које прописује да све има своје место, да ником Његовом вољом не смета.   Касније су све време бивали будни, да слуте, на време виде и огласе постојање свега, чак и када то неко не жели.   Оглашавали су победе и поразе, ратове иза којих су остајали само они, ти често сумњиви сведоци, једва чекани да упозоре, убеде, предомисле, обрадују, победе страх (к)од других, каткад промене слику света, чак и кад се он налазио у бездану у коме сами нису хтели.   Често против своје воље, бивали су гласници црних вести, без икакве властите кривице ширили туђе лажи, завршавали на стубовима срама, вешалима и стратиштима, као награда онима што знају ал’ умеју да ћуте.   Ода гласницима, који знају да нађу меру између онога што чују и виде и онога што сами мисле, који својом мудрошћу учине да лоше вести мање погађају, лепе не дижу одмах на ноге и не одводе лако на странпутицу.   (О)да гласницима, који одгађају смрт и њен крајичак увек везују за нови живот.   (О)да свима нама, у којима буја семе гласника али својим плодовима никог и ништа не ометамо да цвета према својој природи, нити семеном тих плодова неког или нешто трујемо ни према својој ни према њиховој вољи.

Óda a hírnökökhöz   A Teremtővel együtt kellett születniük, hisz létezését, tetteit, rendeleteit, melyek jelzik, mindennek meg van a maga helye, akaratával senki senkit se zavarjon elsőkként kürtölték világgá.   Később állandóan éberek voltak, hogy érezzék, időben észleljék és hirdessék mindazt, ami van, még akkor is, ha valaki ellenzi.   Közzétették a győzelmeket, a vereségeket, a háborúkat, melyek mögött csak ők álltak, ők, a gyakran gyanús tanúk, a várva vártak, hogy figyelmeztessenek, meggyőzzenek, álláspontot változtassanak, a másoktól való félelmet legyőzzék, olykor a világ képét megváltoztassák, még akkor is, ha az az általuk nem kívánt immár a szakadékban volt.   Nem egyszer, akartuk ellenére, a rossz hírek hírnökei voltak, önhibájukon kívül idegen hazugságokat terjesztettek, szégyenoszlopon, bitófán netán vesztőhelyen végeztek, ajándékként azoknak, akik tudnak de hallgatnak.   Óda a hírnökökhöz, azokhoz, akik a látottak és hallottak, valamint saját ismeretük alapján a valóságot felismerik, akik bölcsességükkel a rossz híreket kevésbé rossznak mutatják, a jókat meg úgy, hogy ne repesve fogadják és tévútra ne vigyenek.   Óda a hírnökökhöz, akik késleltetik a halált és egy részét mindig új élethez kötik.   Óda mindannyiunkhoz, akikben a hírnökök magja virul, senkit, semmit sem zavaró termésünk úgy boruljon ismét virágba, hogy az új termések magjával se saját, se más kívánsága szerint, valakit vagy valamit ne mérgezzünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Варка – Fondorlat

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Варка   Нисам довде стигао, варка је моје присуство, ја сам у оној тамној шуми остао, а ово што као моје обличје сагледаваш, само је иверје са големих стабала отпало.   2. 5. 1999. Бeоград, ноћу, док су падале бомбе

Fondorlat   Nem értem ide, jelenlétem fondorlat, abban a sötét erdőben maradtam, ez meg, amit most alakomként látsz, csak hatalmas fáról lehullott szilánk.   1999. 5. 2. Belgrád, éjjel, míg a bombák hullottak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Kažiprst putuje, Balkanski književni glasnik, Београд, 2018. стр. 62.

Милан Орлић: Застарелост морнара – Elfeledett tengerész

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                        Застарелост морнара

 

Копно, и живот без смисла. Док је праокеанско

била дно, оно

из којег је живот, бујао и извирао, првобитни:

низ терасу ову

лесну, воде су отицале: река подводних, брзе и

бистре. Облутке

углачене, односећи: велике и пребеле, као да су

остављени ту, из

времена праисконских. И заборављени, заувек.

У лýку широком,

ресторане заобилазим, велелепне: што личе на

проспекте прескупе:

туристичке, гламурозне. Више него на гозбена

светилишта,

приморска. А плодови мора, из кухиња њихових,

пре се на трулеж

и буђ фрижидерску осећају, него на со, таласе и

дубине морске.

Залудан, прагове обијам, огуљене: коноба,

таверни и траторија.

Чудом неким, нејасним, из времена прошлих

претеклим. Сȅдам

до прозора. У обзор се непрозирни, загледам.

У ковитлаце што се,

на пучини подижу, далекој, невреме слутећи.

Живот где је, ако на

палуби брода није? У кабини бродској, на мору,

отвореном. Оном

од којег је дубља и шира: искључиво још, душа

морнарска. А загрљај

њен, ех, чак и од надирања плиме, снажнији.

Али у ували: баштици

рајској, приобалној: еклоги вечности понајвише

сличнијој, у којој

сам се, колико јуче: уљуљкујући се у лежаљци,

мирисом чемпреса и

жубором стишаним, таласа шумних, окрепљивао:

сне снујући: снујући сне

бисерове: сада, ево, бетонске и челичне стубове

гледам: комплекса

хотелског, велелепног, ко зна којег, по реду нереда

урбанистичког

како ниче, у име будућности, у којој за морнара

места нема, више.

Тешка су, као што Цицерон ономад рече, дошла

времена. Уместо

моћи мудрости и знања, ето, животима нашим

надмоћ незнања и

бешчашћа влада. Не само да књиге и поезију пишу

сви а родитеље

деца не поштују, него је и морнар застарео. Ако

није део видео,

дигиталне или рачунарске игре, некакве. Икакве.

Благословено име је

Његово. Слава нека се узвиси, Његова, застарелог,

забораву препуштеног.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 50-51.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         Elfeledett tengerész

 

Szárazföld, értelem nélküli élet. Míg óceánelőtti volt

a meder, az,

amelyből az élet, az eredendő bugyogott, fakadt:

a tornácon, ezen

keresztül víz folyt: földalatti patakok, gyorsak és

kristálytiszták. Kavicsokat,

csiszoltakat vittek magukkal: nagyokat, hófehéreket,

mintha az ősidőkből

maradtak volna itt. Elfeledve, mindörökre.

Nagy ívben

kikerülöm az éttermeket, a gyönyörűeket: a méregdrága

katalógusokra:

turistakínálatra hasonlítóakat. Nem a lakoma

szentélyeire,

a tengerpartiakra. A tengeri termések meg, konyháikból,

inkább poshadtságot,

hűtői penészt idéznek, mint sót, hullámokat,

tengeri mélységet.

Küszöbről küszöbre hiába járok: kocsmák,

tavernák és egy trattoria¹.

Ez valami csoda, hihetetlen, régmúlt idő

kel életre. Az ablak

mellé ülök. A nemlátható láthatárt szemlélem.

A forgószelet,

a szabadban, a tengeren kavargót, vihart sejtetőt.

Hol az élet, ha

nem a hajó fedélzetén? A hajófülkében, a nyílt

tengeren. Az,

amelytől mélyebb és szélesebb: csakis a lélek,

a tengerészlélek. Ölelése

meg, igen, a dagály-özönnél is erősebb.

De az öbölben: a mennyei

kertben, partmentiben: mely mindörökké tartó eklogára

hasonlít, melyben

egyedül, mint egykor: nyugágyban heverészve,

ciprus-illattal és

halk csobogással, hullám-veréssel éled ujjá:

álmokat álmodva:

gyöngyökét: tessék, most beton- és acél-oszlopokat

nézek: holmi

szállodacsodához, a városrendezési rendetlenségben

a jövő nevében épített,

ki tudja melyikhez tartozóhoz, ahol a tengerésznek

helye többé nincs.

Nehéz idők, ahogy Ciceró egykor fogalmazott,

jöttek. A tudás és

bölcsesség helyett, íme, életünket a tudatlanság

hatalma és

romlás irányítja. Nem csak könyveket, verseket

írnak, a szülőket

a gyerekek nem becsülik, a tengerész meg elfeledett. Ha

holmi

számítógépes játékot nem látott. Bármilyent.

Áldott legyen

a Neve. Dicsőség emelje a magasba, Őt, az elfeledettet,

a feledésbe merültet.

 

¹Kisvendéglő Olaszországban, családias hangulatban hagyományos nemzeti ételeket kínál.

 

Fordította: Fehér Illés