Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part V – V. rész – Peti deo)

PART V

Oh sleep ! it is a gentle thing,
Beloved from pole to pole !
To Mary Queen the praise be given !
She sent the gentle sleep from Heaven,
That slid into my soul.

By grace of the holy Mother, the ancient Mariner is refreshed with rain.

The silly buckets on the deck,
That had so long remained,
I dreamt that they were filled with dew ;
And when I awoke, it rained.

My lips were wet, my throat was cold,
My garments all were dank ;
Sure I had drunken in my dreams,
And still my body drank.

I moved, and could not feel my limbs :
I was so light--almost
I thought that I had died in sleep,
And was a blesséd ghost.

He heareth sounds and seeth strange sights and commotions in the sky and
the element.

And soon I heard a roaring wind :
It did not come anear ;
But with its sound it shook the sails,
That were so thin and sere.

The upper air burst into life !
And a hundred fire-flags sheen,
To and fro they were hurried about !
And to and fro, and in and out,
The wan stars danced between.

And the coming wind did roar more loud,
And the sails did sigh like sedge ;
And the rain poured down from one black cloud ;
The Moon was at its edge.

The thick black cloud was cleft, and still
The Moon was at its side :
Like waters shot from some high crag,
The lightning fell with never a jag,
A river steep and wide.

The bodies of the ship's crew are inspired, and the ship moves on ;

The loud wind never reached the ship,
Yet now the ship moved on !
Beneath the lightning and the Moon
The dead men gave a groan.

They groaned, they stirred, they all uprose,
Nor spake, nor moved their eyes ;
It had been strange, even in a dream,
To have seen those dead men rise.

The helmsman steered, the ship moved on ;
Yet never a breeze up-blew ;
The mariners all 'gan work the ropes,
Where they were wont to do ;
They raised their limbs like lifeless tools--
We were a ghastly crew.

The body of my brother's son
Stood by me, knee to knee :
The body and I pulled at one rope,
But he said nought to me.

But not by the souls of the men, nor by dæmons of earth or middle air, but
by a blessed troop of angelic spirits, sent down by the invocation of the
guardian saint.

`I fear thee, ancient Mariner !'
Be calm, thou Wedding-Guest !
'Twas not those souls that fled in pain,
Which to their corses came again,
But a troop of spirits blest :

For when it dawned--they dropped their arms,
And clustered round the mast ;
Sweet sounds rose slowly through their mouths,
And from their bodies passed.

Around, around, flew each sweet sound,
Then darted to the Sun ;
Slowly the sounds came back again,
Now mixed, now one by one.

Sometimes a-dropping from the sky
I heard the sky-lark sing ;
Sometimes all little birds that are,
How they seemed to fill the sea and air
With their sweet jargoning !

And now 'twas like all instruments,
Now like a lonely flute ;
And now it is an angel's song,
That makes the heavens be mute.

It ceased ; yet still the sails made on
A pleasant noise till noon,
A noise like of a hidden brook
In the leafy month of June,
That to the sleeping woods all night
Singeth a quiet tune.

[Additional stanzas, dropped after the first edition.]
 

Till noon we quietly sailed on,
Yet never a breeze did breathe :
Slowly and smoothly went the ship,
Moved onward from beneath.

The lonesome Spirit from the south-pole carries on the ship as far as the
Line, in obedience to the angelic troop, but still requireth vengeance.

Under the keel nine fathom deep,
From the land of mist and snow,
The spirit slid : and it was he
That made the ship to go.
The sails at noon left off their tune,
And the ship stood still also.

The Sun, right up above the mast,
Had fixed her to the ocean :
But in a minute she 'gan stir,
With a short uneasy motion--
Backwards and forwards half her length
With a short uneasy motion.

Then like a pawing horse let go,
She made a sudden bound :
It flung the blood into my head,
And I fell down in a swound.

The Polar Spirit's fellow-dæmons, the invisible inhabitants of the element,
take part in his wrong ; and two of them relate, one to the other, that
penance long and heavy for the ancient Mariner hath been accorded to the
Polar Spirit, who returneth southward.

How long in that same fit I lay,
I have not to declare ;
But ere my living life returned,
I heard and in my soul discerned
Two voices in the air.

`Is it he ?' quoth one, `Is this the man ?
By him who died on cross,
With his cruel bow he laid full low
The harmless Albatross.

The spirit who bideth by himself
In the land of mist and snow,
He loved the bird that loved the man
Who shot him with his bow.'

The other was a softer voice,
As soft as honey-dew :
Quoth he, `The man hath penance done,
And penance more will do.'

V. rész

Óh álom, akit mindenki áld
a két Sarok között!
Hozsánna, hozsánna Máriának!
Õ küldte az álmot, mely kifáradt
lelkembe költözött!

A szent Anya kegyelméből a Vén Tengerészt eső üdíti.

Álmomban víz töltötte meg
a fedélzetre kirakott
sok nyomorú vödört; s mikor én
ébredtem: esõ zuhogott.

Torkom s ajakam lehült, ruhám
átázott, nyirkos lett.
Nyilván ittam álmomban is
de most a test ivott.

Mozdultam: tagjaim oly üdék!
Mintha álmomban el-
haltam volna: mint üdvözült
ébredtem újra fel.

Hall hangokat és lát különös látványokat és mozgásokat az égben és az elemben.

S nemsoká felzúgott a szél,
még csak messzi fütyűlt
de hangja is a roskatag
vitorláknak feszült.

Feltámadt, csattant a magas ég!
Száz lánglobogó ragyogott
hányódva föl-le, ide-oda!
S köztük frissen táncoltak a
sápatag csillagok.

S ránk bődült a szél; sás gyanánt
zizegtek a kötelek;
vak felleg záporozott le ránk;
élén a Hold lebegett.

Nyílt a sötét felhő; a Hold
most is mellette haladt;
s mint bércről meredeken zuhogó
patak: hullott a sok suhogó,
széles villám-szalag.

A hajóslegények teteme átlelkesül és a hajó elindul:

Nem érte el a zúgó szél; de hajónk
most már tovább futott!
S villám s Hold közt egyszerre mind
felnyögött a halott.

Nyögött, mozdúlt és mind felállt
– szemük némán figyelt –
álomnak is különös, hogy a
sok hulla élni kelt.

Kormány iránt suhant a hajó,
bár szele semmi sem;
matróznép húzta a kötelet
s tett-vett a fedélezeten;
de karjuk, mint gép karja járt,
kísértetiesen.

de se nem emberi lelkek, se nem földi, avagy a középsõ légbõl való démonok, hanem a Védszent könyörgésére leküldött angyali lelkek dicsőült csapatának hatalma által.

Aki térdemnél térdepelt

öcsém halott fia volt,
együtt húztuk a kötelet,
de egyikünk se  se szólt.”

”Félek tõled, vén Tengerész!”
”Ne félj, fiam!... Nem a meg-
halt lelkek tértek vissza,– nem
a régi lelkek a testbe, hanem
üdvözűlt szellemek:

mert hajnalra karjuk lehullt
s a fő-árbóc körűl
dal kél, lassan és édesen,
az ajkaik közűl.

Az édes hang mind körbe szállt
s a Nap felé repűlt
s lassan mind visszatért, – maga,
vagy a többivel elvegyült.

Majd mint mikor égből hull alá
a pacsirta éneke,
majd mint ha csttog a sok madár
zengett az ég, zengett az ár,
a tolongó zene.

Most mint teljes zenekart, azután

mint fuvola énekét
hallgatta, majd mint angyali dalt..
a magasságos ég.

Szűnt az ének; de vásznaink
délig zsongták a dalt:
ahogy bús csermely a lombruhás
június-éjszaka halk
és álmodó erdeinek
zeng álmodó morajt.

Délig vitt a vitorla, noha
nem voltak szelei;
lágyan, szelíden siklott a hajó,
alulról vont valami.

A magányos délsarki Szellem tovább viszi a hajtó az Egyenlítőig, engedelmeskedve az angyali csapatnak, de még mindig bosszút követel.

Ködországból kilenc nagy öl
mélységben úszva szállt
velünk a Szellem, s vele hajónk
nyugodtan utat talált;
délre megszünt a vitorla-dal, és
a hajó is megállt.

Tengerre szegezte árbocunk
a Nap: fölötte ringott;
akkor nagyot reccsent a hajó
s durván, röviden megingott;
félhossza előre-hátra dőlt
s durván zökkenve megingott.

Majd mint riadt paripa, úgy
szökkent, magasba, fel:
arcomba lökte a vért e lökés
s ájultan estem el.

A Sarki Szellem démon-kisérői, az elem láthatatlan lakói, részt vesznek társuk  sérelmében, és közülük ketten elmondják egymásnak, hogy a Szellem kérésére hosszú és nagy vezeklést szabtak a Vén Tengerészre: és hogy a Szellem visszafordult Délnek.

Hogy mily soká feküdtem így,
nem sejtem; vissza se tért
még öntudatom: s testem fölött
- hallottam - két hang röpködött
s egymáshoz így beszélt:

”Ez az?” - kérdezte az egyik - ”Ez az?
Krisztusra! az  ő gonosz
nyilának áldozata az
ártatlan Albatrosz.

A Szellem, aki egyedül lakik a
Sarkon, szerette az
emberszeretõ madarat, kit ő
megölt, a vad nyilas!”

A másik hang lágyabb, szelidebb
s édes volt, mint a méz:
”Már érte elég” – szólt – „s éri még
bánat s bünhödés.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Peti deo

Oh, san! Tu blagotvornu stvar

Vole s kraja na kraj sveta!

Mariji Kraljici nek je hvala!

Ona s Neba posla blagotvorni san,

Koji se lagano uvuče u moju dušu.

Za pusta vedra na palubi,

Koja su dugo tako stajala,

Usnih da su se napunila rosom;

A kad se probudih – kiša je padala.

Usne mi behu vlažne, grlo nahlađeno,

Odeća sva promočena;

Sigurno sam se napojio u snu,

A i dalje mi je telo pilo.

Pokretoh se i udove da osetim ne mogoh:

Tako sam lagan bio – gotovo

Pomislih da sam u snu preminuo

I postao blažena sen.

A uskoro začuh hučanje vetra:

Nije dopirao blizu;

Ali hukom svojim tresao je jedra

Što onoliko behu istanjena i spržena.

Visoko gore vazduh naglo živnu!

I stotine plamenih zastava blesnu,

Povijajući se tamo-amo;

Tamo-amo, napred-nazad,

A med njima su poigravale bledunjave zvezde.

A vetar, sve bliži, hučao je sve glasnije

I jedra su šuštala kao šaš;

Kiša pljusnu iz jednog crnog oblaka;

Mesec mu je bio uz rub.

Zagusnut crni oblak raspuče se, a i dalje

Mesec mu je bio uz bok:

Kao vode kad se sruče s kakve visoke litice,

Munja bez i najmanjeg zastoja procepi

Reku strmu i široku.

Hučan vetaru opšte nije dopro do broda,

A brod ipak krete napred!

Pod munjom i Mesecom

Od mrtvih se začu jecanje.

Ječali su, razdrmavali se, svi su ustali,

Nisu ni progovorili ni skrenuli očima;

Čudno je bilo, čak i u snu,

Videti te mrtve kako ustaju.

Kormilar je upravljao, brod se pokrete;

A niotkuda vetar da dune;

Svi se mornari latiše užadi

Tamo gde su i navikli da rade:

Pokretali su udove kao beživotne alatke –

Avetinjska smo posada bili.

Telo mog brata sina

Stajalo je kraj mene, bok uz bok;

To telo i ja vukli smo jedan konop,

Ali ništa mi ne reče ono.”

„Bojim te se stari Mornaru!”

„Smiri se, ti Svatu!

Nisu to bile one duše što su u mukama netale

Pa se vratile u svoja tela,

Već jato svetih duhova:

Jer po svanuću – oni spustile ruke,

I okupiše se oko jarbola;

Umilni zvuci izviše im se lagano iz usta,

I napustiše njihova tela.

Okolo-naokolo lebdeo je svaki umilni zvuk,

A potom se uzneo ka Suncu;

Lagano su se zvuci ponovo vraćali,

Čas složno, čas jedan po jedan.

Čas bih – rasutu s neba –

Začuo ševinu pesmu;

Čas sve ptičice što ih ima

Kao da su punile more i zrak

Svojim umilim cvrkutom!

A čas kao da su svirali svi instrumenti,

Pa onda samo usamljena flauta;

A onda se začula anđeoska pesma,

Pred kojom i nebo postaje nemo.

Prestade; no jednako su jedra  i dalje

Prijatno šumela do podneva,

Šumela kao skriven potočić

Olistaloga meseca juna,

Koji uspavanoj šumi po svu noć

Napev pevuši tihi.

Do podneva smo mirno jedrili

Iako ni daška vetra ne beše:

Lagano i mirno klizio je brod,

Pokretan unapred odozdo.

Pod kobilicom, devet hvati duboko,

Iz zemlje magle i snega,

Duh je plovio; a on je i bio taj

Koji je dao brodu da se kreće.

U podne jedra prestaše da bruje,

A i brod stade u mestu.

Sunce, tačno nad jarbolom,

Prikovalo je brod za okean;

Ali časak kasnije, on ponovo krete

Kratkim, nemirnim trzajem –

Unazad, unapred, sa pola svoje dužine,

Kratkim, nemirnim trzajem.

Zatim kao konj pušten da se propne,

On naglo poskoči:

Krv mi od tog jurnu u glavu,

I ja padoh bez svesti.

Koliko sam u toj blaženosti ležao,

Ne mogu da kažem;

No pre no što sam se u život povratio,

Začuh i u duši svojoj razaznah

Dva glasa u vazduhu.

„Je l΄ to on?” reče jedan, „ Da li je to taj čovek?

Onoga mi što je umro na krstu,

Svojom svirepom strelom on namrtvo obori

Bezazlegog Albatrosa.

Duh koji čami sam

U zemlji magle i snega,

Voleo je pticu koja je volela čoveka

A on je usmrtio iz svog samostrela.”

Drugi glas bio je blaži,

Blag baš kao medna rosa:

On reče: „Čovek je otpočeo da ispašta,

I ostalo mu je da ispašta još.”

Prevod: Jelena Stakić