Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. január 15., kedd

Ranko Risojević Velika bosanska elegija - Nagy bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)
(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )


Velika bosanska elegija

Petru Kočiću

»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«

1.
Nemjerljivost uzdaha je znatna,
kraj vatre, ili u hladnoj izbi,
kraj prijatelja, ili bez ikoga.
Znatna je visina zida,
i svaki kamen u njemu,
i svaki crtež u kamenu.

Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,
i školjka bez tijela, bez bisera?

Mi čujemo samo svoj glas,
koji se premeće između budućnosti
i još dalje prošlosti.
Slušamo glas usnulih gorskih vila
i drhtimo, kao djeca u strahu.

Šta bi tu mogla učiniti predaja,
lukavi osmijeh, ili poklon samo?

S poda zemljanog diže se čovjek,
dok ono bivšem, koji još sjedi,
stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.

Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,
noseći tijela radoslava i tijela gorčina,
kako svoj poklon životu u smrti.

2.
Svoju dušu rijeka prenosi nebom.
kamen koji dotakne stopalo
stapa se sa snjim, počinje da zrači.
Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;
jutro je iza svega, iza svake riječi:
čuvar ljudi od snova i straha.

Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;
odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.
Iza stvrdnute suze teče beskraj.

U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,
još jednom sa svima u sebi,
još jednom bez ikoga u sebi.

3.
Kao mali bosanski konji,
poslije uspona, na pojilu,
svoje snažno bilo slušaju riječi,
od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.

Traži se glas bez pukotine,
kao zvono zrele kruške,
glas što ujutro, u podne i svečeri,
jednako se valja gajevima i utrinama,
pomaman i brz kao odjek rike.

Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,
riječi ključnjače i žličnjače,
riječi bedrene kosti.

Kad se spominje Bosna vrisne se;
iza samo zid, ispred samo zid,
a iznad ljudi na stećcima jašu.

Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice
glas dvojnica i onoga koji,
još uvijek, traži kamen za uzglavlje.

Nagy bosnyák elégia

Petar Kocicnak

»E csendes estén, suhanó öröklét felett«

1.
Nagy a sóhaj mérhetetlensége
a tűz mellett vagy a rideg szirteken,
barát mellett vagy magányos telepen.
Nagy a fal magányossága is
és benne minden egyes kő
és a kőben minden egyes redő.

Miért hallgat, miért néma a hullám
és miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?

Mi csak önnön hangunkat halljuk,
mely a holmi jövő és a még távolabbi múlt
között szédül, vergődik.
Alvó tündérek hangjait hallgatva
megriadt gyerekként reszketünk.

Mit tehetne itt a békés meghátrálás,
a ravasz mosoly vagy az ajándék?

A földről felemelkedik az ember,
míg a visszamaradtnak, az ülőnek,
kötelet készítenek – az erdő senkit sem sirat.

Hangyák hada érkezik a középkorból,
hozzák a megdicsőülés és a keserűség testeit,
az életbe a halál ajándékait.

2.
Lelkét a folyó a kék éggel viszi át.
A kavics, mely hűvös talpat érint,
összeforr vele és sugározni kezd.
A reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,
a reggel mindenek után van, minden szó után;
emberi álmok, félelmek őre.

A hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,
légüres térben visszhangzik összeütközésük.
A fagyott könny után a végtelenség hull.

E csendes estén, suhanó öröklét felett,
bennem még egyszer mindenkivel,
bennem még egyszer éppen senkivel.

3.
Mint az apró bosnyák lovak
az itatónál kaptató után,
a szavak hallgatják vad lüktetésüket,
mitől a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.

Megtöretlen hang kerestetik,
az érett körte hangja,
hang, mely hajnalban, délben és napnyugtakor
lugasokkal és mezőkkel kergetőzik,
mámorító és szédítő, visszhangzó.

A szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,
a kulcs- és lapockacsont szavai,
a medencecsont szavai.

Ha Boszniát említik, nagyot rikolt;
mögötte fal, előtte fal,
és mellette  az emberek sírkövekre hágnak.

Gyenge remegésként arany szálon fut tova
a követő hangja és azé is,

aki még mindíg sziklát keres vánkosul.

Fordította: Fehér Illés

Megjelent: Hét nap, 1986. február 7.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése