Novalis (Friedrich Leopold von Hardenberg)
Das Lied der Toten
Lobt doch unsre stillen Feste,
Uns`re Gärten unsre Zimmer
Das bequeme Hausgeräte
Unser Hab und Gut.
Täglich kommen neue Gäste,
Diese früh, die andern späte
Auf den weiten Herden immer
Lodert neue Lebensglut.
Tausend zierliche Gefäße
Einst betaut mit tausend Tränen,
Gold`ne Ringe, Sporen, Schwerter
Sind in unser`m Schatz:
Viel Kleinodien und Juwelen
Wissen wir in dunkeln Höhlen,
Keiner kann den Reichtum zählen,
Zählt` er auch ohn` Unterlaß.
Kinder der Vergangenheiten,
Helden aus den grauen Zeiten,
Der Gestirne Riesengeister
Wunderlich gesellt,
Holde Frauen, ernste Meister,
Kinder, und verlebte Greise
Sitzen hier in e i n e m Kreise
Wohnen in der alten Welt.
Keiner wird sich je beschweren,
Keiner wünschen fortzugehen,
Wer an unser`n vollen Tischen
Einmal fröhlich saß.
Klagen sind nicht mehr zu hören,
Keine Wunden mehr zu sehen,
Keine Tränen abzuwischen;
Ewig läuft das Stundenglas.
Tiefgerührt von heil`ger Güte
Und versenkt in sel`ges Schauen
Steht der Himmel im Gemüte,
Wolkenloses Blau;
Lange fliegende Gewande
Tragen uns durch Frühlingsauen,
Und es weht in diesem Lande
Nie ein Lüftchen kalt und rauh.
Süßer Reiz der Mitternächte,
Stiller Kreis geheimer Mächte,
Wollust rätselhafter Spiele,
Wir nur kennen euch.
Wir nur sind am hohen Ziele,
Bald in Strom uns zu ergießen
Dann in Tropfen zu zerfließen
Und zu nippen auch zugleich.
Uns ward erst die Liebe Leben;
Innig wie die Elemente
Mischen wir des Daseins Fluten,
Brausend Herz mit Herz.
Lüstern scheiden sich die Fluten,
Denn der Kampf der Elemente
Ist der Liebe höchstes Leben
Und des Herzens eignes Herz.
Leiser Wünsche süßes Plaudern
Hören wir allein, und schauen
Immerdar in sel`ge Augen,
Schmecken nichts als Mund und Kuß,
Alles, was wir nur berühren,
Wird zu heißen Balsamfrüchten,
Wird zu weichen zarten Brüsten,
Opfer kühner Lust.
Immer wächst und blüht Verlangen
Am Geliebten festzuhangen,
Ihn im Innern zu empfangen,
Eins mit ihm zu sein,
Seinem Durste nicht zu wehren,
Sich in Wechsel zu verzehren,
Voneinander sich zu nähren,
Voneinander nur allein.
So, in Lieb und hoher Wollust
Sind wir immerdar versunken,
Seit der wilde trübe Funken
Jener Welt erlosch;
Seit der Hügel sich geschlossen;
Und der Scheiterhaufen sprühte
Und dem schauernden Gemüte
Nun das Erdgesicht zerfloß.
Zauber der Erinnerungen,
Heil`ger Wehmut süße Schauer
Haben innig uns durchklungen,
Kühlen unsre Glut.
Wunden gibts, die ewig schmerzen,
Eine göttlich tiefe Trauer
Wohnt in unser aller Herzen,
Löst uns auf in e i n e Flut.
Und in dieser Flut ergießen
Wir uns auf geheime Weise
In den Ozean des Lebens
Tief in Gott hinein;
Und aus seinem Herzen fließen
Wir zurück zu unserm Kreise
Und der Geist des höchsten Strebens
Taucht in unsre Wirbel ein.
Schüttelt eure goldnen Ketten
Mit Smaragden und Rubinen,
Und die blanken sauber`n Spangen,
Blitz und Klang zugleich.
Aus des feuchten Abgrunds Betten,
Aus den Gräbern und Ruinen,
Himmelsrosen auf den Wangen
Schwebt ins bunte Fabelreich.
Könnten doch die Menschen wissen,
Uns`re künftigen Genossen,
Daß bei allen ihren Freuden
Wir geschäftig sind:
Jauchzend würden sie verscheiden,
Gern das bleiche Dasein missen -
Oh! die Zeit ist bald verflossen,
Kommt, Geliebte, doch geschwind!
Helft uns nur den Erdgeist binden,
Lernt den Sinn des Todes fassen
Und das Wort des Lebens finden;
Einmal kehrt euch um.
Deine Macht muß bald verschwinden,
Dein erborgtes Licht verblassen,
Werden dich in kurzem binden,
Erdgeist, deine Zeit ist um.
A halottak éneke
Áldjátok halk ünnepünket,
kertjeinket, otthonunkat,
a jó holmikat szobánkban,
birtokunk javát.
A vendégek sorra gyűlnek,
ez későbben, az korábban,
új meg új lét lángja gyullad
s leng tág aklainkon át.
Ezer ékes, régi kelyhet,
melybe könnyek ezre pergett,
arany gyűrűt, vértet, nyerget
rejt a kamramély;
s tudunk éjsötét üregben
sok-sok ékszert, ékkövet lenn;
számlálja bár szűnhetetlen,
senki végére nem ér.
Múltakbéli nemzedékek,
ős időkből hős vitézek,
óriási csillaglelkek
találkoznak itt;
élemült agg, zsenge gyermek,
nyájas asszony, réveteg bölcs
ül itt együtt, alkot egy kört,
s egy ősvilágban lakik.
Jajra itt nem nyitnak ajkat,
más vidékre egy se vágyik,
aki egyszer asztalunknak
volt vendége már;
helye itt már nincs panasznak,
forradás, seb egy se látszik,
könnyet itt sem sose hullat,
míg az örök óra jár.
Áhitatban úszva és szent
szemléletben elmerülten
ring velünk a boldog ég fent;
kékje tiszta, mély;
kikeleti ligetében
szállunk lengő köntösünkben,
és e tájon sose lebben
hideg, éles, durva szél.
Édes éjfelek varázsa,
titkos erők körfolyása,
talányos játékok üdve:
csak mi ismerünk;
mert fölérve célkörünkbe
csak mi úszunk olyan árban
s oszlunk oly permetre váltan,
melyet egyben ízlelünk.
Bennünk a szerelem, élet
bensőséges lételem lett,
s elvegyülve zsong a létár,
szívet ajz a szív.
Szomjan válik szét a létár,
az elemek harcra kelnek,
s ez szerelmünk életének
telje, szívben ez a szív.
Bármihez nyúl kezünk hozzá,
gyümölccsé lesz, balzsamossá,
lágy kebellé, harmatossá:
örömáldozat.
Nem halljuk, csak vágyak fojtott
suttogását, csupa boldog
szembe nézünk, s egyre csókot
élvezünk és ajkakat.
Óhajaink sose szűnnek
átölelni kedvesünket,
neki adni lényegünket,
s lenni vele egy,
szomját oltani egészen,
semmisülni a cserében,
s csak egymásból színi éhen,
soha másból életet.
Szerelemben és gyönyörben
így élünk mi itt azóta,
hogy a világ kioltotta
zavaros tüzét,
ránk zárult a domb, a máglya
elszikrázott, és a lélek
elől ijesztőn enyészett
földi létünk képe szét.
Emlék ontja ránk varázsát,
meghitt, szent kivánkozásnak
édes borzongása jár át,
izzó hevet olt.
Némely seb csak égten ég benn;
valami mély, égi bánat
lakik mindnyájunk szivében,
s egy közös, nagy árba old.
S mi, sodrában tovaringva
titkos módon Istenünkbe,
a nagy életóceánba
torkollunk bele;
majd szivéből újra vissza
áramlunk saját körünkbe,
s magát örvényünkbe mártja
a Küzdés szent szelleme.
Boglárokról, aranyláncról,
zöld smaragdról, rőt rubinról,
hímetekről, éketekről
mondjatok le már.
Az alanti nyirkos ágyból,
a romokból és a sírból
rózsás arccal lengjetek föl,
vár a tarka mesetáj.
Ó ha tudnák, akik élnek,
s életünknek társa lesznek,
hogy örömük mosolyunknak
visszfénye csupán:
vígan indulnának útnak,
s hagynák ott a szürke létet -
Gyorsan jár az óra: jertek,
szeretteink, szaporán!
Kössük a föld szellemét le,
titka nyíljék a halálnak,
szóljon az élet igéje;
látva lássatok!
Országodnak itt a vége,
kölcsön fényed fogyva sápad,
le fognak béklyózni végre,
Földszellem, lejárt napod!
Fordította. Rónay György
Pesma mrtvih
Pa hvalite naše tihe svečanosti,
Naše bašte, naše sove,
Udobno naše pokućstvo,
Sve naše imanje.
Svakodnevno dolaze novi gosti,
Jedni rano drugi kasno,
Na prostranim ognjištima
Bukti novi životni žar.
Hiljadu kitnjastih posuda,
Nekad orošenih hiljadama suza,
Zlatno prstenje, mamuze, mačevi
U našem su bogatstvu:
Mnogo nakita i dragog kamenja
Znamo u tamnim pećinama,
Niko ne može prebrojati bogatstvo,
Makar brojao bez prestanka.
Deca prošlosti,
Junaci iz starih vremena,
Sazvežđa džinovski duhovi
Čudesno združeni,
Ljupke žene, ozbiljni učitelji,
deca i preživeli starci,
Sve ovde u j e d n o m krugu,
Žive u starom svetu.
Nijedan se nikada neće žaliti,
Niko ne želi da ode
Ko je za našim punim stolovima
Jednom vedro sedeo.
Jadikovke se više ne čuju,
Nema rana da se vide,
Ni suza da se brišu;
Večno teče peščanik.
Duboko ganuto svetskom dobrotom,
Utonulo u blaženom gledanju,
Stoji nebo u duši,
Plavetnilo bez oblaka;
Duga lepršava odeća
Nosi nas kroz prolećne livade,
A u toj zemlji nikada ne duva
Ni dašak hladan i oštar.
Slatka draži ponoćna,
Mirni kruže tajnih noći,
Slasti zagonetnih igara,
Mi vas samo znamo.
Samo smo mi na visokom cilju,
Da se uskoro razlijemo u reku,
Pa da se pretvorimo u kapi
I popijemo istovremeno.
Prvo nam je ljubav bila život;
prisno kao elementi,
mešamo postojanja vale,
Bučno srce sa srcem,
Požudno se rastju vali,
Jer je borba elemenata
Najviše život ljubavi
I srca sopstveno srce.
Tihih želja slatko čavrljanje
Čujemo samo mi i gledamo
Uvek u blažene oči, i sem usana i poljubaca
Ne osećamo ništa.
Sve što smo dotaknuli
Postaje vrelo melem-voće,
Postaju meke nežne grudi,
Žrtva smele slasti.
Uvek raste i cveta želja
Da se ostane sa voljenim,
Da se sa prisnošću primi,
Jednom biti s njim,
Ne odbiti njegovu žeđ,
Satreti se u razmeni,
Jedno drugom se hraniti
Samo jedno drugim.
Tako u ljubav i veliku slast
Uvek samo potopljeni
Otkad je divlji mutni glas
Onog sveta nestao;
Otkad se sklopila humka
I buknula lomača,
I pred dušom
Se rasplinuo Zemljin lik.
Čarolija sećanja,
Svete sete slatka jeza,
Proželi su nas iznutra,
Hlade naš žar.
Ima rana koje uvek bole,
Božanski duboka tuga
Živi u svim našim srcima,
Sve nas rastapa u j e d a n val.
I u taj se val lijemo
Na tajnovit način
U okeanu života,
Duboko u Boga;
A iz njegovog srca tečemo
Nazad ka svojim krugovima;
A duh nejviših težnji
Zaranja u naš vir.
Protresite svoje zlatne lance
Sa smaragdima i rubinima,
I sjajne čiste kopče,
Sevanje i zveket istovremeno.
Iz lažnih podzemnih kreveta,
Iz grobova i ruina,
Nebeske ruže na obrazima,
Odlebdite u šareno carstvo bajki.
Kad bi ljudi mogli znati,
Naši budući drugari,
Da smo pri svim njihovim radostima
Zaposleni mi:
Kličući bi umrli,
Lako ostavili bledo postojanje –
Oh! Vreme će uskoro isteći,
Dođite, voljeni, brzo.
Pomozite nam samo da vežemo zemaljskog duha,
Naučite da shvatite smisao smrti
I nađete red života;
Jednom se okrenite.
Tvoja moć mora uskoro nestati,
Tvoja pozajmljena svetlost će izbledeti,
Uskoro će te vezati,
Zemaljski duše, tvoje vreme je prošlo.
Prevod: Ivana Mrazović-Radović
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése