Radnóti Miklós Levél a hitveshez – Pismo voljenoj



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)

(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Radnóti Miklós és felesége Gyarmati Fanni

Mikloš Radnoti i supruga Fani Đarmati

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szívemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor látlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is itt felejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Lager Heidenau,

Žagubica fölött a hegyekben, 1944 VIII – IX.

Pismo voljenoj

U dubini je muk, nemi svet,

u ušima mi tišina urla i povičem,

ali odgovora nema iz divlje,

daleke, ratom omeđene Srbije,

a ti si daleko. Glas tvojkroz snove  

dopire – danju srce te dotiče –

pa ćutim, dok neke ohole biljke

oko mene sa prirodom se mire.

Ne znam, kad mogu te ponovo sresti

bila si čvrsta, teška, kao poema,

i lepa kao svetlost, kao senka,

koju i nemo i slepo bi našao,

sad si izvan horizonta, očima

te tražim, um te iznutra priziva,

stvarnost u san je sada pretvorena,

utonulo u bunar puberteta

ljubomorno pitam: voliš li me još?

i da na vrhuncu mladosti jednom

supruga ćeš mi biti, – opet se nadam

i kad se na budne staze vraćam

znam, da jesi. Supruga i družica –

samo daleka! Iza tri surovih granica.

Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?

Na poljupce jasna su sećanja;

čekajući čudo provodim vreme,

dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;

diveći se plavetnilu neba tvoje oko

sam video, ali postalo je mračno

i bombama je padati htelo. Rob sam –

uprkos njih živim. Procenio sam

postojanje i sve što nadu priziva,

i duž puteva duha i granica –

do tebe stižem; preko jarkog žara,

ako treba i kroz strahote pakla

ću se probiti i vratiti; ako treba

biću tvrdokoran kao kora drveta,

a u stalnoj opasnosti smirenost

u zlu odraslih, divljih muškaraca

me smiruje i poput hladnog vala:

zakon 2×2 me obliva.

Lager Heidenau

                        Iznad Žagubice u brdima, VIII-IX 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987) i

                                        Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                        Családi kör – Novi sad