Predrag Bjelošević У сусрет тишини – Találkozás a csenddel

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. - )

У сусрет тишини Кад уђеш у ноћ без сјенке гдје свијет на тренутак је стао као камена громада надвијена изнад текућег амбиса Или кад се ствари згусну у твом оку па постану свеколика препрека виду да путем својим не можеш даље по снове звјездане ићи Ти стани лицем изнад живог огледала воде послушај жубор ријеке у себи све док не гране свјетла нутарњег зденац А тад засвијетли као час раснутка што кроз водени талас на сув пут указује до облутка у ком се чува искуство исписано језиком Тврдога неба ризницом васељене Потом настави даље кроз дōље до шуме тмасте нутарње видјело слиједећ' уз пој свитаца од укроћених ријечи тишини свода што с крајева пружа ти руке у загрљај

Találkozás a csenddel Mikor az árny nélküli éjbe lépsz ahol az egy pillanatra megállt világ kőtömbként feszül a cseppfolyós mélység felett Vagy mikor szemedben a sűrűsödő tárgyak a lát-teret úgy takarják el hogy a csillagképes álmokig utadat immár folytatni képtelen vagy Arccal a víz élő tükre fölé állj mindaddig hallgasd a vízcsobogást míg el nem ágazik benned a fényforrás Akkor pedig a vízhullámon keresztül a száraz útra mutató ébredés-pillanatként villanj az űr kincstára a Kemény égbolt nyelvén írt bölcsességet őrző kavicsig Azután menj tovább követve a belső észlelést völgyön át az erdő-sötétig jánosbogárkák dalával kísérve a megszelídített szavak csend-boltozatáig ölelésre tárt karokkal nyúl feléd Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Кардиограм бјекства Трећи трг, Арт сцена Beograd 2013
.

Anđelko Zablaćanski Ноћ с песником – Éj a költővel

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Ноћ с песником Сећање сврати с јатом птица селица пред полазак. Мисао клоне уплашена као срна у ноћи лова. Ни сна, ни јаве у видокругу орла црно јагње. Зора се стиди над пољем гракћу вране у мојој глави. А пој славуја заборављен на папиру свитање брише.

Éj a költővel Az induló vándormadár-csapattal érkeztek az emlékek. Akár az őz az éji vadászat idején retten a csüggedt képzet. Álom se való se fekete bárány a sas lát-terében. Szégyenkezik a hajnal képzetemben a mezők felett varjak kárognak. A papíron felejtett pacsirtahang meg pirkadatot töröl. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Птица на прозору Српска књига Рума, 2007.

Zoran Bognar Lover or lowyer – Lover or lowyer

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Lover or lowyer (ili… šta zaista želiš) Između definicija: Brak je samo stanje uma, fingirana ljubav! i Izvinjenje je znak slabosti! mogao bi stati čitav tvoj mikrokosmos, mogao bi prepoznati dvoumljenja koja se nameću oslobađajući se zamora, klonulosti i gađenja iscrpljenog bića. Veština je ne dozvoliti da dvosmislenost ponovo stekne moć tamnice, da porodi zavisnost, napuštanje volje, pa i tela. Onaj koji želi da se oseća izdvojenim najpre od sebe mora zahtevati hrabrost. Ali šta činiti od lešine ideja koje su gospodarile ponašanjem ljudi dok su oni verovali da je njihovo postojanje korisno za sveopšte spasenje? Šta činiti od reči onih što žele da svoj život potčine zlokobnom fetišu? Odsustvo krajnje svrhe date životu postalo je više nego pogubno. Svi govore o pravilima, ali zaboravi na pravila, ostavi ih žestokim momcima. Ovo su opake ulice, ovo je okrutan grad. Ovde važi jedno jedino pravilo: ubij roditelje, izneveri prijatelje i provedi se! Ženu ti siluju, ubiju je i ostave, pored ispijenih flaša, na đubrištu. Stoga, jedini interesi koji su važni jesu tvoji interesi, jedine potrebe koje postoje jesu tvoje potrebe, jedino pitanje koje bi trebalo da postaviš jeste: Šta zaista želiš? Samo priznanje vinovnika donosi promenu. Postoji granica do koje se nešto može skrivati, ali kao što svaki harem ima svog eunuha tako i svaki košmarni san ima nekontrolisani glas. Beograd-Villa Waldberta, Feldafing, 2002.

Lover or lowyer (vagy… valójában mit akarsz) A két meghatározás közé: A házasság csak agyállapot, tettetett szerelem! és A bocsánatkérés a gyengeség jele! egész mikrokozmoszod elférhetne, felismerhetnéd a kétségeket, melyek a fáradtság, csüggedés és undor burjánzásával a kimerült egyénben vetődnek fel. Rátermett légy, hogy a kétértelműség ismét börtönhatalmat nyerjen, hogy függőséget, akaratgyengeséget szüljön, ne engedd meg. Aki külön életet akar élni, a bátorságot először önmagától követelje meg. De mit tenni az emberek viselkedése felett uralkodó álnok eszmékkel, hisz hitték, létük, az általános megváltás szempontjából, hasznos? Mit tenni azok igéivel, akik életüket vészjós bálványok alá rendelik? Az élet értelmére feltett eskü hiánya immár végzetes. Törvényekről beszélnek, de felejtsd el a törvényeket, hagyd a kemény legényeknek. Ezek alantas utcák, ez kegyetlen város. Itt egyetlen törvény érvényesül: szüleidet öld meg, barátaidat verd át és ünnepelj! Feleségedet megerőszakolják, megölik és az üres üvegek mellett, a szemétdombon hagyják. Ezért, az egyetlen valós érdek a te érdeked, az egyetlen létező igény a saját igény, az egyetlen kérdés, amit fel kellene tenned: Valójában mit akarsz? Változást csak a tettes vallomása hoz. Létezik egy határ ameddig valamit titkolhatsz, de ahogy eunuchja minden háremnek van, így minden rémálomnak ellenőrizetlen hangja is van. Belgrád-Villa Waldberta, Feldafing, 2002 Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Albedo, Aura, Alhemija Draganić, Beograd 2013. str. 23-24.

Danijela Trajković Она и он – A lány és a fiú

Danijela Trajković Vranje 30. јanuar 1980. –

Она и он Још је довољно млада а опет можда је заволела хлад и његову тиху нарав мада плава корита што леже на обалама бледог песка дају наду Још је довољно млад па ипак можда су му кише испрале и последње трагове које су му преци поверили на чување мада исписање хартије што сијају испод површина прозирних вода дају наду Осећам да скрива лето испод изношеног капута Чини ми се да му вири сунце испод откопчане кошуље Могао бих се сав сместити у једном њеном даху Могла бих се заклети да његов извор моје вечности само што не накваси обоје Скоро да сам сигуран да би њен кањон само мој зрак осветлио Готово да чујем јецај његове кости коју крв љуби док исписује моје име Кад би сада устала и затражила да поцепамо карте... Кад би сада устао да окупамо свет да чист донесе новорођени... Кад би сада... она... Кад би сада... он...

A lány és a fiú A lány még egészen fiatal mégis talán megszerette a hűst és csendes természetét reményt sugároz a halvány homokparton fekvő kék meder A fiú még egészen fiatal mégis talán az esők kimosták belőle az ősök által megőrzésre rábízott utolsó nyomokat is de reményt sugároznak az áttetsző víz felszíne alatt csillogó teleírt papirosok Érzem nyarat rejt a nyűtt kabát alatt Kigombolt inge alól mintha a nap leskelődne Én a fiú akár egyetlen leheletébe képes lennék otthonra lelni Én a lány meg is esküdhetnék forrásából eredő örökkévalóságom talán mindkettőnket megérint Én a fiú szinte biztos vagyok abban völgyszorosát megvilágítani csak én tudnám Én a lány szinte hallom vért csókoló csontozatának zokogását míg nevemet rója Én a lány ha most felkelnék és követelném tépjük szét a kártyát… Én a fiú ha most felkelnék hogy a világot megmossam hogy újszülöttet tisztán hozzon… Ha most… a lány… Ha most… a fiú… Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Маgdalena Blažević Srebrne smreke – Ezüstfenyők

Маgdalena Blažević Žepče 11. januar 1982. –

Srebrne smreke Priču započinjem na mjestu gdje se završila. Na uskom prašnjavom putu, uz visoka stabla srebrne smreke. U sparno poslijepodne kasnog ljeta kad je sunce još uvijek visoko i žari nad selom kao reflektor. Udara u pognute zatiljke. Nebo je, kao i tada, posve plavo, bez oblaka. Nepodnošljivo je i surovo pada na ramena. Od njega podrhtavaju noge. Klecaju koljena. Osjećam kako mi se oštre srebrne iglice zabijaju u kožu na leđima. Prodiru kroz tanko tkanje bijele haljine sašivene od stare posteljine. Bila je dio majčina miraza. Vrhovi smreka sada su visoko iznad moje glave. Govore da rastu brzo, a zaboravljaju da je prošlo dvadeset i šest godina. Mnogo toga se promijenilo, ali ja posvuda vidim tragove. Ništa ih ne može izbrisati. Preko puta, iznad babine kuće, stoji osakaćena jabuka baštovanka. Grane su joj podrezane do trupa. Lišće i kora oboljeli, u plavičastim lišajima. Nijednog ploda. Od klupe je ostao sami natruli skelet. Smrt se nogom oslanja na njega. Ima nježno lice, gleda me očima zasjenjenim nakrivljenom kapom. Okrenem se prema šumi. Zamirišu crne četinjače. Kad se zapale, zastrašujuće pucketaju. Pljusak na limenom krovu. Čujem ih kako nadiru prema selu. Muška tijela su nezaustavljiva kamena lavina. Sručit će se u naša dvorišta kroz isušene potoke i usjeke. Noge su mi bose i čudi me kako je prašina na putu brašnasta i kako iz njega još uvijek strši vrh plavog kamena. Travnata pruga po sredini pruža se sve do bare. Iz njih strše rascvjetane vodopije i bijele lobode. Tvrde su pod nogama. Babina magaza je otvorena. Miriše na proklijale krompire i staru trulež. Drvena vrata se rasušila, stakla prljava. Šteka ostala sjajna, uglancana po sredini gdje se na nju spuštaju ruke. Koža se prisjeća njezine glatkoće. Unutra više nema kauča i stola, ostala je samo drvena vitrina. S gornjeg dijela su ispala stakla, ali je unutra još uvijek šareni papir što ga je baba stavljala pod fildžane i čaše sa zlatnim ukrasima. Ormarić s malom bravom i ključem više se ne može zatvoriti. Drvo se izvitoperilo od vlage. Unutra je baba čuvala kavu, mali zlatni mlin i šećer u kocki. Svaki put kad bi otvorila ormarić zapuhnuo bi nas miris mljevene kave i magaza bi barem na trenutak lijepo zamirisala.  Uza zid su poredane stare plastične stolice i kutije s alatom. Na zidu okrugli sivi trag. Nekada je tu stajalo ogledalo. Iznad grlo za sijalicu na dugačkom crnom kablu. Prozor magaze svezan je za put tako da se kroz njega ne vide ni nebo ni šuma, samo noge prolaznika. Prepoznajem majčine. Hoda sporo. Rub cvjetne suknje leluja. Iskrivljenu desnu nogu vuče za sobom. U ruci joj se klati kanta s prezrelim paradajzima. S gumenih kaljača otpadaju komadi vlažne zemlje. Nestanu iza naše kuće. Naslanjam ruke na okno. Pod prstima studen. (Odlomak iz neobjavljenog romana “Huk”)

Ezüstfenyők Azon a helyen kezdem a mesét, ahol befejeztem. A keskeny, poros, magas ezüstfenyőkkel övezett úton. Egy későnyári fülledt délutánon, mikor a nap még a magasban, reflektorként izzott a falu felett. Lehajtott főkre sujt. Az ég, mint akkor is, egészen kék, felhő sehol. Elviselhetetlen, kíméletlenül nehezedik a vállakra. Remegnek a lábak. Roskadnak a térdek. Érzem, ahogy hátamon a hegyes ezüsttüskék bőrömbe fúródnak. Áttörik a régi ágyneműből készült vékony fehér ruhát. Anyám hozományának része volt. Az ezüstfenyők csúcsai most magasan fejem felett vannak. Azt mondják, gyorsan nőnek, de elfelejtik, elmúlt huszonhat év. Sok minden megváltozott, de én mindenütt nyomokat látok. Azokat kitörölni nem lehet. A túloldalon, nagyanyám háza mögött, csonka kerti almafa áll. Ágai visszavágottak. Levélzete, törzse beteg, zuzmó-takart. Termés sehol. A padból csak korhadt váz maradt. Lábbal támaszkodik hozzá a halál. Gyengéd az arca, félrecsapott kalappal árnyékolt szemmel néz. Az erdő felé fordulok. Illatosak a fekete fenyők. Meggyulladva félelmetesen ropognak. Zápor a bádogtetőn. Hallom, ahogy a falu felé törnek. A férfitestek feltartóztathatatlan kőlavina. Kiszáradt patakmedreken, vájatokon keresztül tör udvarunkba. Mezítláb vagyok, csodálkozom, bársonyos az úton a por és a kék kő hegye még mindig látszik. Középen a fűsáv egészen a láposig terjed. Onnan elvirágzott katángkórófű és fehér libatop-sokaság mered. A talp alatt kemények. Nagyanyám raktára tárva-nyitva. Érezik a  kicsirázott krumpli és penész-szag. A faajtó szétszáradt, az ablakok piszkosak. A kilincs fényes maradt, a közepén, ahol a tenyerek érintik. Simaságát érzi a bőr. Bentről már hiányzik a heverő és az asztal, egyedül a vitrin maradt meg. Felső részéből az üvegek kiestek, de belül még ott a tarka papír, melyre nagyanyám az arannyal díszített csészéket és poharakat tette. Zárható része a kis kulccsal már nem zárható. Vetemedett a fa a nedvességtől. Nagyanyám ott a kávét, a pici aranydarálót és a kockacukrot őrizte. Minden alkalommal, mikor kinyitotta, kávéillat öntött el bennünket és egy pillanatra elnyomta a dohos raktárszagot. A fal mellett régi műanyagszékek és szerszámokkal tele ládák sorakoznak. A falon szürke, kerek nyom. Itt egykor tükör függött. Fölötte, hosszú, fekete kábelen villanyégő-foglalat. A raktárablak az útra úgy csukott, hogy onnan az arra járók lábán kívül sem az eget, sem az erdőt nem lehet látni. Anyámét felismerem. Lassan mozog. Lebeg a virágos szoknya alja. Kificamodott jobb lábát maga után húzza. Kezében a túlérett paradicsommal tele kanta inog. Gumicsizmájáról sárdarabok hullanak. Eltűnik a ház mögött. Karjával az ablakpárkányra támaszkodik. Az ujjak alatt zimankó. Részlet a „Huhogás” című, még meg nem jelent regényből. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://strane.ba/magdalena-blazevic-srebrne-smreke/?fbclid=IwAR2FSidE8itzkcjm7hTXJqCPTXINx0GKOqwY-jpO_wEqqJF5p2uIU1KbmTc

Valentina Milačić Ima jedan pesnik – Él egy költő

Valentina Milačić Ravno Selo 22. mart 1966. –

i Vlasta Mladenović

Ima jedan pesnik ( Vlasti Mladenoviću) Ima jedan pjesnik, ime mu je nebo, a nebo daruje oči. Ima jedan pjesnik, ime mu je radost, a radost daruje ruke. Ima jedan pjesnik, ime mu je ptica, a ptica daruje pjesmu. Ima jedan pjesnik, nebeski radostan u poetskom letu častan.

Él egy költő ( Vlasta Mladenović-hoz*) Él egy költő, mennybolt a neve, szemét a mennybolttól kapta. Él egy költő, mámor a neve, karját a mámortól kapta. Él egy költő, madár a neve, üzenetet a madártól kapott. Él egy költő, lélekben boldog, őszinte, nemes dalnok. * Vlasta Mladenović (Mladenovity Vlaszta) szerb költő Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Duško M. Petrović Јунаци и просјаци – Hősök és koldusok

Duško M. Petrović Donja Previja 18. novembar 1948. –

Јунаци и просјаци 1. – Шта ће ми каравата, тата!   apám Нећу им тамо бити стари сват; ја идем у рат!   2. – А онда су, мама, пале две гранате у неки парлог; ту погибе Стојан, и Митар, и Бојан, а ја сам само изгубио ногу. 3. – Господине, знам да нисам једини; знам да је, на жалост, много оваквих и разумем да ви заиста имате пуно посла и да ништа  не може преко реда, али ово моје... Баш се отегло; ево, сутра ће година. 4. – Милина! Kако су нас лепо примили! Попричали смо мало, мало јели и пили, па се и сликали! Рекли су да ће ово моје видети одмах после избора. 5. – Тако, ваљда, мора. Таква су времена и такви људи, човече; све им је прече... Сад кад сам сâм             (маму је однела туга             за мном,             а тату за њом), требало би да нађем неког да ме гледа, можда ме и заволи, па да ме бар душа не боли. 6. – Могу ли поред тебе? Да седнем, да одморим; помакни се мало, брате. - Слеп сам, ал' ушима те видим: ти си онај без кравате! Онај што је с оцем кликтао док је у рат хитао. Хоће тата елегантног војника, хоће тата да му будеш дика! - Одлично памтиш, и дуго, али да сам на твом месту, ја се не бих руг'о. Ја нисам обичан просјак! Ја сам ногу изгубио у рату! - Не само без кравате, сад си, значи, и без ноге? - Ја нисам обичан просјак! Ја сам јунак! - И ја сам био. У оном тамо рату: јунак, јуначина, херој, као сада ти, дарагој! - Ти? Ти си Павле! Онај славни Павле из читанке! - Био сам... Сад сам још славнији, сад сам најславнији просјак пред црквом; то сам најдуже и био... Седи овде и причај, зановетај, šта год хоћеш, сине, како и колико, не сме нико да те прекине; имаш бескрајно много времена, али за рат: ни трен један не дам ти! Писнеш ли само реч о неком рату, поменеш ли гранату, изгубићеш најбоље место у граду, а било би штета, јер ја нећу још дуго, а ти тек почињеш...

Hősök és koldusok 1. – Nyakkendő nekem nem kell, apám! Ahová én megyek, nincs hozomány; rám a harctér vár! 2. – Akkor, anyám, a parlagra két gránát hullott; itt érte a halál Sztojánt, meg Mitárt, meg Bojánt, én csak a lábamat veszítettem el. 3. – Uram, tudom, nem én vagyok az egyetlen; tudom, sajnos, sok a hozzám hasonló és  értem, önnek tényleg sok a dolga és soron kívül semmit sem tehet, de ez az én… Nagyon elhúzódott; íme, holnap lesz egy éve. 4. – Gyönyör! Milyen szépen fogadtak bennünket! Elbeszélgettünk, ettünk, ittunk, fényképek is készültek! Mondták, ezt az én ügyemet, a választások után rögtön intézik. 5. – Talán így kell ennek lenni. Ember, ilyen időket élünk, ilyenek az emberek; nekik minden más fontosabb… Most, hogy egyedül vagyok                    (anyámat a bánat vitte el                     miattam,                     apám meg utána ment), találnom kellene valakit aki rám tekint, talán meg is szeret, nem fájna a lelkem. 6. – Melletted szabad a hely? Leülnék, megpihennék; pajti, mozdulj egy kicsit. - Vak vagyok, de fülemmel látlak: te vagy az a nyakkendő nélküli! Az aki apjával együtt lelkendezett mikor a háborúba ment. Elegáns katonát akar az apa, büszkélkedni akar az apa! - Emlékezeted nem csal, de helyedben nem csúfolódnék. Nem közönséges koldus vagyok! Lábamat a háborúban veszítettem el! - Tehát nem csak a nyakkendő, most a lábad is hiányzik? - Nem közönséges koldus vagyok! Hős vagyok! - Én is az voltam. Abban a háborúban: vitéz, hős, élharcos, cimborám, ahogy te most! - Te? Te Pāvle vagy! Az a híres Pāvle az olvasóból! - Voltam… Most még híresebb vagyok, a leghíresebb templom előtti koldus; legtovább ez voltam… Ülj ide és mesélj, kukacoskodj, ahogy akarod, fiam, ahogy és amennyit, téged senki se szakíthat félbe; annyi időd van, amennyit akarsz, de a háborúra: egy percet sem kapsz! Akár egyetlen szót is szólsz a háborúról, ha a gránátot megemlíted, a városban a legjobb helyet veszíted, pedig kár lenne, én már nem fogok sokáig, te viszont most kezded… Fordította: Fehér Illés

Извор: аутор