Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2012. december 2., vasárnap

Nagy László A versmondó – Recitator

Nagy László

Nagy László - Laslo Nađ
(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



A versmondó

Egy varázslat emlékére

Zsána Nikolova ablaka tárva
ingatag jegenyékre, eleven tüllök
poklaira, fényre, pára-örvényre,
de ő a tavasznak hátat fordít,
hiába a tünemény, levegőt-kavaró
sárga és fekete madarak csatája,
csőrök vércseppje, tollak esése,
mert ő a hegynek is hátat fordít,
ezüst-erű magas homlokának,
hóvíz-függönynek, miatta a medvék
bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben
és beborúlhat a zöld övezet,
falait robbantva pillanatonként
udvaros csillagokat röföghet a vadkan,
ormánya feltúrt pici lila szoknyát:
emelhet ibolyát a nappali holdba,
mert ő a holdnak is hátat fordít,
hátat fordít a végtelenségnek,
csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,
más ritmust átverő űri királynak,
az űr kigyulladt hulláinak, úszó
üstökösöknek s nyüveiknek, a vad
elemi részek zivatarának –
mert a mi tragédiánk érdekesebb,
mert a mi tragédiánk vérem és véred,
lélek és lélek karambolához
minden űrbeli katasztrófa törpe –
ragyogva itt ember tündérkedik,
s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,
háta síkjától tavasz és madarak,
mámor-szakállú vadak, a világ
tornyai letűnnek, csak ő létezik
selyme éjjelében, mégse gyászban,
költők öngyilkos tüzétől virúl,
torkából megszüli nékem az angyalt,
a végzetes szenvedély angyalát, íme
ropog a test árva kis kápolnája,
jön ama bizánci szárnyas kifelé,
a fogak küszöbén ágaskodva
növekedik szárnyasan, sörényesen,
delelő ajándék, álma a vérnek
betölti a lázzá vált levegőt,
repeszti ketté, feje rámcéloz:
gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,
hajsátra hatalmas éjszakám,
külön világom, itt kuksolok
a Hang teremtményei közt megigézve,
térden a valóság hamujában
hol sült béka a jelent jelentő
aranyóra s palaréteg a májusos naptár,
mert csak az igéző Hangot hallom,
szélként a gondolat gondja borong
s fényesedő láncok hullámain
rebeg már az örök és sötét vitorla,
itt országot-érő csípő mosolyog
s forgat bolygókat maga körül,
hóhérolt fejeket, balladák
vörös labodáit koszorúban,
hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök
rándul a szivárvány helyébe, harcos
hét-tükrű sisak az ég üvegét
csikorogva végighasítja,
hogy utána a könnyek vonuljanak
feltolakodva, hogy lent a sasok
ekévé váljanak ráúnva a dögre,
de a dühök azok nem csitulnak,
de a zászlók, a zászlók nem békülnek,
öltözik menyasszony-ruhába a kard,
hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-
kastélyok közt is zöldel egy olajfa,
idehordja a rongyos szabadság
rubintjait: lószügy-nagy sebeit,
mert ez a mítosz örök, a hit is örök,
Lázár, aki sétál s rohadó ingét
zöld erdővel tépeti magáról –
de bárány-koponyás halmokon át
elfeketülve jegenyék jönnek,
siratóasszonyok, téged siratnak
édes szabadság, érted lerogynak,
s az esküszegő már nem virágzik,
véres havakban nyüvi már hetedik
lepedőjét, csak az átok virágzik,
magam is cserepes számra veszem,
átkozódni tanulok a Hangtól,
éltető szerelem, érdekünkben
kiáltok: aki egymástól eltép,
tépje ki fekete pestis a lelkét!



Recitator

U spomen jedne čarolije

Širi se prozor Žane Nikolove
na vitke jablane, na pakao živih
koprena, svetlost, vir obalnih para,
ali ona okreće leđa proleću,
uzalud je čarolija, bitka u zraku
isprepletenih žutih i crnih ptica,
pad perja, krvareći kljunovi,
jer ona i brdu okreće leđa
visokom čelu srebrnih žila,
snežnom - vodenom zastoru, medvedi
mogu se tući u kosom ringu duge,
i može se zeleno smračiti,
zidove rušeći svake sekunde vepar
može besno izdisati zvezdane avlije,
njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:
ljubičicu do meseca danju dići,
jer ona i mesecu okreće leđa,
okreće leđa  beskonačnosti,
vrtećim silama u kolevci zvezda,
svemirskom vladaru drugih ritmova,
užarenim leševima nebesa,
jadima plovećih kometa, divljoj
oluji osnovnih čestica -
jer naša patnja je zanimljivija,
jer naša patnja je moja i tvoja krv,
u usporedbi sudara duša
sićušne su katastrofe svemira -
ozareno ovde je čovek nimfa,
ništavnim proglasi cirkuse neba,
nestaju joj sa površine leđa
ptice i proleće, opijena divljač,
tornjevi sveta, samo ona postoji  u
svilenom mraku, ipak ne u žalu,
od samoubilačkog žara pesnika
buja, iz grla rađa mi anđela,
anđela sudbonosnih strasti, evo,
podrhti usamljena kapela tela,
izbija taj krilati iz Vizantije,
u podnožju zuba nakostrešeno
se razvija perjasto, grivasto
tumarajući poklon, san krvi
ispuni u groznicu pretvoreni  zrak,
prepolovi ga, glavom mene cilja:
biserna krila su za mene tuča,
čadar od kose beskrajna noć,
moj zaseban svet, opčinjeno
tu među stvorenjima Glasa šćućurim,
u pepelu stvarnosti klečeći
gde pečena žaba znači zlatan sat
sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,
jer tek očarajući Glas čujem,
mesto vetra čemer misli kruži,
i na valovima sve sjajnijih alki
muca već večan i mračan jarbol,
tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,
oko sebe planete okreće,
odrubljene glave, u venac
svezane crvene labode balada,
neka stenje srce, pijavica - obrva
stupa na mesto duge, ratoborna
kaciga sa sedam ogledala
škripeći para staklo neba,
nek posle nagomilane suze
defiliraju, nek dole orlovi siti
crkotinama u plug se pretvore,
ali taloženi bes se ne stiša,
ali zastave, zastave se ne mire,
mač se u veo neveste oblači
da s tiraninom konači, i među
dvorova inja zeleni jedna maslina,
tu gomila dronjave rubine
slobode:rane veličine konjskih grudi,
jer taj mit je večan, i vera je večna,
Lazarus, koji memljivu košulju
sa sebe zelenom šumom kida -
ali preko brežuljka s lobanjama
ovnova garni jablani stižu,
narikače tebe oplakuju
slatka slobodo, zbog tebe kleče,
ne cveta više koji zavet lomi,
na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu
haba, samo kletva cveta u jarku,
i ja ju na ispucale usne
uzimam, učim kletve od Glasa,
ljubavi, koja nas čuvaš, u našu
korist dižem glas: ko nas razdvaja
nek mu crna kuga dušu isčupa!

                                           Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése