Paulovics Tamás Az utolsó gondolatom – Moja poslednja misao

Paulovics Tamás Tiszaföldvár 1954. 09. 02. –

Az utolsó gondolatom

Ha majd nehéz lesz eljutni az asztaltól az ágyig,
mikor nehezen tudom már kinyitni a konyha ablakot,
azért még hallom minden hajnalban a rigók énekét.
Amikor csak álmodni tudok a suhanásról a Tisza-gáton.

A ragyogó pirkadatot, a madarakat repítő júliusi
reggeleket, a szederindák gomolygását, a lágy sodrú
folyóból fölszökő fák suhogását, az erdő csöndjét,
a platán fák őrségét, a Kurcán ívelő híd szökkenését,
az uszoda zsivaját csak a képzeletem vetíti elém

Amikor már nem tudok verset mondani, már nehéz
a beszéd, kezem bordáimra ejtem: akkor is, ott is,
és azután is: az utolsó gondolatom Te leszel

                              Feleségemnek, Karácsonyra

Forrás: a szerző

Moja poslednja misao

Kad već od stola do kreveta biće teško stići,

kad već prozor kuhinje budem teško otvarao,

svakog svanuća pesmu kosa još ću uvek čuti.

Kad na dolmi Tise o lepršanju samo sanjati mogu.

Samo mašta mi priziva sjaj svanuća, let ptica

kad se julsko jutro budi, treperenje vitica kupine,

šum stabala na obali reke laganog toka,

tišinu šuma, stražarenje platana, skok mosta

što obale Kurce spaja, žamor plivališta.

Kad više ne mogu recitirati, kad teško

ću govoriti i svoje ruke na rebra spustiti: i tad, i tamo

a i posle: zadnja misao Ti ćeš biti.

                                       Mojoj Supruzi, za Božić

Prevod: Fehér Illés

Schrenk Éva Hiszek – Verujem

Schrenk Éva 1959. július 30. –

Hiszek A jóság forradalmában hiszek: váratlan odafordulásokban, ölelésekben és mosolyokban, mit odaajándékozunk ingyen. És a tettek forradalmában is: mikor odanyújtjuk a kenyeret, ápolunk tehetetlen beteget, és fogjuk a kezét, ha meghal is. S kell a szépség forradalma nékünk: reánk zuhogó virágáradat, a zene csodája, mi ránk szakad, és lelkünkből kisugárzó fényünk.

Verujem Verujem u prevrat dobrote: u iznenadnim okretima, zagrljajima i osmesima sve se badava daruje. I u prevrat akcija takođe: kad hleba pružimo, nemoćnog bolesnika dvorimo i ruku mu držimo ako i mre. Treba nam i prevrat lepote: mnoštvo cveća što nas preplavi, čudo muzike što nam dušu obgrli i vlastiti sjaj unutrašnje suštine. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.poet.hu/vers/222616

Bogdán József Egyedül – Sam

Bogdán József Zenta, 1956. január 12. –

Egyedül Én egy szürke falusi pap vagyok, ha nem beszélek, akkor hallgatok. Bőrömet cserzik apró miértek. Tükörbe nézek. Vajon mit érek?

Sam Kao skroman pop na selu se mučim, ako ne govorim, onda šutim. Od sitnih pitanja koža mi je ispucana. Gledam se u ogledalu. Vredim li ja išta? Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.zetna.org/zek/konyvek/41/falusi.html#Szeder

Dijana Tiganj Dječaku – Suhancnak

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Dječaku Misliš da je lako, mili moj dječače, voljeti ženu isprljanu prošlošću, bičevanu lažima, graditi snove na izgubljenim nadama, izigranim  osjećanjima, neispunjenim obećanjima? Da li su dovoljno snažne tvoje mlade ruke da zagrle sva moja razočarenja, sve porušene ideale, umrljanu maštu, da obrgle sve napukle komadiće mene? Mogu li tvoje mlade godine da podnesu moje iskustvo, sarkazam, nepovjerenje prema tebi , svijetu, da shvate moje moju hladnoću, moj nagli muk u sred rečenice, odmahivanje rukom I " Nema veze..." onda kad ima veze... Itekako ima veze... I dok pucaju šavovi kojima me spajaš? Samo mi reci, moj čupavi dječače, da li ćeš svojim osmjehom zaliječiti sve rane i natjerati me da vjerujem da je to ljubav, da pojma nemaju godine moje i da nikad nijesam voljela ovako ? Na kraju... Ne, nema kraja. Jer nema ni početka... Mi smo još uvijek na predpočetku. A ja sanjam, mili moj mladiću, odgovore tvoje i u maštanjima tragam za sjećanjem kako je to biti voljen..

Suhancnak Én kedves suhancom, gondolod könnyű a múlttal szennyezett, hazugságokkal korbácsolt nőt szeretni, álmokat elveszített hitre, kijátszott érzelmekre, teljesítetlen ígéretekre építeni? Fiatal karjaid elég erősek-e ahhoz, hogy csalódásaimat, lerombolt eszményképeimet, bemocskolt képzeletemet átkarolják, töredezett énemet körülfonják? Ifjúságod képes-e tapasztalataimat, gúnyos mívoltomat, írántad, világgal szemben tanúsított kétkedésemet elviselni, ridegségemet, hirtelen félbeszakadt mondataimat, kézlegyintéseimet   És „Dőreség...” mikor nem is dőreség... Mikor semmiképp sem dőreség... És rám szabott varrataid szakadnak, megérteni? Modd csak, kedves kócos suhancom, mosolyoddal sérüléseimet begyógyítod-e és rám kényszeríted-e a hitet ez szerelem, és az eddig átéltek semmisek és így még soha nem szerettem? A végén... Nem, nincs vég. Mert kezdet sincs... Mi még mindig kezdetek előttiek vagyunk. De álmodozok, kedves ifjúm, válaszaidról és képzeletemmel emlékeimet kutatom milyen is mikor szeretnek... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Lejla Kašić Početak i kraj – Kezdet és vég

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Početak i kraj Kažeš, tišina nam je dovoljna. Na ispucalim usnama nježan ples neizgovorenih riječi koje se prepliću, upliću, rađaju jedna iz druge, ne staju nestaju, ćute da nas ne izdaju. Kažeš, pogled nam je dovoljan. Pogled koji topi kockice leda u nama i pretvara ih u jednu vodu. Pogled kojim prodireš u mene, kojim te doznajem. Pogled koji pohotno skida jedan po jedan strah sa mene, dok ne ostanem gola, gola u tvom zagrljaju. Kažeš zagrljaj je dovoljan. Zagrljaj koji skitnicama pruža toplinu doma. Zagrljaj koji kao dodirom svilenog šala prišiva pola tvoje na moju, i pola moje duše na tvoju, da se raspadnu jedna na drugoj, jer tu će ostati i kada neko od nas ode, a otići će. Kad-tad. Kažeš da uvijek odlaziš. Opraštam ti, jer ne ostajem ni ja. A da li ti opraštaš meni? Opraštaš li što neću ponizno gledati u tvoja leđa dok budeš odlazio, već ću istovremeno i ja odlaziti od tebe. Kažeš ne znam te dovoljno. Dovoljno za šta? Za prepozvanje te znam previše. A da li je nekad previše dovoljno? Okrutnost odlaska neka kaže sve što je tišina prećutala.

Kezdet és vég Állítod: elég nekünk a csend. A kicserepesedett ajkakon a  ki nem mondott szavak gyengéd tánca, összegabajodottak, egymás után születtek, le nem állnak, eltűnnek, hallgatnak, el nem árulnak. Állítod, elég a tekintetünk. A bennünk jégkockákat olvasztó és azokat egységes vízzé változtató. A belém hatoló tekintet, amely után felismerlek. A félelmet rólam darabonként leválasztó tekintet és maradok meztelen, ölelésedben meztelen. Állítod, elég az ölelés. A csavargóknak meleg otthont nyújtó ölelés. Az ölelés, mely selyemsálérintéssel lelked felét az enyémre és lelem felét a tiédre varrja, hogy egymáson szétessenek, hisz itt marad akkor is, ha egyikünk elmegy, mert elmegy. Előbb-utóbb. Állítod: mindig elmégy. Megbocsátom, mert én sem maradok. De te, nekem, megbocsátasz-e? Megbocsátasz-e azért, mert míg távolodsz, hátadat nem megalázottan nézem, hanem egyidőben én is elhagylak. Állítod, nem ismerlek eléggé. Eléggé, mi végre? Túlzottan is, hogy felismerjelek. És néha a túlzottan elég-e? Mondja el a távozás durvasága mindazt amit a csend elhallgatott. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Enesa Mahmić Ostrva – Szigetek

Enesa Mahmić 4. mart 1989. –

Ostrva

Opet bura

Čujemo zveckanje veriga tamo u luci

Opominju
Nema se gdje pobjeći.

I opet svijetle praznine, puste ulice, ukočeno drveće.
Udari oluje po glatkim površinama.
Užurbano čovječanstvo mučaljivih i nesretnih
Hodi u žamoru
Bez stanke i sastanka.

Ostrva su kao stare duše

Usud im da stoje u središtu
Sve vide
Sve znaju
A ne otvaraju se.

Dodiruješ mi ruku bez riječi

Ostavljajući za sobom samo bat koraka

I umorno dahtanje.

Utonuli u maglu

Gutamo

Neizrecivo.

Izvor: autor

Szigetek

Ismét vihar

Ott a kikötőben lánc csörög

Figyelmeztet

Menekülni nincs hová.

És ismét fényes űr, puszta utcák, deredt fák.

Sima felületeket csépel a vihar.

Kimerült komor emberek hada

Töretlenül megállás nélkül

Zsibongva sietve menetel.

A szigetek mint az öreg lelkek

Sorsuk középen állnak

Mindent látnak

MIndent tudnak

Mégsem nyílnak.

Kezem szótlanul érinted

Magad mögött csak lábdobogást

És lihegést hagysz.

Ködbe veszve

Nyeljük

A kimondhatatlant.

Fordította: Fehér Illés

Faiz Softić Igra neba – Az ég játéka

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Igra neba Kakva je ovo Igra Neba, I otkud ja u njoj? Satima kiši – Danima i noćima... Godinama kiši. I kroz te kapi hladne i teške što glavu mi traže, Iza brda vidim Kao kroz sito, Sunca smješke. Nekom se smiju nekoga griju. Al meni – ne, Al mene – ne!

Az ég játéka Ez az Ég Milyen játéka, És én oda, hogy kerülök? Órák óta esik – Éjjel és nappal… Évek óta esik. És ezeken a fejemet követelő hideg, nehéz cseppeken, A hegyen túl Mitegy szitán keresztül Látom mosolyog a nap. Egyeseket kinevet, másokat melenget. De engem – nem, De engem – nem! Fordította: Fehér Illés

Izvor: Iz zbirke: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 117. str.