Émile Verhaeren (1855 – 1916)
La joie
Oh ces larges beaux jours dont les matins flamboient!
La terre ardente et fière est plus superbe encor
Et la vie éveillée est d'un parfum si fort
Que tout l'être s'en grise et bondit vers la joie.
Soyez remerciés, mes yeux,
D'être restés si clairs, sous mon front déjà vieux,
Pour voir au loin bouger et vibrer la lumière ;
Et vous, mes mains, de tressaillir dans le soleil ;
Et vous, mes doigts, de vous dorer aux fruits vermeils
Pendus au long du mur, près des roses trémières.
Soyez remercié, mon corps,
D'être ferme, rapide, et frémissant encor
Au toucher des vents prompts ou des brises profondes ;
Et vous, mon torse droit et mes larges poumons,
De respirer, au long des mers ou sur les monts,
L'air radieux et vif qui baigne et mord les mondes,
Oh ces matins de fête et de calme beauté !
Roses dont la rosée orne les purs, visages,
Oiseaux venus vers nous, comme de blancs présages,
Jardins d'ombre massive ou de frêle clarté !
A l'heure où l'ample été tiédit les avenues,
Je vous aime, chemins, par où s'en est venue
Celle qui recélait, entre ses mains, mon sort ;
Je vous aime, lointains marais et bois austères,
Et sous mes pieds, jusqu'au tréfonds, j'aime la terre
Où reposent mes morts.
J'existe en tout ce qui m'entoure et me pénètre.
Gazons épais, sentiers perdus, massifs de hêtres,
Eau lucide que nulle ombre ne vient ternir,
Vous devenez moi-même étant mon souvenir.
Ma vie, infiniment, en vous tous se prolonge,
Je forme et je deviens tout ce qui fut mon songe ;
Dans le vaste horizon dont s'éblouit mon oeil,
Arbres frissonnants d'or, vous êtes mon orgueil ;
Ma volonté, pareille aux noeuds dans votre écorce,
Aux jours de travail ferme et sain, durcit ma force.
Quand vous frôlez mon front, roses des jardins clairs,
De vrais baisers de flamme illuminent ma chair ;
Tout m'est caresse, ardeur, beauté, frisson, folie,
Je suis ivre du monde et je me multiplie
Si fort en tout ce qui rayonne et m'éblouit
Que mon coeur en défaille et se délivre en cris.
Oh ces bonds de ferveur, profonds, puissants et tendres
Comme si quelque aile immense te soulevait,
Si tu les as sentis vers l'infini te tendre,
Homme, ne te plains pas, même en des temps mauvais ;
Quel que soit le malheur qui te prenne pour proie,
Dis-toi, qu'un jour, en un suprême instant,
Tu as goűté quand même, à coeur battant,
La douce et formidable joie,
Et que ton âme, hallucinant tes yeux
Jusqu'à mêler ton être aux forces unanimes,
Pendant ce jour unique et cette heure sublime,
T'a fait semblable aux Dieux.
Az öröm
Ó, szép nap, villogó aranysugár!
Az ébredő, varázsos, büszke föld
erős, vad illata mindent betölt:
minden megittasul s örömre vár.
Ó, hála néktek, ti szemek,
hogy öregedő homlokom alatt
látásotok még tiszta, jó maradt,
s láthatjátok, ha messzi fény rezeg;
s hogy borzongtok a napon, ti kezek,
s ti ujjaim, aranyfényben fürödtök,
becézgetve aranyszínű gyümölcsöt,
ha utam itt a mályvák közt vezet,
és hála néked, testem,
hogy megmaradtál gyorsnak és erősnek,
ha véled fürge szelek kergetőznek;
és mellkasom, tenéked köszönöm,
és néked is, te táguló tüdőm,
hogy hegyeken vagy tengerparti esten
így isszátok az éles levegőt,
a világokat körüllebegőt.
Ó, szépség reggele, ó, csöndes ünnep!
A rózsa tiszta arcán harmat ül meg,
madarak, béke hirdetői, szállnak,
a kertben lenge fények, tömör árnyak.
Szeretlek most, ti nyári napsütötte
utak, mert egykor egy lány erre jött
s titkon kezében hozta sorsomat.
Szeretlek, messzi láp, s erdők, ti zöldek,
s a legmélyéig szeretem a földet,
hol halottaim porlanak.
Mindenben élek, ami áthatott,
te tiszta forrásvíz, te elvesző
kis ösvény, bükkfaerdő, fű, mező,
emlékeim, énemmé váltatok.
Határtalanná növök bennetek,
mi álmom volt, most mindaz én leszek;
a láthatáron fénylő messzeségben
aranyló fák, ti vagytok büszkeségem;
akaratom, mint gyűrűitek nőnek,
jó munkában acélozza erőmet.
Ti rózsák, akik viríttok a kertben,
hűs homlokomat közétek ha rejtem,
érintés rajta csók-szikrát csihol;
minden: simogatás, izzás nekem,
kéj, őrület, és megrészegedem
a világtól és száz alakban élek,
mindenben, ami tündökölve éled,
hogy szívem szent gyönyörben fölsikolt.
Ily mély, nagy elragadtatást ha érzel,
mely néked földöntúli szárnyat ad,
s te, ember, örök végtelenbe érsz fel,
panaszkodnod balsorsban sem szabad;
akármi fáj, te mindig mondd magadnak,
hogy egyszer, egy magasztos pillanatnak
a lüktető borzongást köszönöd,
hogy ízlelted az édes örömöt,
hogy megadatott néked az a boldog
fenséges óra, amikor a dolgok
ős lényegével önnön lelked egy lesz:
hasonlatossá tett az istenekhez.
Fordította: Urbán Eszter
The silence
Ever since ending of the summer weather.
When last the thunder and the lightning broke,
Shatt'ring themselves upon it at one stroke,
The Silence has not stirred, there in the heather.
All round about stand steeples straight as stakes,
And each its bell between its fingers shakes;
All round about, with their three-storied loads,
The teams prowl down the roads;
All round about, where'er the pine woods end,
The wheel creaks on along its rutty bed,
But not a sound is strong enough to rend
That space intense and dead.
Since summer, thunder-laden, last was heard.
The Silence has not stirred;
And the broad heath-land, where the nights sink down
Beyond the sand-hills brown.
Beyond the endless thickets closely set,
To the far borders of the far-away.
Prolongs It yet.
Even the winds disturb not as they go
The boughs of those long larches, bending low
Where the marsh-water lies,
In which Its vacant eyes
Gaze at themselves unceasing, stubbornly.
Only sometimes, as on their way they move,
The noiseless shadows of the clouds above.
Or of some great bird's hov'ring flight on high,
Brush It in passing by.
Since the last bolt that scored the earth aslant,
Nothing has pierced the Silence dominant.
Of those who cross Its vast immensity,
Whether at twilight or at dawn it be,
There is not one but feels
The dread of the Unknown that It instils;
An ample force supreme, It holds Its sway
Uninterruptedly the same for aye.
Dark walls of blackest fir-trees bar from sight
The outlook towards the paths of hope and light;
Huge, pensive junipers
Affright from far the passing travellers;
Long, narrow paths stretch their straight lines unbent.
Till they fork off in curves malevolent;
And the sun, ever shifting, ceaseless lends
Fresh aspects to the mirage whither tends
Bewilderment
Since the last bolt was forged amid the storm,
The polar Silence at the corners four
Of the wide heather-land has stirred no more.
Old shepherds, whom their hundred years have worn
To things all dislocate and out of gear,
And their old dogs, ragged, tired-out, and torn.
Oft watch It, on the soundless lowlands near,
Or downs of gold beflecked with shadows' flight,
Sit down immensely there beside the night.
Then, at the curves and corners of the mere.
The waters creep with fear;
The heather veils itself, grows wan and white;
All the leaves listen upon all the bushes,
And the incendiary sunset hushes
Before Its face his cries of brandished light.
And in the hamlets that about It lie.
Beneath the thatches of their hovels small
The terror dwells of feeling It is nigh.
And, though It stirs not, dominating all.
Broken with dull despair and helplessness,
Beneath Its presence they crouch motionless,
As though upon the watch--and dread to see.
Through rifts of vapour, open suddenly
At evening, in the moon, the argent eyes
Of Its mute mysteries.
When last the thunder and the lightning broke,
Shatt'ring themselves upon it at one stroke,
The Silence has not stirred, there in the heather.
All round about stand steeples straight as stakes,
And each its bell between its fingers shakes;
All round about, with their three-storied loads,
The teams prowl down the roads;
All round about, where'er the pine woods end,
The wheel creaks on along its rutty bed,
But not a sound is strong enough to rend
That space intense and dead.
Since summer, thunder-laden, last was heard.
The Silence has not stirred;
And the broad heath-land, where the nights sink down
Beyond the sand-hills brown.
Beyond the endless thickets closely set,
To the far borders of the far-away.
Prolongs It yet.
Even the winds disturb not as they go
The boughs of those long larches, bending low
Where the marsh-water lies,
In which Its vacant eyes
Gaze at themselves unceasing, stubbornly.
Only sometimes, as on their way they move,
The noiseless shadows of the clouds above.
Or of some great bird's hov'ring flight on high,
Brush It in passing by.
Since the last bolt that scored the earth aslant,
Nothing has pierced the Silence dominant.
Of those who cross Its vast immensity,
Whether at twilight or at dawn it be,
There is not one but feels
The dread of the Unknown that It instils;
An ample force supreme, It holds Its sway
Uninterruptedly the same for aye.
Dark walls of blackest fir-trees bar from sight
The outlook towards the paths of hope and light;
Huge, pensive junipers
Affright from far the passing travellers;
Long, narrow paths stretch their straight lines unbent.
Till they fork off in curves malevolent;
And the sun, ever shifting, ceaseless lends
Fresh aspects to the mirage whither tends
Bewilderment
Since the last bolt was forged amid the storm,
The polar Silence at the corners four
Of the wide heather-land has stirred no more.
Old shepherds, whom their hundred years have worn
To things all dislocate and out of gear,
And their old dogs, ragged, tired-out, and torn.
Oft watch It, on the soundless lowlands near,
Or downs of gold beflecked with shadows' flight,
Sit down immensely there beside the night.
Then, at the curves and corners of the mere.
The waters creep with fear;
The heather veils itself, grows wan and white;
All the leaves listen upon all the bushes,
And the incendiary sunset hushes
Before Its face his cries of brandished light.
And in the hamlets that about It lie.
Beneath the thatches of their hovels small
The terror dwells of feeling It is nigh.
And, though It stirs not, dominating all.
Broken with dull despair and helplessness,
Beneath Its presence they crouch motionless,
As though upon the watch--and dread to see.
Through rifts of vapour, open suddenly
At evening, in the moon, the argent eyes
Of Its mute mysteries.
Translated by Alma Strettell
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése