Dylan Thomas (27 October 1914 – 9 November 1953)
Manuscript of the poem In the White Giant's Thigh
In the White Giant's Thigh
Through throats where many rivers meet, the curlews cry
Under the conceiving moon, on the high chalk hill,
And there this night I walk in the white giant's thigh
Where barren as boulders women lie longing still
To labour and love though they lay down long ago.
Through throats where many rivers meet, the women pray,
Pleading in the waded bay for the seed to flow
Though the names on their weed grown stones are rained away
And alone in the night's eternal, curving act
They yearn with tongues of curlews for the unconceived
And immemorial sons of the cudgelling, hacked
Hill. Who once in gooseskin winter loved all ice leaved
In the courters' lanes, or twined in the ox roasting sun
In the wains tonned so high that the wisps of the hay
Clung to the pitching clouds, or gay with any one
Young as they in the after milking moonlight lay
Under the lighted shapes of faith and their moonshade
Petticoats galed high, or shy with the rough riding boys,
Now clasp me to their grains in the gigantic glade,
Who once, green countries since, were a hedgerow of joys.
Time by, their dust was flesh the swineherd rooted sly,
Flared in the reek of the wiving sty with the rush
Light of his thighs, spreadeagle to the dunghill sky,
Or with their orchard man in the core of the sun's bush
Rough as cows' tongues and trashed with brambles their buttermilk
Manes, under his quenchless summer barbed gold to the bone,
Or rippling soft in the spinney moon as the silk
And ducked and draked white lake that harps to a hail stone.
Who once were a bloom of wayside brides in the hawed house
And heard the lewd, wooed field flow to the coming frost,
The scurrying, furred small friars squeal, in the dowse
Of day, in the thistle aisles, till the white owl crossed
Their breast, the vaulting does roister, the horned bucks climb
Quick in the wood at love, where a torch of foxes foams,
All birds and beasts of the linked night uproar and chime
And the mole snout blunt under his pilgrimage of domes,
Or, butter fat goosegirls, bounced in a gambo bed,
Their breasts full of honey, under their gander king
Trounced by his wings in the hissing shippen, long dead
And gone that barley dark where their clogs danced in the spring,
And their firefly hairpins flew, and the ricks ran round –
(But nothing bore, no mouthing babe to the veined hives
Hugged, and barren and bare on Mother Goose's ground
They with the simple Jacks were a boulder of wives) –
Now curlew cry me down to kiss the mouths of their dust.
The dust of their kettles and clocks swings to and fro
Where the hay rides now or the bracken kitchens rust
As the arc of the billhooks that flashed the hedges low
And cut the birds' boughs that the minstrel sap ran red.
They from houses where the harvest bows, hold me hard,
Who heard the tall bell sail down the Sundays of the dead
And the rain wring out its tongues on the faded yard,
Teach me the love that is evergreen after the fall leaved
Grave, after Beloved on the grass gulfed cross is scrubbed
Off by the sun and Daughters no longer grieved
Save by their long desirers in the fox cubbed
Streets or hungering in the crumbled wood: to these
Hale dead and deathless do the women of the hill
Love for ever meridian through the courters' trees
And the daughters of darkness flame like Fawkes fires still.
A Fehér Óriás tagján
A torkon át, hová a folyók sereglenek,
Nagy mészhegyen, mag-méhű holdra lile rikolt.
Ma éjjel, Fehér Óriás, a tagodba megyek,
Kopár kőasszonyok csöndesen merengnek ott
Munkáról, szerelemről, noha ledőltek rég.
Által a vizek torkán esedeznek a nők,
Gázolt öböl-karéjba immár mag ömöljék,
Bár vésett nevüket elmosták rég az esők.
Örök nagy éjszaka görbedezése alatt
Sikoltó lilék száján sóvárganak ők
A bunkós hegy alól sosevolt ős fiakat,
Mert hajdan jéglevelek közt szerettek e nők
Szeretők zugolyán, s ökörpirító napon,
Szénásszekéren is, égig ért, álom-puhán
Cirmolta a felhőt, elmulatoztak nagyon
Fektetve legénytől holdfénybe fejés után,
Fény-ábrái alá a hitnek, s holdat verőn
Fuvódott ingük — betörtek csikósok kezén,
Most porba ölelnek engem a roppant mezőn,
Kik rég a zöld hazában voltak öröm-sövény.
Poruk régen volt hús, mit zsivány kanászfi túrt,
A nászos koca-ól gőzén de régen hevült,
Hímcombtól tárva trágyadomb-égre virult,
Marhanyelv-érdes napban kertésszel volt együtt,
Szederág szaggatott íróhab-kesely hajat,
S aranyinakkal fönt, a méntüzű nyár delelt:
Vagy selyemként a húst rángatta holdi haraszt,
Volt kő horzsolta szűzi tó, s jégverte hárfa lett.
Mint szép virág-arák kökénykarmolta tanyán,
Hallgattak télbe omló, bevetett buja mezőt,
Szőrcsuhát tövis-dómban a nap alkonyatán,
Míg keresztet vetve rá egy ősz uhu betört -
Hallgattak kő-bolton-őzdobajt, s vihánc bakot
Fúródni sűrübe, hol rókafarok a láng,
Vadak és madarak nagy zengő láncolatok,
S zarándok a vakond, fölötte kis kupolák.
Mint vaj-lágy libaőrzők, a fészerben hanyatt
Mézzel telt begyükön tűrték a gunár-királyt,
Sziszegés, szárnyverés - de mind rég holtra riadt,
Hol klumpa-kolonccal tavaszi táncban zihált,
S boglya szállt, hajtű villant, akár a jánosbogár -
(Csak tótincs babákkal nem rengtek eres kasok,
Volt Lúdanyó földjén mind pucér, szikla-kopár,
Jankóknak nem menyecskék, csupán kődarabok.)
Csókoljam szájuk porát - a lile földig rikolt.
Csupruk, órájuk hamva hintál az idő ölén,
Hol fű nyargal s a rozsda páfrány-konyhákba ront.
Ők mint nyesőpenge, amitől fél a sövény,
S dalnoki vérben sajgó madaras vessző lehull -
Élüknek villámfokán tartanak, ők hordanak,
Tanítnak szerelemre, mely porba sose borul,
Túlél örökös zöldje lombvesszős sírhalmokat,
S aztán is izzik, ha már napsugár súrolta el
A kedves neveket fűbe-fúlt sírköveken,
S lélek e Leányokért gyászt már sose visel.
Ábrándjuk ott jár, hol rókakölyök-vörösen
Sír az út s éhüket rijja a rogyó vadon,
Holtan is hallhatatlan magasba törekszenek,
Szeretők fáin fönn, égnek a sudarakon
A sötétség lányai, akár az örömtüzek.
Fordította: Nagy László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése