Illustration: d'Hubert Pauget
Nuit de l΄enfer
__
J'ai avalé une fameuse gorgée de poison. - Trois fois béni soit le conseil qui m'est arrivé! - Les entrailles me brûlent. La violence du venin tord mes membres, me rend difforme, me terrasse. Je meurs de soif, j'étouffe, je ne puis crier. C'est l'enfer, l'éternelle peine! Voyez comme le feu se relève! Je brûle comme il faut. Va, démon!
J'avais entrevu la conversion au bien et au bonheur, le salut. Puis-je décrire la vision, l'air de l'enfer ne soufre pas les hymnes! C'était des millions de créatures charmantes, un suave concert spirituel, la force et la paix, les nobles ambitions, que sais-je?
Les nobles ambitions!
Et c'est encore la vie! - Si la damnation est éternelle! Un homme qui veut se mutiler est bien damné, n'est-ce pas? Je me crois en enfer, donc j'y suis. C'est l'exécution du catéchisme. Je suis esclave de mon baptême. Parents, vous avez fait mon malheur et vous avez fait le vôtre. Pauvre innocent! - L'enfer ne peut attaquer les païens. - C'est la vie encore! Plus tard, les délices de la damnation seront plus profondes. Un crime, vite, que je tombe au néant, de par la loi humaine.
Tais-toi, mais tais-toi!... C'est la honte, le reproche, ici: Satan qui dit que le feu est ignoble, que ma colère est affreusement sotte. - Assez!... Des erreurs qu'on me souffle, magies, parfums, faux, musiques puériles. - Et dire que je tiens la vérité, que je vois la justice: j'ai un jugement sain et arrêté, je suis prêt pour la perfection... Orgueil. - La peau de ma tête se dessèche. Pitié! Seigneur, j'ai peur. J'ai soif, si soif! Ah! l'enfance, l'herbe, la pluie, le lac sur les pierres, le clair de lune quand le clocher sonnait douze... le diable est au clocher, à cette heure. Marie! Sainte-Vierge!... - Horreur de ma bêtise.
Là-bas, ne sont-ce pas des âmes honnêtes, qui me veulent du bien... Venez... J'ai un oreiller sur la bouche, elles ne m'entendent pas, ce sont des fantômes. Puis, jamais personne ne pense à autrui. Qu'on n'approche pas. Je sens le roussi, c'est certain.
Les hallucinations sont innombrables. C'est bien ce que j'ai toujours eu: plus de foi en l'histoire, l'oubli des principes. Je m'en tairai: poëtes et visionnaires seraient jaloux. Je suis mille fois le plus riche, soyons avare comme la mer.
Ah ça! l'horloge de la vie s'est arrêtée tout à l'heure. Je ne suis plus au monde. - La théologie est sérieuse, l'enfer est certainement en bas - et le ciel en haut. - Extase, cauchemar, sommeil dans un nid de flammes.
Que de malices dans l'attention dans la campagne... Satan, Ferdinand, court avec les graines sauvages... Jésus marche sur les ronces purpurines, sans les courber... Jésus marchait sur les eaux irritées. La lanterne nous le montra debout, blanc et des tresses brunes, au flanc d'une vague d'émeraude...
Je vais éveiller tous les mystères: mystères religieux ou naturels, mort, naissance, avenir, passé, cosmogonie, néant. Je suis maître en fantasmagories.
Écoutez!...
J'ai tous les talents! - Il n'y a personne ici et il y a quelqu'un: je ne voudrais pas répandre mon trésor. - Veut-on des chants nègres, des danses de houris? Veut-on que je disparaisse, que je plonge à la recherche de l'anneau? Veut-on? Je ferai de l'or, des remèdes.
Fiez-vous donc à moi, la foi soulage, guide, guérit. Tous, venez, - même les petits enfants, - que je vous console, qu'on répande pour vous son coeur, - le coeur merveilleux!
- Pauvres hommes, travailleurs! Je ne demande pas de prières; avec votre confiance seulement, je serai heureux.
- Et pensons à moi. Ceci me fait peu regretter le monde. J'ai de la chance de ne pas souffrir plus. Ma vie ne fut que folies douces, c'est regrettable.
Bah! faisons toutes les grimaces imaginables.
Décidément, nous sommes hors du monde. Plus aucun son. Mon tact a disparu. Ah! mon château, ma Saxe, mon bois de saules. Les soirs, les matins, les nuits, les jours... Suis-je las!
Je devrais avoir mon enfer pour la colère, mon enfer pour l'orgueil, - et l'enfer de la caresse; un concert d'enfers.
Je meurs de lassitude. C'est le tombeau, je m'en vais aux vers, horreur de l'horreur! Satan, farceur, tu veux me dissoudre, avec tes charmes. Je réclame. Je réclame! un coup de fourche, une goutte de feu.
Ah! remonter à la vie! Jeter les yeux sur nos difformités. Et ce poison, ce baiser mille fois maudit! Ma faiblesse, la cruauté du monde! Mon dieu, pitié, cachez-moi, je me tiens trop mal! - Je suis caché et je ne le suis pas.
C'est le feu qui se relève avec son damné.
d'Hubert Pauget illusztrációja
Éjjel a pokolban
__
Pompás adag mérget vettem be.
Háromszor legyen áldott a tanács, amelyet nekem adtak! A beleim égnek. A méreg vad ereje megcsavarja tagjaimat, eltorzít, leteper. Belehalok a szomjúságba, megfulladok, nem bírok kiáltani. A pokol ez, az örökös gyötrelem! Nézzétek, hogy csap föl a tűz! Égek, hogy jobban se kell. Távozzál, démon!
Fölsejlett előttem a megtérés a jóhoz és a boldogsághoz, megpillantottam az üdvösséget. Leírhatom a látomást? A pokol légköre nem szenvedheti a himnuszokat! Elragadó lények milliói voltak, lágy egyházi zene, az erő és a béke, a nemes becsvágyak, mit tudom én?
A nemes becsvágyak!
És ez még az élet! Ha a kárhozat örökös! Kárhozott az ember, aki meg akarja magát csonkítani - nem így van? Azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, tehát ott is vagyok. Ez a katekizmus megvalósítása. Keresztségem rabszolgája vagyok. Szüleim, ti vagytok oka balsorsomnak s a magatokénak is. Szegény ártatlan, én! - A pokol nem támadhat a pogányokra. - Ez még az élet! Később még mélyebbek lesznek a kárhozat kéjei. Gyorsan egy bűnt, hogy a semmibe hulljak, az emberi törvény nevében.
Hallgass, csak hallgass!... A szégyen ez, a megrovás: a Sátán, aki azt mondja, hogy a tűz aljas, és haragom szörnyen ostoba. - Elég!... Tévedéseket sugdosnak a fülembe, mágiát, álnok illatokat, gyermekes zenét. - És voltaképpen nálam az igazság, látom a törvényt: egészséges és szilárd az ítéletem, kész vagyok a tökéletességre... Gőg. Fejbőröm elsorvad. Irgalom! Uram, én félek. Szomjazom, szomjazom! Ó, a gyermekkor, a fű, az eső, a tó a köveken, a holdfény mikor tizenkettőt vert a toronyban... Ebben az órában ördög járja a tornyot. Mária! Szent Szűz!... Balgaságom rémsége.
Ott lenn, nem becsületes lelkek azok, akik jót akarnak velem?... Jertek... Párna van a számon, meg se hallanak, fantomok ezek. S aztán: soha senki se törődik a felebarátjával. Csak ne is jöjjenek közelembe. Eretnekszagom van, annyi biztos.
A káprázatok megszámlálhatatlanok. Nyilván ez az, ami mindig megvolt bennem: nem hiszek már a történelemben, feledem az alapelveket. Erről hallgatni fogok. A költők és látnokok irigykednének rám. Ezerszeresen a leggazdagabb vagyok, fösvény leszek hát, mint a tenger.
Ó, az élet órája éppen most megállott. Már nem vagyok a világon. - A teológia komoly tudomány, a pokol bizonyára lent van - és az ég fönt. - Elragadtatás, lidércnyomás, álom egy lángfészekben.
Mennyi kajánság a figyelemben a vidéken... Sátán, Ferdinánd, fut a vadon kelt magvakkal... Jézus a vörös szederbokrokon járdal, anélkül hogy meghajlítaná őket... Jézus a felbolygatott vizeken járdalt. A lámpás megmutatta őt nekünk, talpon állva, fehéren és barna fürtökkel, egy smaragd-hullám oldalán...
Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést, a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit. Mester vagyok a szemfényvesztésben.
Hallgassatok ide!...
Minden képesség megvan bennem! - Senki sincs itt, és van itt valaki: nem szeretném szétszórni kincsemet. - Néger dal tetszik, a hurik tánca? Akarjátok, hogy eltűnjek, hogy elmerüljek a gyűrű keresésében? Akarjátok? Aranyat csinálok, orvosságot.
Bízzatok hát bennem, a hit megenyhít, vezérel, gyógyít. Jertek mindannyian - még az apróságok is -, hogy megvigasztaljalak benneteket, hogy kitáruljon a szíve számotokra - a csodálatos szív! - Szegény robotos emberek! Nem kérek imákat; boldoggá tesz puszta bizalmatok.
- S most gondoljunk rám. Így csak kevéssé sajnálom a világot. Mily szerencse, hogy többé nem szenvedek. Egyébből se állt az életem, mint szelíd őrültségekből, s ez sajnálatos.
Eh, vágjunk grimaszokat, mindenfélét, amit csak el lehet képzelni.
Határozottan kívül vagyunk a világon. Egyetlen hang se hallik. Tapintásom megszűnt. Ó, kastélyom, Szászországom, fűzfaligetem. Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok.
Külön poklomnak kellene lennie a harag számára, külön a gőg számára - kellene a cirógatások pokla is, poklok hangversenye.
Belehalok a fáradtságba. Ez a sír, indulok a férgek közé, borzalmak borzalma! Sátán, te vén kujon, szét akarsz engem oldani bűbájoddal. Tiltakozom. Tiltakozom! Vasvillaszúrást, tűzcsöppet követelek!
Ah, újra fölszállni az életbe! Idomtalanságaikra vetni szemünket. S ez a méreg, ez az ezerszer átkozott csók! Gyöngeségem, a világ kegyetlensége! Istenem, irgalom, rejtsetek el, roskadozom! - El vagyok rejtve, s nem az vagyok.
A tűz újra felemelkedik kárhozottjával.
Fordította: Kardos László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése