Arthur Rimbaud by Ernest Pigon-Ernest
Charleville 20 October 1854 – Marseille 10 November 1891
Comme je descendais des Fleuves impassibles,
Je ne me sentis plus guidé par les haleurs ;
Des Peaux-Rouges criards les avaient pris pour cibles,
Les ayant cloués nus aux poteaux de couleurs.
Je ne me sentis plus guidé par les haleurs ;
Des Peaux-Rouges criards les avaient pris pour cibles,
Les ayant cloués nus aux poteaux de couleurs.
J’étais insoucieux de tous les équipages,
Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.
Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,
Les Fleuves m’ont laissé descendre où je voulais.
Dans les clapotements furieux des marées,
Moi, l’autre hiver, plus sourd que les cerveaux d’enfants,
Je courus ! Et les Péninsules démarrées,
N’ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.
Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.
Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,
Les Fleuves m’ont laissé descendre où je voulais.
Dans les clapotements furieux des marées,
Moi, l’autre hiver, plus sourd que les cerveaux d’enfants,
Je courus ! Et les Péninsules démarrées,
N’ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.
La tempête a béni mes éveils maritimes.
Plus léger qu’un bouchon j’ai dansé sur les flots
Qu’on appelle rouleurs éternels de victimes,
Dix nuits, sans regretter l’œil niais des falots.
Plus douce qu’aux enfants la chair des pommes sures,
L’eau verte pénétra ma coque de sapin
Et des taches de vins bleus et des vomissures
Me lava, dispersant gouvernail et grappin.
Et dès lors, je me suis baigné dans le poème
De la mer, infusé d’astres, et latescent,
Dévorant les azurs verts où, flottaison blême
Et ravie, un noyé pensif parfois descend,
Où, teignant tout à coup les bleuités, délires
Et rythmes lents sous les rutilements du jour,
Plus fortes que l’alcool, plus vastes que nos lyres,
Fermentent les rousseurs amères de l’amour.
Je sais les cieux crevant en éclairs, et les trombes,
Et les ressacs, et les courants, je sais le soir,
L’aube exaltée ainsi qu’un peuple de colombes,
Et j’ai vu quelquefois ce que l’homme a cru voir.
J’ai vu le soleil bas taché d’horreurs mystiques
Illuminant de longs figements violets,
Pareils à des acteurs de drames très antiques,
Les flots roulant au loin leurs frissons de volets ;
J’ai rêvé la nuit verte aux neiges éblouies,
Baisers montant aux yeux des mers avec lenteur,
La circulation des sèves inouïes
Et l’éveil jaune et bleu des phosphores chanteurs.
J’ai suivi des mois pleins, pareille aux vacheries
Hystériques, la houle à l’assaut des récifs,
Sans songer que les pieds lumineux des Maries
Pussent forcer le muffle aux Océans poussifs ;
J’ai heurté, savez-vous ? d’incroyables Florides,
Mêlant aux fleurs des yeux de panthères, aux peaux
D’hommes, des arcs-en-ciel tendus comme des brides,
Sous l’horizon des mers, à de glauques troupeaux ;
J’ai vu fermenter les marais énormes, nasses
Où pourrit dans les joncs tout un Léviathan,
Des écroulements d’eaux au milieu des bonaces,
Et les lointains vers les gouffres cataractant !
Glaciers, soleils d’argent, flots nacreux, cieux de braises.
Echouages hideux au fond des golfes bruns
Où les serpents géants dévorés des punaises
Choient des arbres tordus, avec de noirs parfums.
J’aurais voulu montrer aux enfants ces dorades
Du flot bleu, ces poissons d’or, ces poissons chantants.
Des écumes de fleurs ont béni mes dérades
Et d’ineffables vents m’ont ailé par instants.
Parfois, martyr lassé des pôles et des zones,
La mer dont le sanglot faisait mon roulis doux
Montait vers moi ses fleurs d’ombre aux ventouses jaunes
Et je restais, ainsi qu’une femme à genoux,
Presqu’île, ballottant sur mes bords les querelles
Et les fientes d’oiseaux clabaudeurs aux yeux blonds,
Et je voguais, lorsqu’à travers mes liens frêles
Des noyés descendaient dormir, à reculons.
Or moi, bateau perdu sous les cheveux des anses,
Jeté par l’ouragan dans l’éther sans oiseau,
Moi dont les Monitors et les voiliers des Hanses
N’auraient pas repêché la carcasse ivre d’eau,
Libre, fumant, monté de brumes violettes,
Moi qui trouais le ciel rougeoyant comme un mur
Qui porte, confiture exquise aux bons poètes,
Des lichens de soleil et des morves d’azur,
Qui courais taché de lunules électriques,
Plante folle, escorté des hippocampes noirs,
Quand les Juillets faisaient crouler à coups de triques
Les cieux ultramarins aux ardents entonnoirs,
Moi qui tremblais, sentant geindre à cinquante lieues
Le rut des Béhémots et les Maelstroms épais,
Fileur éternel des immobilités bleues,
Je regrette l’Europe aux anciens parapets.
J’ai vu des archipels sidéraux ! Et des îles
Dont les cieux délirants sont ouverts au vogueur :
— Est-ce en ces nuits sans fonds que tu dors et t’exiles,
Million d’oiseaux d’or, ô future Vigueur ?
Mais, vrai, j’ai trop pleuré ! Les aubes sont navrantes,
Toute lune est atroce et tout soleil amer.
L’âcre amour m’a gonflé de torpeurs enivrantes.
Oh ! que ma quille éclate ! Oh ! que j’aille à la mer !
Si je désire une eau d’Europe, c’est la flache
Noire et froide où, vers le crépuscule embaumé,
Un enfant accroupi, plein de tristesse, lâche
Un bateau frêle comme un papillon de mai.
Je ne puis plus, baigné de vos langueurs, ô lames,
Enlever leur sillage aux porteurs de cotons,
Ni traverser l’orgueil des drapeaux et des flammes,
Ni nager sous les yeux horribles des pontons !
A részeg hajó
Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
a vontatók sora egyszerre elmaradt
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova !
az omlóföldű félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;
s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.
Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tengerszemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgőóceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.
Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger - pólusok gyötörték s únt világok -
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt...
Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassú bárka már.
Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
és most a nap-moha és azúr nyála föd be
költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
setét csikóhal is a balog tat megett,
vad júliusi fény és izzó lángdorongok
verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
sajnálom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral !
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein, jövendő szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal,
s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,
csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!
Ha vágynám vízre még az únt Európában,
hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
hol bús fiúcska ül az alkony illatában,
s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
nem állom már a mord hidak nehéz szemét...
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova !
az omlóföldű félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;
s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.
Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tengerszemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgőóceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.
Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger - pólusok gyötörték s únt világok -
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt...
Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassú bárka már.
Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
és most a nap-moha és azúr nyála föd be
költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
setét csikóhal is a balog tat megett,
vad júliusi fény és izzó lángdorongok
verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
sajnálom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral !
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein, jövendő szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal,
s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,
csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!
Ha vágynám vízre még az únt Európában,
hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
hol bús fiúcska ül az alkony illatában,
s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
nem állom már a mord hidak nehéz szemét...
Fordította: Kardos László
The drunken boat
As I descended impassible Rivers,
I felt no longer steered by bargemen;
they were captured by howling Redskins,
nailed as targets, naked, to painted stakes.
What did I care for cargo or crews,
bearers of English cotton or Flemish grain—
having left behind the bargemen and racket,
the Rivers let me descend where I wished.
In the furious splashing of the waves,
I — that other winter, deafer than the minds
of children — ran! And the unanchored Peninsulas
never knew a more triumphant brouhaha.
The tempest blessed my sea awakening.
Lighter than cork, I danced the waves
scrolling out the eternal roll of the dead—
ten nights, without longing for the lantern's silly eye.
Sweeter than the flesh of tart apples to children,
the green water penetrated my pine hull
and purged me of vomit and the stain of blue wines—
my rudder and grappling hooks drifting away.
Since then, I have bathed in the Poem
of the Sea, a milky way, infused with stars,
devouring the azure greens where, flotsam-pale
and ravished, drowned and pensive men float by.
Where, suddenly staining the blues, delirious
and slow rhythms under the glowing red of day,
stronger than alcohol, vaster than our lyrics,
ferment the red bitters of love!
I know heavens pierced by lightning, the waterspouts
and undertows and currents: I know night,
Dawn rising like a nation of doves,
and I've seen, sometimes, what men only dreamed they saw!
I've seen the sun, low, a blot of mystic dread,
illuminating with far-reaching violet coagulations,
like actors in antique tragedies,
the waves rolling away in a shiver of shutters.
I've dreamed a green night to dazzling snows,
kisses slowly rising to the eyelids of the sea,
unknown saps flowing, and the yellow and blue
rising of phosphorescent songs.
For months, I've followed the swells assaulting
the reefs like hysterical herds, without ever thinking
that the luminous feet of some Mary
could muzzle the panting Deep.
I've touched, you know, incredible Floridas
where, inside flowers, the eyes of panthers mingle
with the skins of men! And rainbows bridle
glaucous flocks beneath the rim of the sea!
I've seen fermenting— enormous marshes, nets
where a whole Leviathan rots in the rushes!
Such a ruin of water in the midst of calm,
and the distant horizon worming into whirlpools!
Glaciers, silver suns, pearly tides, ember skies!
Hideous wrecks at the bottom of muddy gulfs
where giant serpents, devoured by lice,
drop with black perfume out of twisted trees!
I wanted to show children these dorados
of the blue wave, these golden, singing fish.
A froth of flowers has cradled my vagrancies,
and ineffable winds have winged me on.
Sometimes like a martyr, tired of poles and zones,
the sea has rolled me softly in her sigh
and held out to me the yellow cups of shadow flowers,
and I've remained there, like a woman, kneeling . . .
Almost an island, balancing the quarrels,
the dung, the cries of blond-eyed birds on the gunnels
of my boat, I sailed on, and through my frail lines,
drowned men, falling backwards, sank to sleep.
Now, I, a boat lost in the hair of the coves,
tossed by hurricane into the birdless air,
me, whom all the Monitors and Hansa sailing ships
could not salvage, my carcass drunk with sea;
free, rising like smoke, riding violet mists,
I who pierced the sky turning red like a wall,
who bore the exquisite jam of all good poets,
lichens of sun and snots of azure,
who, spotted with electric crescents, ran on,
a foolish plank escorted by black hippocamps,
when the Julys brought down with a single blow
the ultramarine sky with its burning funnels;
I who tremble, feeling the moan fifty leagues away
of the Behemoth rutting and the dull Maelstrom,
eternal weaver of the unmovable blue—
I grieve for Europe with its ancient breastworks!
I've seen thunderstruck archipelagos! and islands
that open delirious skies for wanderers:
Are these bottomless nights your nest of exile,
O millions of gold birds, O Force to come?
True, I've cried too much! Dawns are harrowing.
All moons are cruel and all suns, bitter:
acrid love puffs me up with drunken slowness.
Let my keel burst! Give me to the sea!
If I desire any of the waters of Europe, it's the pond
black and cold, in the odor of evening,
where a child full of sorrow gets down on his knees
to launch a paperboat as frail as a May butterfly.
Bathed in your languors, o waves, I can no longer
wash away the wake of ships bearing cotton,
nor penetrate the arrogance of pennants and flags,
nor swim past the dreadful eyes of slave ships.
Translated by Rebecca Seiferle
Illustracija: Julian Peters
Pijani brod
Kako silažah Rekama lenivim,
Ne osećah se više vođen od lađara:
Crvenokošci kreštavi ih uzeše za mete,
Pribivši ih gole o kolje puno šara.
Nemaran bejah za sve te posade,
Ja, nosač flamandskog žita il΄ engleskog pamuka,
Kad se lađarima mojim završi se buka,
Reke me pustiše da silazim kud želim.
U zapljuskivanju besnom oseke i plime,
Ja, jedne zime, gluvlji no mozak dečiji,
Jurnuh! Ni Poluostrva odronom zahvaćena
Nisu pretrpela darmar pobedniji.
Bura je blagoslovila moja buđenja primorska.
Lakši od zapušača, igrao sam po valima,
Koje zovu kotrljašima večnim davljenika,
Deset noći, ne žaleći glup pogled farova!
Slađe no deci meso oporih jabuka
Voda zeleni probi moju ljusku jelovu
I od plavih vinskih mrlja i bljuvotina
Me opra, raznoseći kormilo i kotvu.
I od tada, ja sam se kupao u Poemi
Mora, osutoj zvezdama, i mlečnoj,
Gutajući zelene azure, gde bled
I zanesen, davljenik meni katkad silazi;
Gde, obojivši naglo modrine, bunila
I ritmove spore pod rumenilom osvita,
Jače od alkohola, šire od naših lira
Gorku riđost ljubavi zahvata vrenje!
Znam nebesa cepana munjama i vodene stubove
I lupu talasa i struje; znam večer,
Zoru usplahirenu kao golublja jata,
I videh katkad što čovek mišljaše da vidi!
Video sam sunce nisko, pegavo od mističnih strava,
Obasjavajući duga stinjavanja ljubičasta,
Nalik na glumce u dramama vrlo drevnim
Vale što valjaju u daljini drhtaje kapaka!
Sanjao sam noć zelenu zasenjenih snegova,
Celov što raste u zenama mora lenjo,
Kruženje sokova nečuvenih,
I buđenje žuto-plavo raspevanih posforà!
Sledio sam, mesecima, sličnu krdima
mahnitim, buru u naletu na hridine,
Ne pomišljajući da svetle noge Marijâ
Mogu smiriti njušku sipljivih Okeana.
Udarao sam, zante li, o neverovatne Floride,
Mešajući sa cvećem očiju panterskih kože
Ljudi! Duge na nebu zapete ko kajasi
Pod vidicima morskim, sa sinjim stadima!
Video sam vrenja silnih baruština, mreže
U kojima međ ševarjem trune čitav Levijatan!
Sunovrate voda usred bonaca,
I dalji što ka ponorima u slapovima idu!
Sante, sunca srebrna, sedefne vale, užarena neba!
Brodolom grdne na dnu zatona smeđih
Gde džinovske zmije jedene od vaši
Padaju, sa drveća krivog, mirisa crnih!
Hteo bih pokazati deci ta pozlaćenja
Plavoga vala, te ribe zlatne, te ribe raspevane!
– Cvetne pene su njihale moja isplovljenja,
A neizrecivi vetri mi davali krila na trene!
Ponekad, patnik zamoren od polova i pojasa,
More od čijeg jecaja mi zibanje bi slatko
Pružalo mi svoje cveće tamno žutih kupica
A ja sam ostajao, nalik na ženu koja kleči...
Skoro ostrvo, njišući na bokovima svađe
I izmete ptica kreštalica očiju plavih.
A ja brodih, dok mi kroz slabašne sveze
Silaze utopljenici, natraške, u počinak!
I ja, brod izgubljen u kosi zatona,
Vihorom bačen u eter bez ptica,
Ja čiju ni Monitori ni jedrenjaci Hanze
Izvukli ne bi trupinu pijanu od vode;
Slobodan, pušeći, podizan izmaglicom plavom,
Ja što štrčao sam u zarumenjenom nebu kao zid,
Koji nosi izvrsno slatko pravim pesnicima,
Lišajeve od sunca i sline plavetnila;
Što jurih, zasut električnim iskrama,
Luda daska, u pratnji crnih hipokampa,
Kad su juli obarali udarcima mlatača
Nebesa tamnomodra u levke zažarene;
Ja što drhtah, osećajući na pedeset milja da huči
Pohota Behemotâ i Melstromi debeli,
Tkač večni nepomičnih modrina,
Žalim za Evropom starih lukobrana!
Video sam arhipelage zvezdane! i ostrvlja
Čija su vatrena nebesa otvorena skitniku:
– U te li bezdane noći progna te spiš,
Milione ptica zlatnih, o buduća Snago?
Ali, zbilja, odveć sam plakao! Rastužujuće su Zore,
Svaki mesec je grozan i svako sunce gorko:
Ljuta me ljubav morila mrtvilom opojnim.
O, neka se razbije moj trup! O, nek odem u more!
Ako želim neku vodu Evrope, to je lokva
Crna i hladna, gde u predvečerje mirisno
Jedno dete čučeći i puno tugâ, pušta
Brodić krhak kao leptir majski.
Ne mogu više, kupan vašim čežnjama, o, vali,
Oleti trag lađa nosačima pamuka,
Ni proći kroz gordost zastava i požara,
Ni ploviti pod pogledom strašnih pontonskih mostova.
Prevod: Miodrag Radović
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése