Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -
Testament
Kad se prestane potucati
ova mrska lešina svijetom
ovaj živi mrtvac
što me okružuje svakom kretnjom
ovaj nepredvidljivi ja
ova znojna nesanica
zakrivljeni jatagani
krivnja ova
natopljena slutnjom krvi
ovaj balkanski vukodlak
ovaj hrast bezumlja,
Kad napustim
ovu ruku na stolu
ovu šapu dlakavu, maljavu
s kandžama, s crnim noktima
željnu sna, željnu bijele smrti
ovu životinju dremljivu,
Kad zaboravim
ljubavničku žeđ, bijes mužjački
vršak dotaknuti
ušće i vrelo u jednom zdencu
gdje se začinje mali demijurg,
Kad se smiri taj strv
s nježnošću jedinom
krvavom bolnom živčanom
neuspokojen ikad!
dajte ga na gozbu pticama
anđelima čistilišta zračnim!
Nek labudovi raskolju svu žuč
sav jad i jal razbuđeni
i nek nestanu jezdeći
u ledene mirne beskraje.
Šta dati golubicama?
Možda usne što će im krvlju
poprskati bijelo perje.
Pijevac nek uzme suđajski dio
životvorno klato s dva utega
i vješt nek bude ljubavnik pernati.
Vitkim ždralovima, barskim šljukama,
dragim čapljama
prepuštam ovaj močvarni krvotok,
sve lokve otrovne.
Srce, instrument ružni, galebu,
jetru orlovima
i još, samo još
jedno jato lastavica
dovoljno za bijeli drhat mozga
da se sjate i rasprhnu
brodovi mali, puneći se zrakom
i šireći se
uznoseći me
u divnu prozračnu ništavnost.
Végrendelet
Ha majd megszűnik mozogni
ez az utálatos csontváz
ez az élőhalott
mely mozdulataival gúzsba köt
a kiszámíthatatlan én
az izzadt álmatlanság
a meghajlított jatagán
ez a gyanú
vérével áztatott vétkező
e bosnyák farkasember
az esztelenség tölgye,
Ha elhagyom
az asztalon nyugvó
kezet
ezt az undorító karmokkal
ékesített álomra s
fehér halálra
vágyó szőrös mancsot
ezt az álmos vadállatot,
Ha elfeledem
csókolni a szerelmi mámort
s a vadkanok dühét
az egy kútban lévő forrást s torkolatot
ahonnan e renyhe naplopó ered,
Ha megnyugszik majd
ez az űzött vadállat
a vérben vészben
fagyban
örökös nyughatatlan!
prédának dobjátok oda
a dögevő madaraknak!
Hattyúk hordják szét az epe minden
cseppjét a penész szőtte jajt s kínt
és száguldva tűnjenek el
a csendes jeges világűrében.
Mit adni a galamboknak?
Talán az ajkakat melyek vérrel
hintik be a fehér tollazatot.
Az ivarszerveket a két testű
életet adó ingát a kakas vigye el
legyen ügyes az a tollas szerető.
Karcsú darvaknak, fürge szalonkáknak,
kedves gólyáknak
adom az erek keringő mocsarát
a méregpocsolyát.
A sirályoknak a szívet adom,
sasoknak a májat
és most, most már csak
egy csapat fecske hiányzik
hogy a remegő velő fehérségét
hirtelen csapatba verődve
bekapkodják a piciny csőrök
és szétszéledve
felvigyenek
a gyönyörű áttetsző semmiségbe.Fordította Fehér Illés
Megjelent: Orbis (1966) I. 3. - 4., 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése