Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XLI – XLIV)





Sonnet XLI.

I thank all who have loved me in their hearts,
With thanks and love from mine. Deep thanks to all
Who paused a little near the prison-wall
To hear my music in its louder parts
Ere they went onward, each one to the mart's
Or temple's occupation, beyond call.
But thou, who, in my voice's sink and fall
When the sob took it, thy divinest Art's
Own instrument didst drop down at thy foot
To hearken what I said between my tears, . . .
Instruct me how to thank thee! Oh, to shoot
My soul's full meaning into future years,
That they should lend it utterance, and salute
Love that endures, from Life that disappears!

Szonett XLI.

Hálás szívvel köszöntöm mind ,aki
Szeretett a egy-két percig ott maradt
S hallgatta börtönablakom alatt,
Hogy búgnak zeném teltebb hangjai,
S csak azután ment tovább a hajnali
Templomba vagy piacra, s elszakadt
Tőlem. S neked, aki égi lantodat
A porba dobtad jobban hallani
Zokogó lelkem fojtott énekét,
Mellyel könnyek közt sorsom perelem –
Hogy adjak hálát? Oktass! – És sötét
Jövőnkbe új formaként törj velem,
Hogy felragyogjon már e Röpke Lét
Szavaiban az Örök Szerelem!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLII.

'My future will not copy fair my past'-
I wrote that once; and thinking at my side
My ministering life-angel justified
The word by his appealing look upcast
To the white throne of God, I turned at last,
And there, instead, saw thee, not unallied
To angels in thy soul! Then I, long tried
By natural ills, received the comfort fast,
While budding, at thy sight, my pilgrim's staff
Gave out green leaves with morning dews impearled.
I seek no copy now of life's first half:
Leave here the pages with long musing curled,
And write me new my future's epigraph,
New angel mine, unhoped for in the world!

Szonett XLII.

."Jövőm nem lesz a múltam mása" – Így
Írtam – s azt hittem védőangyalom
Igaznak érzi fölsuhant dalom
S ezért vet a hűs égi trónusig
Esdő pillantást – mögöttem pedig
Nem Ő – Te álltál, lélekben vajon
Nem angyal-e! S én kit nyűtt sok bajom.
Elnyertem a lét minden javait:
Láttodra vándor-kezemben a bot
Kihajt, s harmat gyöngyözi levelét,
Jövőmben múltat én nem másolok:
Dobd el a méltán lapozott regényt
és írj jövőmnek új feliratot,
Te új Angyal, te Soha – Nem – Remélt!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLIII.

How do I love thee? Let me count the ways.
I love thee to the depth and breadth and height
My soul can reach, when feeling out of sight
For the ends of Being and ideal Grace.
I love thee to the level of everyday's
Most quiet need, by sun and candle-light.
I love thee freely, as men strive for Right;
I love thee purely, as they turn from Praise.
I love thee with a passion put to use
In my old griefs, and with my childhood's faith.
I love thee with a love I seemed to lose
With my lost saints, --- I love thee with the breath,
Smiles, tears, of all my life! --- and, if God choose,
I shall but love thee better after death.

Szonett XLIII.

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet – szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Fordította – Kardos László

Szonett XLIII

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretelek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyiltan, ahogy férfi küzd a jogáért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem! – isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

Fordította – Szabó Lőrinc

Sonnet XLIV.

Beloved, thou hast brought me many flowers
Plucked in the garden, all the summer through
And winter, and it seemed as if they grew
In this close room, nor missed the sun and showers.
So, in the like name of that love of ours,
Take back these thoughts which here unfolded too,
And which on warm and cold days I withdrew
From my heart's ground. Indeed, those beds and bowers
Be overgrown with bitter weeds and rue,
And wait thy weeding; yet here's eglantine,
Here 's ivy! – take them, as I used to do
Thy fowers, and keep them where they shall not pine.
Instruct thine eyes to keep their colors true,
And tell thy soul their roots are left in mine.

Szonett XLIV.

Dúsan hoztad a kert virágait,
Szerelmem, – hoztad télen-nyáron át,
Nem járta nap s eső a zárt szobát.
S úgy tetszik, mégis nőttek száraik.
Szívem földjének gondolatait
Vedd értük, erre kér a régi Vágy.
A hőben vagy a fagyban napra tárt
Gondokat. Emiatt dudva, gaz lepik
Az ágyást – lugast fanyar gyom temet
S kapádra les –, amott vadrózsa vár s
Repkény is fut! – vedd s gondod védje meg,
Mint csokrod én: ne ölje hervadás.
Szemed tanítsd, hogy óvja színüket,
S lelked - hogy magvuk lelkemben csíráz.

Fordította – Kardos László