Mihaela Šumić Odrastanje – Felnőtté válás

Mihaela Šumić Banja Luka 31. mart1998. –

Odrastanje

Bila sam živa
Par dana u tjednu,
Zaista, istinski, opipljivo živa,
Rana iz koje neobuzdano pljušti život,
Kipi.
Bila je živa
Svaki dan,
Zaluđeno živa pod mojim prstima
I iznad njih,
Na rubovima mojih zuba je bila toliko živa
Da bih i nakon što napusti njihovu oštrinu
Osjećala okus tog bjesomučnog života
Koji sam pokušavala uhvatiti onim danima kad je to bilo moguće.
Bila sam živa,
Eto tako, povremeno,
U krevetu, u gostionici, u kuhinji, u kadi,
Kad sam poput Eréndire ljuštila bezdušnost sa babine kože,
Ali tad bih bila i baba i Eréndira
I svijet bi bio okrutna pustinja
I život bi se pod tupim udarcima vode
Pretvarao u redove krvoločnih ljubavnika
Koji bi se iživljavali na mom tijelu.
Bila je živa,
Ustreptalo, zaneseno, odbojno živa
Na obali, u plićaku, u jutarnjoj kavi i ponoćnoj zdravici,
Toliko živa da je mogla proći kroz labirint s povezom na očima,
Toliko živa da je mogla dijelove sebe
Ostavljati starim beskućnicima u improvizirane kasice na hladnom pločniku,
Tako mučno i bestidno živa
Bez dodira kolotečine, bez kamena spoticanja, bez mrtvih točaka stvarnosti.
Bila sam živa
Prisjećajući se njenog glasa
I neprestanog ispitivanja smisla života,
Zavjetovanja ikonama i kipovima
Za koje nije znala što znače i koliko ih je života platilo.
Ponekad bih bila tako naivno živa
Kao da je ona još uvijek tu
I sklopila bih ruke prizivajući je.
Ponekad bih bila tako slobodno živa
Da sam na svijet gledala njenim očima
I pred svojim likom u ogledalu razočarano tražila odgovore.
Što joj se desilo?
Što mi se desilo?

Izvor: autor

Felnőtté válás

Éltem,

A hét néhány napján,

Valóban, ténylegesen, tapinthatóan éltem,

Seb voltam, melyből féktelenül áradt, zúdult

Az élet.

Minden nap

Élt,

Ujjaim között és felett

Megigézve élt,

Fogaim élén annyira élt,

Hogy még élüket elhagyva is

Annak a zabolátlan életnek az ízét érezte,

Melyet azokban a napokban, mikor lehetett, megpróbáltam megragadni.

Éltem,

Hát így, időnként,

Az ágyban, a kávéházban, a konyhában, a kádban,

Mikor Eréndiraként* öreganyám bőréről a leleketlenséget hámoztam,

De akkor öreganya is, Eréndira is lennék,

A világ meg kegyetlen pusztaság

És az élet a víz tompa ütései alatt

Vérszomjas szeretővé válna,

Aki ösztöneit testemem élné ki.

Élt,

merengve, lelkesen, berzenkedve élt

A parton, a sekélyben, a reggeli káve és az éjféli köszöntő mellett,

Bekötött szemmel is az útvesztőn keresztülment volna, annyira élt,

Annyira élt, hogy testrészeit

Képes lenne alkalmi hűtőzacskókban öreg hajláktalanoknak osztogatni,

Oly keservesen és szemérmetlenül élt

Keréknyomokat nem érintve, zökkenőmentesen, valós halálkerék nélkül.

Éltem

Visszaidézve hangját

És azt, ahogy az élet értelmét állandóan kutatta,

Ahogy ikonoknak és szobroknak a nélkül tett fogadalmat,

Hogy tudta volna, mit jelentenek, hány életet követeltek.

Elvétve oly hiszékenyen élek

Mintha ő még mindig itt lenne

És összekulcsolt kezekkel szólítom.

Elvétve oly szabadon élek,

Hogy a világot az ő szemével nézem

És a tükörben önmagam előtt csalódottam keresem a válaszokat.

Mi történt vele?

Mi történt velem?

* Gabriel García Márquez:  Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról 

Fordította: Fehér Illés

Alen Bešić podne – dél

Alen Bešić Bihać 17. maj 1975. –

podne

Paziš kome se pričaš i ko te svjedoči. Jer, sa

svakom riječju što promine u druge manje te

ima. Slutiš kako se, u tami hladnih odaja, lјušte

slova zaboravlјenog lјetopisa. Pohranjuješ slike

kao sjeme egzotičnog bilјa, čekajući strplјivo 

iz herbarijuma da prolista. Utvarno sam, ispijaš

orošenu čašu rizlinga, i pomišlјaš da prava poezija

vjerovatno prebiva u jednostavnosti koju nikako da

dosegneš: u nasušnoj očiglednosti kriške hlјeba na stolu,

očaravajućoj običnosti zdjele maslina, neporecivoj toplini

kamene klupe na koju polažeš dlan. Odjednom –

podne. I zaista, kako ne zavidjeti oku na čistoj

blagovijesti, na plavetnilu što rezbari konture zvonika

u kom se opet sabira tišina? Jato golubova poput

crnog sazviježđa u divlјoj spirali odmiče van

pogleda, svijesti, pamćenja. I jedan se srebrni balon,

ispušten od straha, otiskuje niz agoniju odjeka.

Bezglasna, podrhtava sjenka sunčanog sata.

Izvor: Alen Bešić: Hronika sitnica Ratkovićevi večeri poezije Bijelo Polje 2014. str. 53.

dél

Arra figyelsz, kinek mesélsz és ki tanúsít. Mert

minden másokba veszett szóval kevesebb

vagy. Sejted, a rideg terem mélyén, az elfeledett

évkönyvről hogyan peregnek a betűk. A növénygyűjteményben

türelmesen virágzásra váró forró égövi magként

tárolod a képeket. Kísértetiesen egyedül iszod

az izzadt pohárból a rizlinget és arra gondolsz, az igazi

költészet valószínű az általad el nem érhető egyszerűségben

rejlik: az elemi valóságban kenyérszeletek  az asztalon,

a csodás megszokottban olajbogyóval tele tálak, a vitathatatlan

melegben kőpadok, melyekre tenyerelsz. Egyszerre –

dél. És valóban, irigylésre méltó a szem ott, azon

a tisztáson, a harang kötvonalait véső kékségen,

melyben ismét a csönd halmozódik? A galambseregek

fekete csillagképekként vad csigavonalban tűnnek el

a tekintet, a tudat, az emlékezet elől. És egy félszből elengedett

ezüstléggömb a visszhang halálküzdelme mentén halad.

A napóra nesztelen, remegő árnyéka.

Fordította: Fehér Illés

Sinkovits Péter Korzó – Korzo

Sinkovits Péter Zenta, 1946. május 26. –

Korzó szurony és ölelés huzatos esztendők voltak így is álcázott vészkijáratban alkalmi motorhiba indigóban lelemény meg a lassítás eleganciája lánymelleken alvó falvak vándor locsog kocsma mélyén és elhúznak szépen az ámbrás naszádok így eltölteni egy vasárnapot

Korzo bodež i zagrljaj i ovako su godine promajne bile u prikrivenom izlazu za nuždu prigodan kvar motora u indigu vrlina i elegancija usporavanja zaspala sela na devojačkim grudima na dnu krčme lutalica brblja i zaneseni borbeni čamci polako prolaze jednu nedelju ovako provesti Prevod: Fehér Illés

Forrás: Sinkovits Péter Aragóniai galambok zEtna Zenta, 2004.

Tari István Előttünk a múlt – Prošlost je ispred nas

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Előttünk a múlt Ott ültem vacsoraidőben, egy elöregedett népcsoport fiaként, a szegényházban, ahová inkognitóban, egy hölgy kísérőjeként érkeztem, aki külföldön élő, elvált anyja idős barátját látogatta meg; és hagytam, hogy kabátom teleszívja magát a húgy szagával, az olcsó cigaretták szagával, az árvaság szúrós szagával, mely örökös krákogásra, öklendezésre késztet. A képernyőn harctéri jelenetek váltogatták egymást: messziről a habzó szájú bemondót is hallottam, akinek minden második szava a népirtás volt. Az öregek ágyukból két kézzel kaptak az elébük lökött vacsoráért, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette... És muszáj volt ott újból arra gondolnom, hogy a háború csak az ágyban - nem a szegényháziban, a családiban! - nyerhető meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat. Ott ültem vacsoraidőben, a televízió háborús zajában; a mohó szegényházi cuppogásban, a meg- nyíló fogatlan lukak gőzölgésében figyeltem föl rád, aki percekig kísérleteztél azzal, hogy meggörbült alumíniumkanaladdal, melyből minduntalan kirázódott a lé, remegve eltaláld a szád. És annyira bámultalak, hogy az egyik betévedt takarítónő teli szájjal szellemeskedve lépett hozzád, középső ujjával a könyököd alá nyúlt, hogy végre eltaláld a saját szádat. Magyarul hálálkodtál neki. Akkor már biztos voltam abban, hogy a legdélvidékibb magyar vagy te, aki hiába keresi, aki egész életében hiába kereste a saját száját! Tán ezért mondott, ezért mondhatott le megfontoltan a távlatokról. Az utódairól. Tán ezért mulatta el a jövőjét, időnként az anyaország - ahová nem juthatott el! - fővárosának közismert találkahelyeiről, villamosmegállójáról óbégatva, úgy, hogy nyugodtan leírhatnám a legújabb jelmondatot: ELŐTTÜNK A MÚLT!, ha nem utálnám annyira a többes szám első személyének garázda használatát, amit a sajtó művel. Ott ültem vacsoraidőben, egy leigázott népcsoport fiaként a szegényházban, ahol gondolatban azokat az erdélyi testvéreket sem kerülhettem ki, akik a nyugati világ szemetével díszítik otthonaikat. És fülemben a júdáscsókok csattogásával néztem a vacsorát, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette, mely kifordult a szájból, kirázódott a kanálból, mint az árulás, mely félig megrágottan sodródott a hajnali kakasszó felé.

Prošlost je ispred nas Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne ostarele etničke grupe, u sirotištu, gde sam, kao pratnja jedne dame, koja je starog prijatelja njene rastavljene, u inostranstvu ostale mame posetila, lažnim imenom stigao; i pustio sam da mi kaput vonj urina, vonj jeftine cigare, prodoran vonj bede upije, što na večno graktanje, povraćanje tera. Na ekranu prizori rata su se smenjivali: iz daljine i razjarenog spikera čuo kome je svaka druga reč istrebljenje naroda bio. Starci su, ispred njih gurnutu večeru, koja je nekima i zadnja mogla biti... iz svojih kreveta oberučke prihvatili. I tamo sam opet na to morao misliti da rat samo u krevetu – ne u onom, u sirotištu, u onom, kod kuće! – je moguće dobiti, a ne na ratištu, gde jedino bazda leševa može pobediti. Za vreme večere tamo sam sedeo, u ratnoj graji televizije; u halapljivom cmokanju sirotišta, u is- paravanju krezubih otvora sam te opazio, kako sa iskrivljenom aluminijskom kašikom iz koje tekućina stalno se izlila, drhtavim rukama dugo si pokušavao svoja usta pogoditi. I tako sam te netremice gledao, da jedna zalutala čistačica besmisleno šaleći se ti je prišla, srednjim prstom lakat tako podigla da konačno usta pogodiš. Na mađarskom si se zahvalio. Tad sam već bio siguran u to, da uistinu vojvođanski Mađar si ko uzalud traži, čitav život svoja usta uzalud tražio! Možda zbog toga, možda zbog toga, smišljeno, mogao raskrstiti se sa prespektivom. Sa potomcima. Budućnost možda zbog toga je proćerdario, koji put sa poznatih sastajališta i tramvaskih stanica glavnog grada matične zemlje – gde nije mogao stići! – vičući, tako da novo geslo mirne duše bi mogao napisati: PROŠLOST JE ISPRED NAS!, ako iz dna duše ne bi mrzeo neobuzdanu upotrebu prvog lica množine, što štampa koristi. Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne potlačene etničke grupe u sirotištu, gde u mislima nisam ni ona braća iz Transilvanije mogao zaobići koji svoj dom sa smećem zapadnog sveta kite. I dok sam večeru gledao koja je nekima i zadnja mogla biti, koja se iz usta izvrnula, iz kašike se istresla, u ušima su mi Judini poljupci poput izdaje odzvanjali, koja prema jutarnjem oglašavanju petla napola prožvakano se kotrljala. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#30

Gulisio Timea Szövetség – Savez

Gulisio Timea Marcali, 1989. augusztus 7. –

Szövetség A szerelem néha szartakarítás. Máskor ahhoz is kevés. Rutin. Hogy valaki bemelegíti az ágyat. Mellém fekszik, Alám vagy fölém. Ha beteg vagyok, ül és néz. Naponta háromszor Beadja az orvosságot. Nem szánakozik. Várja, hogy kézen foghasson. Ne legyen többé mi, csak ő És én, hogy reprezentáljam Szerethetőségét.

Savez Ljubav je koji put čišćenje svojevine. Drugom prilikom i za to je malo. Rutina. Da neko krevet ugrije. Pored mene legne, Ispod ili iznad. Ako sam bolesna, sedi i gleda. Dnevno tri puta Lek mi daje. Ne sažaljeva. Čeka da može mi ruku uhvatiti. Da ne bude više mi, samo on I ja, da reprezentiram Vredan je ljubavi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=41852

Balogh Attila Nektek és anyámnak – Vama i mojoj majci

Balogh Attila Szikszó, 1956. február 3. –

Nektek és anyámnak Vályogbarna arcú anyám hova tűnt a napsugár? Hova tűntek meséid a hazát kereső cigánygyerekekről? Még nem ettem megöregedett kenyered – ki lopta el azt is? Ki hazudta azt nekem, hogy a marékba szorított sárcsomók gyöngyökké válnak? Ki törte össze a hold arcát, amikor kedvesen rád mosolygott? Hallgatsz. Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába, álljanak meg a szekérrel, mert már nem tudsz szaladni, én sem tudok – majd együtt sántítunk. Sánta lesz a hold betört arccal, sánta lesz a nap, sugár nélkül. Szerelmem nincs, mert nem sánta engem csak az szeressen, aki sántítani mer. Sárszakállát cipőmnek, beviszem a városba a betonra kenem vele nevemet, – arról jöttem, s arra megyek. Mankómmal megfenyegetem sorsom, mert elfáradtak faizmai. Nem állok meg anyám, – pedig már gyűrött papírarcodról, leperegtek a mosolyok öledbe, ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett cigányritmusra ringattál. Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott.

Vama i mojoj majci Moja majko ćerpičbraunastog lica gde li nestade sjaj sunca? Tvoje bajke o Cigančićima koji domovimu traže gde su nestale? Ostareli hleb tvoj još nisam jeo – ko li je i to ukrao? Ko mi je lagao da u šake stisnute grudve blata u bisere se pretvaraju? Ko je razbio lice meseca kad se na tebe blago osmehnuo? Ćutiš. Govori! Viči u njuške konja, neka stanu sa kolima jer trčati više ne možeš, ni ja ne mogu – šepaćemo zajedno. Mesec sa razbijenim licem biće ćopav, sunce bez sjaja biće ćopav. Ljubavi nemam, jer nije ćopava, mene neka samo ona voli, ko ćopati se usudi. Bradu od blata moje cipele u grad ću uneti, pa ću svoje ime na beton mazati, – od tamo sam došao a i tamo idem. Svoju sudbu ću štakama zastrašiti, jer su mi drveni mišići umorili. Majko, stati neću, – iako sa tvog zgužvanog lica od papira osmesi u krilo su ti oticali, gde si me u trošne zidove od ćerpiča zabijen ritam cigana ljuljala. Krvlju namazano bedro ti nije štropotalo. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Balogh_Attila-1956/Nektek_%C3%A9s_any%C3%A1mnak

Turczi István: Az Írás nevű Isten – Bog zvan Pisanje

Turczi István Tata 1957. október 17. – Hegedűs János fotója

Az Írás nevű Isten 

Még tíz lépés, még kilenc, még nyolc, hét, szigorú ütemet
tart a vér, szűkül a szem, három, kettő, egy és kész ez a vers
is. Itt van. Semmi sem indult belőle útra még. A tekintet
zártkertjében hűsöl, sütkérezik. Hosszabb és rövid sorai
egymáson lassan átringanak. Azzal áltat, hogy fénylik,
pedig csak önmagának sugárzik. Bármilyen alakot ölt,
bármilyen színt, a legszebbnek látod. Minden szava
selyemlétrán kúszik felfelé, föléd. Az érintés tiltva van.
Semmi közöd hozzá. A tiéd. Birtokos vagy és kisemmizett.
Ha véletlenül megtartanál egy darabot belőle magadban,
még ne tedd. Annál erősebb vagy, minél elveszettebb.
Vágy sincs rá, egyszerűen így alakult. Sehol világ, csak belül,
mondod (idézed), mintha nyomatékosítani akarnád, hogy
visszatértél önmagadhoz. Ennél nehezebb az sem lenne, ha
az elszakadást gyakorolnád. Például a csendet, ami az Írás
nevű isten végső érvelése. 

Forrás: https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/turczi_istvan_a_valtozas_memoriaja_prozai_versek.html

Bog zvan Pisanje

Još deset koraka, još devet, još osam, sedam, krv strog

ritam drži, oko suzi, tri, dva, jedan i ta pesma je gotova.

Tu je. Iz nje na put još ništa nije krenulo. U zatvorenom

vrtu pogleda se sunča, osvežava. Duži i kraći redovi

jedni preko drugih talasaju. Stvara privid da sjaji,

ustvari samo sebi zrači. Bilo kakav oblik oblači,

bilo kakvu boju, za tebe je najlepša. Svaka reč na svilenoj

lestvici se uspinje, izad tebe. Doticaj je zabranjen.

S njom veze nemaš. Tvoja je. Gospodar si i ništavan.

Ako bi slučajno od nje makar komad za sebe zadržao,

za sada nemoj. Što više si izgubljen, tim si jači.

Ni čežnje nema, tek tako je. Nigde sveta, samo unutra,

tvrdiš (citiraš), kao da bi potencirati hteo, da bi

sebi se vratio. Od toga ni vežbanje otcepljenja

ne bi bilo teže. Na primer tišinu šta je konačno

svedočenje boga zvanog Pisanje.

Prevod: Fehér Illés