|
A
legfinomabb ecset
Megpróbálni hasonlítani ahhoz a képhez,
Amit a legfinomabb ecset,
Lányom szempillája fest rólam.
|
Najskladniji kist
Pokušati
onoj slici ličiti
Što
najskladniji kist,
Trepavice
moje kćerke o meni slikaju.
Prevod:
Fehér Illés
|
|
És írnék…
És írnék arról
(erőmhöz képest
választott a tárgy!)
milyen volt
az az autóbelsőből
fabrikált úszógumi;
bőrünkön
hetekig látszottak
a szelep
vörös-mély karmolásai;
de óceánra vitt
a foltozott gumi tutaj,
a balatoni Kon-Tiki,
és esténként
láttuk a házat is,
ahol a tűz lakik:
„petrofóron” pöfögtek
a paprikáskrumpli-láva
buborékjai.
Volt persze országos
félelem, féltés,
sosem-látott apák,
mégis: manapság,
a felfújható
gálya-csodák konszolidált
korában is
mit nem adnánk, ha még
– lyuggassa bár huszonöt évnyi lék –
visszaúszhatna hozzánk
az a szegényes jármű;
ha ma
eljönne
ismét
a
nem-pénzen-vett
örömök évada.
|
I pisala bi…
I
pisala bi o tome
(predmet je prema
mojoj snazi biran!)
iz unutrašnje gume auta
napravljena guma za plivanje
kakva je bila;
na koži
duboko-crvene ogrebotine
ventila
nedeljama smo nosili;
ali od gume krpan splav
na okean me je nosio,
Kon-Tiki Balatona,
i uveče često smo
i kuću gde vatra stanuje
videli:
mehuri
lave krompirpaprikaša
na „petroforu“ su pućkali.
Naravno bilo je državnog
straha, brige,
nikad viđeni očevi,
ipak: danas
u konsolidiranon
vremenu
naduvanih čuda od galije
šta ne bi dala, ako bi
– neka ga i dvadesepet godina haba –
ono siromašno vozilo
do nas doplovilo;
ako bi danas
ne-novcem-kupljena
godina radosti
opet bahnula.
Prevod: Fehér Illés
|
|
Ott vagyok
Ott vagyok, hol ráhajol
az ég a tengerre, hol nap vérétől izzik a bársonyhorizont, s hol a szilaj-szél korbácsolja vágyam, de nem sebezhet halálos szigony. Ott vagyok az aranysárga parton... üres kagylóhéj a lábnyomom, de sóvárgó szívvel várom, hogy ébredő szerelmed majd utánam oson. Ott vagyok, hol a tükörfényes tenger ringatja az azúrkék eget, s ott, ahol lágy hullám fürdeti a vízben úszó fodros-felleget. Ott vagyok minden sirályszárnyon, gyöngyházcsillogású tarajos hullámon; égre szökő, Napban zengő tengerárban, hullámpermet szőtte horgolt csipke-vágyban. Ott vagyok, hol a habok szerelmet dalolnak, s lelkedet tükrözve fölém hajolnak... Engedd! Engedd, hogy beléd hatoljak! Végtelen ölelésre vágyom. Mondd! Mondd, hogy nem vagy álom! |
Tamo sam
Tamo
sam gde more
sa nebom
se spaja,
gde horizont
od samta
od
krvi sunca blista,
gde
moju čežnju
nestašan
vetar šiba
a
smrtonosni harpun ne rani.
Tamo sam na zlatnožutoj obali...
otisci mojih stopala su prazne ljuske školjke,
ali požudno čekam
da tvoja tek probuđena ljubav
za nmom krene.
Tamo
sam gde
azurnoplavog
neba
blistavo
more ljulja,
gde naboran
oblak
u mekanom valu se kupa.
Tamo sam, na svakom
krilu galeba
na uzburkanom bleštavom
valu talasa;
u uzavrelosti mora sam
šta do
Sunca seže,
u čipkastoj požudi
šta rosa valova plete.
Tamo
sam gde
talasi
o ljubavi pevaju
i
donoseći tvoj lik
na
mene se saginju...
Dozvoli!
Dozvoli da
prodrem
u tvoj duh!
Beskonačan zagljaj čekam.
Reci! Reci da
nisi tek san!
Prevod: Fehér Illés
|
|
Házalni tilos
napok és hetek sőt
hónapok de bizony
évek óta járom az utat kaputól kapuig azt hittem valamikor a vándor becsben áll majd mert viszi a hírt északról délre nyugatról keletre ahogy a szelek a magvakat ide-oda sodorják jó talajra rossz talajra talán kikél de a kapukon túl odabent reszkető félelem lakik millió emberarcot öltve s már nem is tudom a nehezen megnyíló kapukon belül vannak-e többen avagy az utcán nyüzsgünk túl sokan pedig már minden sarkon virít a tiltás: házalni szigorúan tilos! |
Torbarenje je zabranjeno
danima i
sedmicama dapače mesecima pa i
godinama se
na cestama krećem
od kapije do
kapije nekad sam verovao
vandrovac je
cenjen jer vesti nosi
sa severa na
jug sa istoka na sever kao vetar
seme u
nepoznat pravac tera
na oranicu
na golet možda će niknuti
ali iza
kapije unutra strah titra
poprimajući
milijune ljudskih oblika i više ni
ne znam dal
ih je više iza kapije
koje se
teško otvaraju ili na ulicama
previše nas
je iako
na svakom
uglu zabrana stoji:
torbarenje
je zabranjeno!
Prevod:
Fehér Illés
|
|
***
nem ragaszkodom
a múlthoz igaz lassan a jövőhöz sem |
***
ne hvatam se za
prošlost ali pomalo
ni za
budućnost
Prevod:
Fehér Illés
|
|
Aki meglátott
Halkan, csendben ma valaki
a hátam mögé osont
s mielőtt mosolyra igazítottam volna
tükrömet: belenézett az arcomba.
Várj, majd én, mondta csendesen,
gyöngéden karjaiba vont,
aztán ujját színes festékbe mártva
ott láttam máris buzgón ügyködve:
mosolyra görbítette számat,
megemelte a szemöldököm.
Így, ni – pöttyintett fényt a szemembe.
Aztán elhajította tüköröm.
|
Onaj, ko me je ugledao
Neko
mi se tiho, lagano
iza
leđa približio
i pre
no što bi moje ogledalo
osmehnulo: lice mi je gledao.
Čekaj,
ja ću, rekao je prigušeno,
nežno
me je zagrlio,
pa
svoje prste u boje umočeći
već je
marljivo delao:
usne
na osmeh nagnao,
obrve
podigao.
Ovako –
u oko mi je svetlost kapnuo.
A
ogledalo odbacio.
Prevod:
Fehér Illés
|
|
Hétköznapi
Megrendítően hétköznapi
ez a hallgatás.
Nincs benne semmi
különös,
csak a szőnyeg rojtjai,
ahogy összevissza állnak
és bódultan figyelik
a megsemmisülés
pillanatait.
Csak az asztal, ahogy
itt meghúzódik
félhomály bugyraiba
dőlve,
vagy ez a pislákoló
lámpafény,
ami azért mégis
láthatóvá
változtatja itt e
láthatatlan
messzeséget, e
kibonthatatlan
elmúlását a
mozdulatoknak,
vagy ez a pohár itt az
asztal sarkán,
még talán le is eshetne,
ha nem
hagyna nyomot, ha nem
volna
úgy behatárolva és
odaragasztva
láthatatlan porcicákkal
talpa körül.
Nem gondoltam, hogy
megrendít
hallgatásodnak ez a
felsőfoka,
amelyben mély tavak
járják úttalan
utaikat, mélységeik
minden homokszemét
monoton muzsikává
morzsolva.
Én nem tudtam.
Nem tudtam, hogy ilyen
nehéz visszaforgatni
a szótagokat, hogy
mondatokká
tornásszák magukat
torkodban.
Nem gondoltam, hogy
minden olvasnivaló
kifoszt majd, amit
kezedbe veszel, … hogy
elolvasva, kirekeszt
majd ebből a földi létből,
ebből az időpillanatból
is,
… hogy fölszedegeti
életmorzsáidat,
minden maradandó
emléknyomot ebből
a folyton emlegetett
örökkévalóságodból.
Egészen hétköznapi
jelzőkké szakadoztunk.
Már alig kivehető
alakodat bámulom,
… magaddal ülsz a
messzeségben
és épp felolvasol valami
fontosat.
*
( Rég elmúlt, 25 évnyi
hallgatás emlékére.)
|
Svakodnevni
To ćutanje
je zaprepašćujuće
svakodnevni.
Ništa
naročito,
samo rese
ćilima
kako naopako
u neredu
trenutke
propadanja
omamljeno
promatraju.
Samo stol
kako na bisage polumraka
naslonjeno
tu se sklanja
ili ta slabašna
svetlost svetiljke
koja
nevidljivu daljinu,
taj
nerastavljiv
nestanak
pokreta ovde
ipak u
vidljivo pretvara,
ili ta čaša
ovde na rubu stola,
možda bi i
pasti mogla ako ne bi
traga
ostavila, ako ne bi bila
tako
zaokružena i na dno
nevidljivim
česticama zalepljena.
Nisam
verovala da će me treći stepen
tvog ćutanja,
gde duboka jezera svojim
neprohodnim
cestama kreću pretvarajući
svako zrno
peska tih dubina
u monotonu
muziku, tako potresti.
Nisam znala.
Nisam znala
da je toliko teško
slogove obrtati
da bi u tvom grlu
u rečenice pretvorili.
Nisam
mislila da če me svaka knjiga
koju u ruke
uzimaš opljačkati... da će me
pročitavši,
iz zemaljskog bivstvovanja
i iz tog
trenutka isključiti,
...da će
tvoje mrvice života,
svaki trajan
trag sećanja iz te
stalno
spominjane večnosti pobrati.
Na obične,
svakodnevne atribute smo raspali.
Već jedva
primetan tvoj lik promatram,
...u daljini
sam sa sobom sediš
i baš nešto
važno naglas čitaš.
*
(U spomen
dvadesetpetgodišnjeg ćutanja.)
Prevod:
Fehér Illés
|
