Vercsek Györgyi A titok – Tajna

Vercsek Györgyi Budapest, 1971. 09. 13. –

A titok /Emlék-töredék/ Este volt. Már feküdtem a klórszagú ágyamban. Mellettem egy 13 év körüli lány, de lehet, hogy idősebb volt, már nem emlékszem. Kapóra jött neki a hallgatagságom. A paplanja alól előhúzta két kezét, csuklóiból sötétvörös vér buggyant elő. Nem lettem rosszul, nem szóltam, nem sírtam. Másnap már üres volt a lány ágya. Engem hiába faggattak, nem mondhattam semmit, hisz csak egy kisgyerek voltam, egy meg nem értett valaki, valahol, messze az otthonától.

Tajna /Krhotina uspomene/ Veče je bilo. Već sam u krevetu mirisa hlora ležala. Pored mene devojka sa kojih 13 godina, možda je i starija bila, više se ne sećam. Prijalo joj je moje ćutanje. Izvukla je ruku ispod pokrivača, iz njenih članaka jarkocrvena krv je tekla. Nije mi postalo zlo, nisam progovorila, nisam plakala. Drugi dan njen krevet je već prazan bio. Mene su zalud ispitivali, ništa nisam rekla, ta samo sam dete bila, jedna neshvaćena osoba, negde, daleko od svog doma. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/2903-a-titok-emlek-toredek.html

Siniša Tucić Diktator – A diktátor

Siniša Tucić Novi Sad 22. fekruar 1978. –

Diktator Sve je to propisano, ispitano, diktatura je zanat koji se uči. Diktator ne mora da voli ljude kojima vlada, ali mora da ih razume. Njihove mane i vrline njihovu volju, njihove želje. On zna šta piju, šta jedu. Koliko dece imaju i platu koliku dobijaju. Diktator uvek sagledava državu u celini. Diktator ima uvid. Ponekad baci pogled, na grafikone i statistiku. Diktator zna šta se dešava u književnosti, muzici, slikarstvu… zna koliko ljudi ide u crkvu a koliko je ateista. Koliko agnostika sedi po kući i filozofira ima u vidu i astrologe zaluđenike koji crtaju natalne karte. Diktator naročito voli istočnjačka učenja New age, astrologiju, jogu… Diktator mnogo šta prećutkuje, dozvoljava, toleriše… Dugo opstaje na vlasti. Zna da će jednoga dana sve propasti i da ćemo svi umreti.

A diktátor Minden meghatározott, kivizsgált, a diktatúra szakma, elsajátítható.. A diktátornak nem kell alattvalóit szeretnie, de értenie kell őket. Hibáikat és erényeiket, kívánságukat, óhajukat. Tudja mit isznak, esznek. Hány gyerekük van, mennyi a fizetésük. A diktátor az államot mindig egészben szemléli. A diktátor összegez. Néha az ábrákat és az adatokat is megtekinti. A diktátor tudja mi történik az irodalomban, zenében, festészetben... tudja, hányan járnak templomba, hányan istentagadók. Otthon ülve hány nemtudást valló tépelődik, szemmel tartja a születési térképeket készítő megszállott jövendőmondókat. A diktátor különösen a keleti téziseket szereti, New age, csillagjóslást, jógát... A diktátor sokmindent elhallgat, megenged, eltűr... A hatalmon hosszan marad. Tudja, egyszer mindennek vége, mindannyian porrá válunk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://zakonpisca.wordpress.com/2014/05/25/diktator

Kristina Babić Tri sata posle ponoći – Éjfél után három órakor

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Tri sata posle ponoći Tri sata posle ponoći. Kiša bijesno bije u okno prozora moje male sobe, mog skrovišta i skloništa. Zovem samo da ti kazem još ovo, znaš, nikada ti neću oprostiti Tišinu, ona je bila jača od svake moje buke, od svake ljutnje, teža od svakog tvog prijekog pogleda. Tri sata je posle ponoći, ti si pogasio zvijezde sve i pošao na spavanje, kao da se ama baš ništa promijenilo nije. Tri sata je posle ponoći, kiša će potopiti svijet, zovem te samo da ti kažem još jednu stvar, a Tišina svira sa druge strane slušalice, vjetar šapuće riječima koje ne razumijem. I najednom, čujem ti glas, otrgnut iz sna, i odjednom je sve nevažno. I kiša i jesen, i ova hladna, prazna soba, i to što me nerviraš, što nas prodaješ za sitan novac i što mi nikada nećeš reći neku lijepu riječ, pa makar i slagao. Odjednom je nevažno to što ne umiješ jednom rukom da naručuješ pjesmu, a drugom da mi zapališ cigaretu, odjednom sam zaboravila tvoju crnu jaknu koju ne volim, jer ti je u njoj uvijek hladno, i to što ne gledaš ni lijevo ni desno dok prelaziš ulicu, što ti oči nikada ne zasijaju kad me ugledaš, i što stalno okreneš glavu od mene, kao da se ne poznajemo, što nikada nisi okrenuo moj broj, da čuješ moju neku tišinu, koja bi ti mnogo rekla. Čujem ti glas i zaboravim kako zvučiš kad si ljut, zaboravim koliko puta si izgovorio zbogom, umjesto da mi kažeš da ostanem. Zaboravim koliko puta sam promrzla na tvojoj hladnoći, a ti nisi ponudio zagrljaj. A nije trebalo tako. Nije smjelo tako. I zato nikada nemoj da me pitaš zašto sam te zvala u tri sata posle ponoći, i šta sam to toliko važno htjela da ti kažem, jer ne znam, zaboravim, omamljena, opijena, hipnotisana, dok kiša bijesno bije u okno prozora moje sobe, mog skrovišta i skloništa, nikada nemoj da me pitaš, jer jednom ću skupiti hrabrosti da ne zaboravim.

Éjfél után három órakor Éjfél után három órakor. Kis szobám, mentsváram, rejtekhelyem ablakát eső áztatja. Hívlak, csak még ezt akarom megmondani, tudd, sosem bocsátom meg neked a Csendet, minden harsogásomnál, minden haragomnál hangosabb volt, becsmérlő tekintetedtől súlyosabb volt. Éjfél után három órakor, eloltottad a csillagokat és aludni tértél, mintha éppen semmi sem változott volna Éjfél után három órakor, az eső elárasztja a világot, hívlak, csak egy valamit akarok mondani, a vonal másik végén a Csend szól, a szél érthetetlen szavakat suttog. És egyszerre, hallom hangodat, az álomból felvertet, és egyszerre semmi sem fontos. Se az eső, se az ősz, se ez a rideg, üres szoba, se az, hogy bosszantasz, hogy aprópénzért adsz el bennünket, hogy még hazudva sem mondasz egyetlen kedves szót se. Egyszerre az sem fontos, hogy képes vagy egyik kezeddel nótát rendelni, a másikkal meg cigarettámat meggyújtani, egyszerre megfeledkeztem a nem szeretett fekete dzsekidről, mert abban mindig fáztál, és kelekótyaságodról, ahogyan az utcán mégy át, hogy meglátva engem, szemed sosem csillan és fejed tőlem elfordítod, mintha egymást nem ismernénk, és hívószámomat sosem tárcsázod, hogy sokatmondó csendemet meghallgassad. Hallom hangodat és elfeledem milyen, mikor dühös vagy, elfeledem, marasztalás helyett hányszor mondtad, isten veled. Elfeledem, jéghideg környezetedben hányszor fagytam meg és ölelésed menedéket nem nyújtott. Pedig nem kellett volna így. Nem lett volna szabad. Ezért sose kérdezd éjfél után három órakor miért hívtalak és mi az a nagyon fontos, amit mondani akrtam, mert nem tudom, megbabonázva, megigézve, hipnotizálva elfeledem, míg az eső kis szobám,  mentsváram, rejtekhelyem ablakát áztatja és sosem kérdezz, mert egyszer összeszedve bátorságom nem feledek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/10/kristina-babic-tri-sata-posle-ponoci.html

Željko Krznarić Ovo je pesma koja će te čekati – Ez a vers vár téged

Željko Krznarić Varaždin 12. mart 1946. –

Ovo je pesma koja će te čekati Ovo je pjesma koja će te čekati iza svakog kuta iza svakog osmijeha pjesma koja ne zna prestati biti draga i samo će te ona prenijeti preko zvjezdanog praga i kad mene ne bude i kad ti oči nekako posive kad na usne padne list jeseni kad se raduješ recimo nečem a u stvari misliš o meni ova pjesma ima stotinu zadaća stotinu razloga da se od tebe ne odvaja ona je tvoj stražar u noći ja sam joj naredio da te čuva kad se miris marelica spusti niz ramena jer znam da je najteže kad nekoga nema a znaš da bi morao biti i kad mene ne bude tamo gdje me tražiš a bit ću tamo gdje ne možeš do mene ova pjesma će ti biti moje ime jer ne želim da ti u očima stanuju zime i da te hladno nešto uvijek boli ovoj pjesmi ja sam naredio da te samo voli.

Ez a vers vár téged Ez a vers vár téged minden sarok minden mosoly mögött a téged kedvességgel ölelő vers és a csillagok határán csak ez vezet át akkor is ha már nem leszek akkor is ha szemed valahogy elszürkül ha ajkadra őszi lomb száll ha valaminek egyszerűen örülsz de tulajdonképpen rám gondolsz ennek a versnek számtalan feladata van száz és száz indítéka hogy tőled el ne váljon éjszakánként őrangyalod én parancsoltam meg vigyázzon rád ha válladon kajsziillat csorog mert tudom legnehezebb ha hiányzik valaki de jelen kellene lenni és ha ott ahol keresel nem leszek mert ott leszek ahol hozzám el nem érhetsz nevem számodra ez a vers lesz mert nem akarom hogy szemedet tél uralja és a fagy örökös fájdalmat okozzon ennek a versnek én parancsoltam meg szeressen. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.inter-caffe.com/lista-408-51.html#p11346

Stefan Simić Nije me pustila u svoju samoću – Nem engedett magányába

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

Nije me pustila u svoju samoću Nikada me nije pustila u svoju samoću. Nije htela ili nije smela… Nikada me nije pustila u svoj stan, svoju sobu, krevet. Nikada mi nije dala svoje ruke, telo, dodir. Nikada mi nije dala ništa, a želeo sam je kao nijednu drugu… Posebno tih dana kada su se sve želje sveta sklopile u potrebi za njom. Posebno tih noći kada sam se budio i uspavljivao sa njenim likom… Nisam stigao ni da je poljubim, a već sam stigao da je zavolim. Nisam stigao ni da je zagrlim, a već sam stigao da je poželim samo za sebe i ukradem od svih. Nikada me nije pustila u svoj život, u svoj svet. Nije htela ili nije smela… Rekla je da ne mogu da shvatim njen haos, njene navike i da je bolje da ne počinjemo ništa. Rekao sam joj da zajedno možemo sve i da smo potrebni jedno drugom. Pretvarala je milimetre koji su nas delili u kilometre, sekunde u godine. Bio sam spreman da ih pređem, preletim, sačekam, govorio sam joj to, ubeđivao je ali uzalud… Ipak nije htela… Mimoišli smo se tada, te noći, ne sluteći da se mimoilazimo zauvek… Prošle su godine, naravno. Kao što uvek prođu. Prošla je i ona nedodirljivost, utisak da smo važni, pale su maske. Prošle su sve one kiše i ulice koje smo prepešačili sami. Prošla su sva ona mora kojima nismo zaplivali. Prošle su sve one tajne koje nismo podelili. Prošli su fi lmovi, koncerti, prošla su sva ona jutra… Prošla je i jedna mladost, onako tiho i neprimetno… …a prošla je i ona, nedavno, isto tako tiho i neprimetno pored mene, kao da se ne poznajemo. A prošla je i potreba za njom… U međuvremenu sam se raspitivao svuda, bolje da nisam. Pričali su mi i slušao sam o njoj, bolje da nisu. Trčala je za onima koje nije trebalo ni da pogleda, davala se tamo gde se samo gubi, živela je za one za koje ne vredi živeti… Ali, šta sam mogao? Reći ću samo život, sudbina – ne pada mi na pamet ništa pametnije. Znao sam, još tada, da njen svet ne može svako da razume. Sa svih strana zidovi, zidovi, a onda ako se ne izgubiš u tom silnom odbijanju nailaziš na dušu. Staru, čistu, beskrajnu kao horizont želja jedne mladosti… Ipak ona se prva izgubila u tom silnom odbijanju… Ili se jednostavno nije našla? Ili je drugi nisu našli… Meni, eto, nije uspelo… Njena priča mi je danas tako poznata, kao mnogo puta odgledani film. Poznate su mi njene ruke, njene grudi, glas, soba, problemi, kao da sam to negde već vi- deo… Sva ona posebnost pretvorila se u osrednjost, zagonetka u očekivani šablon, a čežnja za njom u prevaziđeni refren koji odavno više ne pevam. Nije to više ista pesma, potrošili su je pogrešni… Nije to više ista melodija, od silnog ponavljanja izgubila je suštinu… Nije to više ista lepota, sve više liči na svaku dru- gu… Ostala je u tom gradu, u toj ulici, u toj sobi, a ja sam otišao negde daleko, negde gde nijedan put, nijedna prečica ne vodi ka njoj. Ostala je nasamo sa svojom samoćom, a ja sam otišao u susret nekim drugim obalama. Nema tu više ničega, samo uspomena na nešto što je moglo da se desi, a nije… Nema tu više ničega, samo sećanje koje je zanimljivo još jedino dok se o njemu priča.

Nem engedett magányába Sosem engedett magányába. Nem akarta vagy nem merte... Sosem engedett lakásába, szobájába, ágyába. Sosem adta kezét, testét, érintését. Soha semmit sem adott, pedig mint senki mást kívántam... Főleg azokban a napokban, mikor a kívánságok halmaza felé összpontosult. Főleg azokon az éjjeleken, mikor termetével ébredtem és aludtam el... Még meg sem csókoltam, de már azt vettem észre, megszerettem. Még meg sem öleltem, de azt vettem észre, kisajátítottam, mindenkitől ellopom. Sosem engedett életébe, világába. Nem akarta vagy nem merte... Állította, nem érthetem meg összevisszaságát, szokásait és jobb, ha el sem kezdjük. Mondtam, közösen mindenre képesek vagyunk és szükségünk van egymára. A bennünket elválasztó millimétereket kilóméterekké változtatta, a másodperceket évekké. Készen álltam megtenni, átszállni, vártam, győzögettem, mindhiába... Hát nem akart... Akkor, azon az éjjelen elkerültük egymást és nem sejtettük, örökre... Természetesen múltak az évek. Mint ahogy mindig. Elmúlt az az érintetlenség is, az érzés, fontosak vagyunk, lehullott az álarc. Elmúltak azok az esők és utcák, amelyeken egyedül bolyongtunk. Elmúltak azok a tengerek is, amelyekben nem úsztunk. Elmúltak a nem megosztott titkok. Elmúltak a filmek, hangversenyek, mindazon reggelek... Elmúlt egy ifjúság is, valahogy csendben, észrevétlenül... ... és ő is elment mellettem, nemrég, ugyan olyan csendesen, észrevétlenül, mintha nem ismernénk egymást. Az iránta érzett vágy is elmúlt... Közben mindenfelé érdeklődtem, bár ne tettem volna. Meséltek róla, meghallgattam, bár ne tettem volna. Azok után szaladt, akiket észre sem kellett volna vennie, ott adott, ahol veszített, azokért élt akikért nem érdemes élni... De mit tehettem? Csak hajtogatom, élet, sors – semmi okosabb sem jut eszembe. Tudtam, még akkor, világát nem értheti mindenki. Minden oldalról fal, falak, de ha az állandó visszautasításban nem veszel el, lélekre találsz. Ősire, tisztára, végtelenre mint egy ifjúság határtalan kívánságára... Mégis, ebben az állandó visszautasításban, először ő veszett el.... Vagy egyszerűen nem találta fel magát? Vagy mások nem találták meg... Íme, nekem nem sikerült... Története számomra oly ismerős, mint egy sokat látott film. Ismerem kezét, mallét, hangját, szobáját, gondjait, mintha már láttam volna vala- hol... A kiváltságok hétköznapivá váltak, a talányok várt közhelyekké, az érte érzett vágy idejétmúlt refrén, már időtlen idők óta nem dalolom. Ez már nem ugyanaz a dal, arra nem méltók csépelték el... Ez már nem ugyanaz a dallam, a végtelen ismétléstől értelmét veszítette... Ez már nem ugyanaz a báj, egyre jobban mindenki másra ha- sonlít... maradt abban a városban, abban az utcában, abban a szobában, én meg meszire mentem, hozzá egyetlen kereszteződés sem vezet. Magányával magára maradt, én meg más partok felé mentem. Semmi sincs már, csak az emlék, valami történhetett volna, de nem... Semmi sincs már, csak az említésekor izgalmas emlék. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://stefansimic.net/nije-me-pustila-u-svoju-samocu/

Faiz Softić Umiranje proleća – A tavasz halála

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Umiranje proleća Hrđaju godine. Ko glogov behar kad pocrni Pod dudom zaboravljen. Smanjuju se sunce i nebo. Proljeće gine u ogledalu. Strah me: I dijete će poludjeti u kolijevci. Tle tone pod nogama. Ko će spriječiti da, umjesto Žute kamenjarke, Ne niče crna mahovina U našim zabranima. Vijekovi u svjetlucav prah pretvoreni, Sabijeni u čahuru. Sedam nedjelja Bdijemo nad kelerabinim sjemenom I dove učimo da nikne iz zemlje Iz krastave. Imam sijedih od kojih će mi, Blago meni, suđena pletilja, Isplesti čarape bijele I kad udari suhomrazica Nikad više noge ozepsti mi neće. Vrištim iz glasa – Ne dam boju obraza, Ali me niko, Sem dušmana malih, Koji će mi ispiti zjenice, Ne čuje.

A tavasz halála Rozsdásodnak az évek. Mint ahogy az eperfa alatt elfeledett virágba borult galagonya feketedik. A nap és az ég is zsugorodik. Tükörben leli halálát a tavasz. Félek: A bölcsőbeli gyerek elméje is elborul. Lábunk alatt süpped a föld. Ki akadályozza meg, hogy az anyaföldet sárga nyúlszapuka helyett ne fekete moha lepje el. A csillogó porrá vált évszázadok Hüvelybe sajtoltak. Hét hete virrasztunk a karalábé magja felett És fohászunkkal tanítjuk, a földből, A szikesből nőjön. Vannak ősz hajszálaim, melyekből, Szerencsémre, sors adta szövőnőm, Fehér zoknit sző Így lábam akkor sem fog vacogni Ha a száraz tél ideje eljő. Ordítok – Arcom színét nem adom, De, A hitvány démonokon kívül, Akik szembogaramat kívánják, Senki sem hall. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Faiz Softić: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 60-61. str.

Dragana Tripković Ja sam ta – Én vagyok az

Dragana Tripković Cetinje 26. aprila 1984. –

Ja sam ta Ja sam ona koju si odvikao od sna. Ona koja te ima kao izgovor svim odvratnim muškarcima, budućim. Upravo ta, koja ti nikad Nije laskala na glas. Jedna od onih koje ne možeš svrstati u svoje ljubavne podgrupe. Ja sam ta, apsurdna i luda, jedina koja ti je rekla da odeš, samo da bi nahranila svoju sujetu.

Én vagyok az Én vagyok az, akit leszoktattál az alvásról. Az, aki mementóként minden jövőbeli, útálatos férfiként megtartott. Pontosan az, aki hangosan sosem dícsért. Egy azok közül, akit egyetlen magad alkotott szerelemalcsoportba sem tudsz elhelyezni. Én vagyok az, a bizarr és bolond, az egyetlen, aki csak azért, hogy büszkeségét táplálja, azt mondta, távozz. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.sveske.ba/bs/content/odabrana-poezija-2-dragana-tripkovic