Vlasta Mladenović Gospode, koji je ovo vek – Uram, melyik kor ez

 

Vlasta Mladenović Šarkamen kraj Negotina 17. mart 1956. – 

Gospode, koji je ovo vek kad moje ljubavi nema               (Adam Puslojić)   Nema veka, ali ima večnosti, ljubavi moje, zvezda koja me gleda, i bdi, i brine kao i uvek. Nije ovo više vek, sve je prolazno, on je samo senka, mene moja večnost, moja ljubav čeka.

Uram, melyik kor ez, hiányzik szerelmem            (Adam Puslojić1)   Kor, nincs, de van öröklét, szerelmem, egy csillag, mely velem van és virraszt és vigyáz rám, mint mindig. Ez többé nem kor, minden mulandó, csak árny, engem a végtelen, szerelmem vár.   1A vers címe Adama Puslojić (1943. – 2022.) szerb költő kétsorosa   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vlasta Mladenović: Jasnina poljana, Presing, Mladenovac, 2024. str. 13.

Nenad Grujičić TO – EZÉRT

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

ТО   Било шта да се прича                         и нагађа о свему овоме ништа се неће знати јер док пишем изражавам дубоку бригу за ТО                         и само тада                         тамо неке мени судбински јасне слике                         и прилике                         јесу несметана шетња             до сна једине раскоши гдје нема разлике између мене                         и мени различитих љубимаца Природе                         и Размишљања.

EZÉRT   Bármit mesélnek                      és találgatnak bármiről semmit sem lehet tudni mert míg írok mélységesen aggódok EZÉRT                      csak akkor                      valahol ott a számomra sorsszerű éles képen                      és alkalomkor                      igen a zavartalan séta közben          a képzeletig ott az egyetlen nyughely ahol nincs különbség közöttem és                     a tőlem eltérő Természetkedvelők                    és Elmefuttatások között.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: НенадГрујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Obren Ristić Пси лају – A kutyák ugatnak

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Пси лају                           Још једно писмо из Србије,                         Пролећа 1999   И ова протече вода!   Узалудан је сваки напор да звук разаберемо тек. А птице нам црне слећу и бетон гризу са мостова којих је све мање.   Пролеће је стигло у крајеве наше и са неба трешње падају – у реку право.   Људи масовно у природу излазе, са неба дарове сакупљају: проклетства, заблуде, бунике и клетве. (Праве рала, звери кроте).   Пијанством до лудила сви су срећни! Ни крзнаш Маркс ни кожодер Лењин не би се овде боље снашли. А кучкин син?   А кучкин син...   Пси лају да се полуди – данас нам опет рече Јесењин.

A kutyák ugatnak                                Még egy levél Szerbiából,                              1999 tavaszán   És ez a víz is elfolyik!   Hiába minden erőfeszítés, hogy legalább a hangot felismerjük. Fekete madarak lepnek el bennünket az egyre kevesebb hidak betonútját szaggatják.   Megérkezett a tavasz az égből cseresznye hullik – egyenesen a folyóba.   Ember-tömeg a természetben égi ajándékokat gyűjtenek: átkokat, tévedéseket, farkasbogyót és kínt. (Ekéket készítenek, vadakat szelídítenek.   Részegen a bolondulásig boldogok! Se Marx, a bőrüzér, se Lenin, a bőrnyúzó, itt nem találta volna fel jobban magát. És a rohadék?   A rohadék…   A kutyák ugatnak, veszettül – mondja nekünk ma ismét Jeszenyin.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Милан Орлић: Из бродског дневника – Hajónaplóból

                                              Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. –                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Из бродског дневника

 

Јер док смо још праокеаном пловили, битно је

било, једино,

да пловидбу обасјава Сунце Лепоте и Смисла.

Није то пуко

уживање у пловидби, донекле страсној, често

опасној, понекад

лица смртоносно нацереног – не. Вечита је то

потрага за Истином.

У којој су смисао и лепота луксуз, не толико

редак, колико

изненађујући. А голи ручак императив дана.

Колико и опстанак

сâм, на палуби, са које неуке морнаре односе

таласи или немани,

изазови знани и незнани. А богами и други

морнари. Пре трговци

него поморци са којима смо, неретко, делили

кору хлеба. И ништа

није било, као морнарски живот, драгоцено

али до у бесцење,

ипак, јефтино. Као што је најскупље плаћано

неискуство, сваковрсно.

И кад смо, коначно, упловили у луку: катарке

неокрњене и једра

непоцепаног, веровали смо да то приобаље

није само лука,

спасоносна, него да ћемо у њој омирисати

бар: азалеју, младу

мирту и вечни спокој. Али тек када смо сваку

стопу тог пешчаног

бескраја, онако радознали, пропешачили,

после много времена

кроз које смо се пробијали као кроз маглу,

на отвореном океану:

од теста гушћу – тек ту и тада – схватамо

да смо насукани,

неизбежно, на безобални пешчани спруд.

Са којег нам повратка – нема.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 54-55.

  

                                                                                                                                                                                                                                                                        Hajónaplóból

 

Mert míg az ősóceánon közlekedtünk, ami egyedül

fontos volt,

az utazást a Szépség és a Tudat Napja ragyogja be.

Ez nem egyszerű

hajózás-élvezet, részben szenvedély, mely gyakran

veszélyes, néha

halálfélelemmel vigyorog – nem. Ez az Igazság

utáni örökös vágy.

Amelyben a tudat és a szépség az ék, nem annyira

ritka, inkább

váratlan. Maga az ebéd meg mindennapi igény.

Ahogy maga a lét is,

a fedélzeten, ahonnan az újonc matrózokat elviszik

a hullámok vagy a szörnyek,

az ismert és ismeretlen kihívások. De még egyéb

tengerészek is. A kereskedők,

a nem-tengerészek, akikkel, gyakran, a kenyérhéjat

osztottuk. Olyan,

mint a tengerészélet, semmi sem volt, értékes,

mégis jelentéktelen,

potom áru. Mint a legdrágábban fizetett, mindenféle,

tapasztalatlanság.

Mikor a kikötőbe értünk, végre: sértetlen

árbóccal, ép

vitorlával, hittük, ez a part nem csak

egyszerű kikötő,

életmentő, hanem itt fogjuk megérezni, mit

jelent: az azálea, a fiatal

mirtusz, az örökös nyugalom. De csak akkor, amikor

e homokos

végtelen minden zugát, érdeklődve, bejártuk,

idővel,

ahogy, mint valami ködön át, a nyílt tengeren,

átverekedtünk:

a tésztától sűrűbben – csak itt és akkor – fogtuk fel,

zátonyra futottunk,

elkerülhetetlenül, parttalan homokzátonyra.

Ahonnan visszatérni – nem lehet.

 

Fordította: Fehér Illés

Ladik Katalin Fehér madár – Bela ptica

 

Ladik Katalin Újvidék, 1942. október 25. – 

Fehér madár
 
A csontból nemsokára szép fehér madár lett, felszállt és ezt énekelte:
 
           anyám megölt, apám megevett,
          kis testvérem, Mariskám
          összeszedte csontocskám,
          kötötte selyemkendőbe,
          tette bocfa tövibe,
         kikelt, kikelt, itt van! Itt!
De szép madár lett belőlem!
 
Ezt meghallották és tettek a fejébe egy gyönyörű szép kalapot.
 
Forrás: https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm#_Toc57600495
 
 
Bela ptica
 
Kost se uskoro u belu pticu pretvorio, odletela je i tako pevala:
 
           majka me je ubila a otac pojeo
           kosti mi je Mariška
           mlađa sestra pokupila,
           u svilenu maramu svezala
           i u podnožju zove stavila,
          nikla je, nikla, tu je. Tu!
          Kako sam lepa ptica postala!
 
Čuli su to i na njenu glavu krasan šešir stavili.
 
Prevod: Fehér Illés          

Podolszki József Kell a bizakodás – Potrebno je uzdati se

 

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Kell a bizakodás   Végtére is kell a bizakodás tűrni a hit miatt s egy-két nyitva hagyott szelíd feltevés hogy lesz mert lesz egyszer helyünk a nyugalombаn hol okos ötletes miden pillanat s kis lelkesedések szövik a jövőt mert így nyomorultan tömör lángok alatt már nem megy sokáig

Potrebno je uzdati se   Naposletku potrebno je uzdati se trpeti zbog vere i par otvoreno ostavljenih umiljatih pretpostavki da će biti jer jednom ćemo imati mesto u spokoju gde je svaki tren pametan dosetljiv i budućnost mala ushićenja pletu jer ovako bedno ispod gustih plamena nećemo dugo izdržati   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.vamadia.rs/pdf.js/30461?page=71

Bíró Tímea Téli álom – Zimski san

  

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

Téli álom   utolérem a sikításod de már nem sikerült megakadályoznom a pusztulást senkit nem ragadtatott el az elrugaszkodásod a mélybe döngölte a partifecskéket hoznák a tavaszt de megállt a tél nem tud a fagyos idő elolvadni mindent bekebelezett a gyász az ablakrácsok szótlan hidege szorítja a tájat rám alkonyodik a vasárnapi hús magánya egyedül nem eszem nem is vagyok éhes veszélyes csupán a föld dagad a mellkastérben ahogy mocorogsz temetetlen vagy bennem

Zimski san   stižem tvoj krik ali propast nisam uspela da sprečim tvoj odraz nikog nije oduševio lastavice u dubinu nabijao proleće bi donele ali zastala je zima smrznuto vreme nikako da se otopi sve je žalost progutala predeo nema zima roletni steže mene samoća nedeljnog mesa obavija sama ne jedem ni gladna nisam opasno je u prostoru grudnog koša samo se zemlja nadima kako se pomičeš u meni nisi sahranjena   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Bíró Tímea: A pusztítás reggelei, Fórum Újvidék 2017. 58-59. old.