Михаи́л Ю́рьевич Ле́рмонтов (Mihail Jurjevics Lermontov)
October 15 [o. s. October 3] 1814 – July 27 [o. s. July 15] 1841
Zichy Mihály: A kaukázus felett repülő démon
A démon
Napkeleti elbeszélés
ELSŐ RÉSZ
I
Mogorva Démon - kósza lélek -
Röpült a bűnös föld fölött,
És benne egy szebb, régi élet
Emléke dúsan felszökött:
Midőn az égi fényben lengve,
Mint tiszta angyal csillogott
S útjában üdvözölték rendre,
Boldog-mosolygón szállva szembe
A röpke hullócsillagok,
S midőn az ősködön keresztül
Tudásra szomjan kergetett
Az éter útján seregestül
Vándorló csillagfényeket;
Midőn még hitt és szeretett...
Elkényeztette a teremtés!
Bút-bajt nem ismerő, szerencsés
Elméjét nem gyötörte még
A végnélküli meddő korszak...
Óh, mennyi drága, régi kép,
Mit most újból idézni borzadt.
II
Mert rég alátaszíttatott
A lény-nem-lakta, puszta űrbe:
A századokra századok
Jöttek - mint percre perc - repülve:
Örökké mindig egy körön;
S bár néki ez nem volt öröm -
Bajt hintett szét a Földtekére,
Előtte nem meredt határ,
S mert senki nem szállt szembe véle,
- A bajszerzést is únta már.
III
Fenn, túl a Kaukázus hegyormán
Röpült az égi számüzött,
És lenn a Kazbek gyémántformán
Örök hófényben tükrözött.
Mint sziklarés, kígyó tanyája,
Sötéten kígyózott alája
A Darjai bősz szirtek között.
A Terek, mint oroszlán, szökken,
Bömböl, s a hab leng, mint sörény.
A szirti sas, mely zúgva röppen
Az ég azúrszinű ölén,
Megérti jól a víz igéit;
Útján felette lengenek
Aranyló déli fellegek,
Amint észak felé kísérik.
...Titkos, mély álom árnya hull
A tornyosuló vad kövekre,
A csúcs a táj fölé borul,
Gyors hullám csillámát követve.
S a sziklabástyák, várfalak,
Amint a ködbe bőszen néznek,
A zord Kaukázust látszanak
Őrizni, mint kevély vitézek...
A természet vad és kemény
Volt arra: - ám a büszke lény
Lesujtó pillantással nézte
Azt, mit teremtett Istene,
És homlokára nem volt vésve
És nem hatott rá semmise'.
IV
S a tájak újabb képet szőnek,
- Ámul az éter zord fia -
Mint végtelen, virágos szőnyeg,
Színpompás, hímes orgia,
Tárult elé Georgia!
A fák sudár oszlopként nőnek,
Csacsogva fut le száz patak
Szineskövű medren, kanyargón.
Hol rózsabokrok állanak,
Csalogány csattog édes hangon
S tündér lány hallja álmatag',
Platánok árnya mindent elfed:
Örökzölddel bevont fejek...
Barlangok, hűs rejtekhelyek,
Hol félénk szarvasok delelnek.
Napfény, élet, lomb zizzenése,
Száz csacska hangnak rezzenése,
Amint a fák s bokrok lehelnek...
Zsongító, tikkasztó a dél,
Párától terhes, mély az éj,
Mindent behint a harmat-illat
És pilla villan, mint a csillag:
Grúz lány szemén szűz szenvedély.
Ám mind e tünde, szende kéj
Láttán sincs más a kósza lénynek
Keblén, csupán kietlen éj -
Sem új érzés, sem új remények...
Mindent, mit látott, mit figyelt,
Csak megvetett, csak irigyelt.
V
Hatalmas udvar, nagy falak -
Az ősz Gudálnak épitette,
Verejték- s könny-adót fizetve,
Sok évig, nyüzsgő szolgahad.
A falról reggel árnyakat
A szomszéd hegyre vet vörös fény...
A sarki bástyától az ösvény
Lépcsők sziklába vájt fokán
Vezet. Egy árny suhan amarra,
Fehér fátyol látszik csupán:
Az ifjú hercegnő, Tamara,
Vizet mer az Aráguán.
VI
A hegyfokról régóta zordul
A völgybe néz a néma ház.
De benn ma vidámság tanyáz:
A zurna zeng, bor habja csordul -
Gudál leányát jegyzik el,
A sok rokon nászt ünnepel.
A padlót dús szőnyeg takarja,
Ott ül társnői közt a lány.
Az óra játszva, dal szaván
Repül. A nap tüzes karajba
Bukik le szirtek hajlatán...
Tenyérrel ütve ritmust, lassan
Dobolnak: csengettyűs dobot
Rezegtet az ifjú menyasszony,
S amint kezével rajt kopog,
A dob feje felett forog.
Szárnynál könnyebben árnya lebben,
Majd meg merőn előre néz.
Könnyfátylas pillantás igéz,
Amint fösvény pillája rebben,
Majd elpihen, majd fenn libeg
Két éjszinű szemöldök-ága.
Majd meg suhan, majd meg tipeg
Istennőéhez méltó lába.
És mint a gyermek-álom, oly
Boldog szemén a szűz mosoly;
Holdfény, mely rezgő harmatcseppen
Csillogja tünde rigmusát,
Alig mosolyghat édesebben,
Mint ő - az élő ifjuság!
VII
A csillagokra mondom én,
És Napnyugatra, Napkeletre!
A gazdag perzsa sah szegény -
Mert nincs király a Földtekén,
Ki csókot hintett íly szemekre.
És forró déli éjjelen
Hárem hűs kútjából ömölve,
Harmatcsepp még nem gyöngyözött le
Ehhez hasonló termeten!
S a kedves homlokán bolyongó
Szerelmes kézzel még halandó
Ilyen fürtökre nem simult:
Mióta menny s föld szétszakadt, óh,
Én esküszöm, szépség, hasonló,
A délszakon még nem virult!
VIII
Gudál házának napsugárja
Könnyű táncát utolszor járja...
Óh, jaj, másfajta másnap várja
A víg, csapongó gyermeket:
Új sorsának rabság az ára,
Vár új családra, új hazára
S a bánattól retteg, remeg -
De aggodalmát nem mutatja,
Csupán arcát felhő fedi...
Óh, minden egyes gondolatja,
Sudár testének fordulatja
Oly szűz szerénységgel teli,
Hogy most, ha éppen arra szállna
A Démon s rápillantana -
Eszébe jutna régi álma,
Megállna s felsóhajtana.
IX
S a Démon látta. - Pillanat csak
S kimondhatatlan indulat csap
Fel benne - lénye megremeg,
És néma lelke pusztaságát
Csodálatos dal tölti meg.
Úgy érzi: lényén újra jár át
A szeretet, a szép s a jó.
...Sokáig még a gyengéd képen
Édelgett. - Mint álom-való
Vonult elébe emlékképpen,
Miben hajdan gyönyörködött,
Mint régi csillag új mögött.
És titkos kényszer verte gúzsba,
Új fájó érzés járta át,
Szívébe régi emlék súgta
A múlt szerelmetes szavát...
- Tán új éltet jelent e sejtés?
Lelkében sanda vágya kelt és
Szót erre lelni nem tudott.
Felejtést Isten nem adott,
De néki sem kellett felejtés...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
X
A lázas vőlegény lovát
Megállás nélkül, csak tovább,
Nyugat felé hajszolja, hajtja.
Aráguának zöld a partja
S e parthoz baj nélkül elér.
Tevéi hátán el se fér
A sok kincs. Roskadozva jönnek,
Hajcsárnép messziről zsibong,
Az úton végtelennek tűnnek,
A sok csengettyű csengve bong.
...A karaván halad. Az élen
Ott lépdel Szinodál ura,
Kötőféket tart hosszura.
Vad szikrát szór a nap tüzében
A kardhüvely s tőrén a tok;
Hátán ékes fegyver ragyog.
Köpeny-ujját szélesre oldja
A szél - mutatva rajta sok
Ezüsttel hímzett varratot.
Nyergének tarkán csüng a rojtja -
És zablájának dús a bojtja -
A színarany szerszámu ló
Tajtékozó, ficánkoló.
Karábah méne ez: meresztget
Fület, míg minden íze reszket.
Felhorkant és oldalra rúg,
Hol lent a hegy vad árja zúg.
Veszélyes, szűk a parti ösvény:
Baloldalt szirtfal, ám az út
Jobb szélén örvény - mint dühös lény.
Későn van. Nincs többé vörös fény
Az ormokon. - Leszáll az est
S a karaván ügetni kezd.
XI
És ím: kápolna áll az útban...
Régóta nyugszik itt az Úrban
Egy herceg; szent volt élete
És gyilkos kéz sujtotta le.
Azóta az, ki itt megy hadba,
Vagy esküvőre itt siet,
A kápolnánál elhaladva,
Egy ájtatos fohászt rebeg.
A jó utast e jámbor tette
A mozlim tőrtől megmentette.
...De e legény gőggel teli:
A szép szokást nem tiszteli.
A sanda Démontól felajzva,
Vak vágya kel - ez épp a csel! -
S epedve a menyasszony-ajkra
Lélekben vad csókot lehel...
És ím - elállják ott az ösvényt!
Kettő - vagy több? - Lövés! - Mi történt?
Kengyel feszül a jó lovon,
Sisak megdűl a homlokon.
A bátor herceg szót se' szólva
Lendül - török puskája csak
Villan. Korbács csattan. Lecsap
Mint sasmadár... Lövések újra!
Vad hang; a tompa hördülés
A völgyben szirttől szirtig elzúg...
A harc rövid volt. Végül is
A félénk grúz kíséret megfut.
XII
Már csend volt. Csak néhány teve
Bámult a holttestekre le,
Rémülten csordává verődve.
Süket hangon csengett bele
Csengőjük most az éji ködbe...
Kifosztva már a dús menet
S keresztény holttestek felett
Csak gyászmadár kereng az éjben,
És békés sírjuk nincs a mélyben:
Kolostorban, hűs bolt alatt,
Ahol apáik nyugszanak;
Anya s nővér is mind távol van -
Asszonynép hosszú gyászfátyolban,
Könnytől, imától elfásultan
Távol honból nem érkezik...
Azonban síremlékül ottan
Kegyes kéz által állítottan
Ácsolt kereszt emelkedik.
Tavasszal majd iszalagokban
Örökzöld lombja hajt ki fenn,
Smaragdszín hálóját kitárva,
S gyakran lesz majd, hogy erre járva,
A vándor, tikkadt perciben,
A szent árnyékban megpihen.
XIII
A ló üszőként vágtat, űzve,
Kapál és fujtat, szinte küzdve,
Majd lassít - már csupán üget,
A szél felé hegyez fület.
Az orrlikát szélesre fújja,
A föld szinét rugdossa, túrja
Patája éles szélivel.
Csapzott sörénye száll magasra,
Amint észvesztve vágtat el,
Míg hátán hangtalan lovasa
Nyergében már előrehullt
S a ló nyakára ráborult.
A kantár petyhüdten lelebben,
Kengyelben csüng lazult boka,
És egyre szélesebb mederben
Vértől szivárog homloka.
- A ló, hogy gazdáját megója,
A harcból nyílként messzeszállt,
De az oszét gonosz golyója
Az éjben mégis rátalált.
XIV
Gudáléknál sírás, jajszó van,
Mindenki az udvarra gyűlt...
Ki az, kinek lova hajszoltan
Eddig futott s itt elterült?
S a ló hátán ki ül halottan?
A barna arcvonásban ott van
Nyomokban még a harci vész.
Ruháját, kardját vér borítja,
S végső görcsével még szorítja
A lósörényt a hullakéz...
Menyasszony! nem sokáig várta
Az ifjú vőlegényt szived...
Nagyúr volt: szót adott és állta;
A nászra, ím, megérkezett.
De jaj szegénynek! - többé ez már
A könnyűléptű ménre nem száll!
XV
Egy gondtalan családra hullt
Villámként Isten sujtó karja.
A nászi ágyra ráborult
És csak zokog szegény Tamara...
Minden könnyből új könny fakad,
Közben hullámzik keble halma -
De ím... egyszerre mintha csak
Felülről bűvös hang szólalna:
"Ne sírj, gyermek, ne sírj hiába!
A néma testet könnyed árja
Életre már nem keltheti,
Csak fátylas lesz szemed világa
S orcád a könny kiégeti...
Ő messze már, ő meg se' sejti,
Hogy így emészted szívedet.
Az égi fénysugár megejti
A végtelent néző szemet.
Annak, ki szférák hangját hallja,
A Föld már semmit sem jelent.
Egy lányka könnye és sóhaja
Nem hallható a mennybe' fent.
A sors, amely halandót érhet,
Te földi angyal, hidd nekem,
Nem éri meg, hogy fájjon néked,
S akár egy bús perced legyen.
Fenn, a légnek tengerében,
Nincs vitorla, nincs irány.
Fellegek közt leng az égen
Csillagforma, fényvirány.
Ott fenn nyom-nem-hagyva járnak
Láthatatlan réteket
Foghatatlan égi árnyak -
Bodros felhőrétegek.
Elmenendő, meglelendő
Nem derült ott s nem borult,
Nem kelt vágyat vélt jövendő
S nem fájdalmas ott a mult.
Hogyha szíved vésztől vérző,
Csak tekintsd a csillagot,
Légy a földit meg nem érző
S rendületlen, mint az ott!
Mihelyt leszáll az éj palástja
A Kaukázus zord bércein,
Mihelyt a föld mintegy varázsra
Elnémul bűvölt percein,
Mihelyt a szél a messzi szikla
Szikkadt fűszálát megsimítja
S az abban rejtezett madár
A félhomályba játszva száll,
S a szőlőtő árnyas tövében
Az éj harmatját szíva mélyen,
Új bimbót hajt az éj-virág
S mihelyt aranyló holdvilág
A hegy mögül kibúvik siklón
És aztán rádkacsintgat titkon -
Akkor szállok majd én ide
És el sem hagylak már az éjjel,
Aranyszín álmot hintve széjjel
Pillád selyempihéire..."
XVI
A hang a térben nyomtalan szállt,
És minden néma lett megint...
A lány riad - körültekint:
Kimondhatatlan nyugtalanság
Kél keblén, mert a régi kínt
Vad mámor s titkos láz kavarják
És benne mind vadul kering...
Bilincseit lerázta lelke,
Erében égő tűz rohant,
S úgy tűnt, mint hogyha egyre csengne
A sohse-hallott tünde hang...
Még pirkadás előtt lezárta
A várt alvás fáradt szemét,
De furcsa új sejtelmek álma
Kötötte gúzsba szellemét:
Egy ködbe burkolt, néma lény,
Kin lángolt földöntúli fény,
Hajolt egész fölébe, mélyen,
És oly gyengédség volt szemében
S oly fájó volt tekintete,
Mint hogyha véle sínylene...
Nem angyal volt, nem égi őre,
Isten-rendelt védelmezője;
Szivárványból szőtt égi szín
Nem csillogott a fürtjein.
S nem volt pokolszülötte beste,
Nem volt elkárhozott szegény.
Olyan volt, mint a tiszta este:
Se' nap, sem éj, - sem árny, se' fény.
Fordította: Radó György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése