Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. február 17., vasárnap

Владимир Маяковский (V. Majakovszkij) Сeргею Есенину – Szergej Jeszenyinnek – Sergeju Jesenjinu



Владимир Маяковский (V. Majakovszkij) 1893 – 1930


Сергею Есенину


Вы ушли,
                 как говорится,
                                          в мир иной.
Пустота...
                  Летите, в звёзды врезываясь.
Ни тебе аванса,
                          ни пивной.
Трезвость.
Нет, Есенин,                
                     это
                          не насмешка.
В горле
             горе комом —
                                      не смешок.
Вижу —
               взрезанной рукой помешкав,
собственных
                     костей
                                качаете мешок.
— Прекратите!
                         Бросьте!
                                       Вы в своем уме ли?
Дать, чтоб щёки
                           заливал
                                        смертельный мел?!
Вы ж
         такое
                  загибать умели,
что другой
                  на свете
                                не умел.
Почему?
              Зачем?
                         Недоуменье смяло.
Критики бормочут:
                                 — Этому вина
то...
        да сё...
                  а главное,
                                    что смычки мало,
в результате
                     много пива и вина. —
Дескать, заменить бы вам
                                            богему
                                                        классом,
класс влиял на вас,
                                и было б не до драк.
Ну, а класс-то
                       жажду
                                  заливает квасом?
Класс — он тоже
                             выпить не дурак.
Дескать,
              к вам приставить бы
                                                 кого из напостов —
стали б
             содержанием
                                    премного одарённей.
Вы бы
           в день
                      писали
                                  строк по сто,
утомительно
                     и длинно,
                                     как Доронин.
А по-моему,
                     осуществись
                                           такая бредь,
на себя бы
                  раньше наложили руки.
Лучше уж
                 от водки умереть,
чем от скуки!
Не откроют
                    нам
                          причин потери
ни петля,
               ни ножик перочинный.
Может,
            окажись
                          чернила в "Англетере",
вены
         резать
                   не было б причины.
Подражатели обрадовались:
                                                бис!
Над собою                   
                  чуть не взвод
                                         расправу учинил.
Почему же
                   увеличивать
                                         число самоубийств?
Лучше
            увеличь
                          изготовление чернил!
Навсегда                   
               теперь    
                          язык
                                  в зубах затворится.
Тяжело
            и неуместно
                                 разводить мистерии.
У народа,
                у языкотворца,
умер
        звонкий
                      забулдыга подмастерье.
И несут                      
             стихов заупокойный лом,
с прошлых
                  с похорон
                                   не переделавши почти.
В холм
            тупые рифмы
                                   загонять колом —
разве так
               поэта
                         надо бы почтить?
Вам
       и памятник еще не слит, —
где он,
           бронзы звон
                                или гранита грань? —
а к решеткам памяти
                                   уже понанесли
посвящений
                     и воспоминаний дрянь.
Ваше имя
                 в платочки рассоплено,
ваше слово
                   слюнявит Собинов,
и выводит
                  под берёзкой дохлой —
"Ни слова,
                  о дру-уг мой,
                                         ни вздо-о-о-о-ха".
Эх,
      поговорить бы иначе
с этим самым
                       с Леонидом Лоэнгринычем!
Встать бы здесь
                           гремящим скандалистом:
— Не позволю
                         мямлить стих
                                                и мять!
Оглушить бы
                       их
                           трехпалым свистом
в бабушку
                 и в бога душу мать!
Чтобы разнеслась
                              бездарнейшая погань,
раздувая
              темь
                     пиджачных парусов,
чтобы
          врассыпную
                               разбежался Коган,
встреченных
                      увеча
                               пиками усов.
Дрянь
          пока что
                         мало поредела.
Дела много —
                          только поспевать.
Надо
        жизнь
                  сначала переделать,
переделав —
                      можно воспевать.
Это время —
                       трудновато для пера,
но скажите                    
                   вы,
                        калеки и калекши,
где,
       когда,
                 какой великий выбирал
путь,
        чтобы протоптанней
                                           и легше?
Слово —
                 полководец
                                     человечьей силы.
Марш!
           Чтоб время
                              сзади
                                       ядрами рвалось.
К старым дням
                          чтоб ветром
                                               относило
только
            путаницу волос.
Для веселия
                    планета наша
                                           мало оборудована.
Надо
         вырвать
                       радость
                                    у грядущих дней.
В этой жизни
                       помереть
                                      не трудно.
Сделать жизнь
                         значительно трудней.


Szergej Jeszenyinnek

E világról,
                mint mondják.
                                         a túlvilágra tőrt.
Hideg űr…
                  Repül,
                            a csillagok közt utat vág.
Ott nem kap előleget
                                 se sört.
Józanság.
Nem, Jeszenyin
                         ez
                             nem gúny, szavamra.
Bánat
         fojtogat –
                         nem kacagás-vágy.
Látom:
            bár felmetszett karja zavarja,
lóbálja
           saját
                  csontjai zsákját.
Hagyja abba!
                     Hallja!
                                Ezt a bolondot!
Nem bánja,
                  hogy arca
                                  halálos
                                             kréta-korong?!
Hisz Ön
             sok olyan
                            cifrát mondott,
amilyet
            e földön
                          senki se mond.
Miért?
          Mi végett?
                Felmorzsol a kétely.
Kritikushad dünnyög:
                                  A vétkes, tiszta sor,
ez…
       meg az…
                       s hogy meggyűlt
                                                  a baja a közösséggel,
s a legfőbb bűnös
                            a sör meg a bor.
Mondják,
               ha nem a bohémek
                                            vonzzák,
                                                         de az osztály,
az osztály használ,
                             s nem jut ide.
Az osztály,
                 ha szomjas,
                                   kvászt iszik most már?
Az osztály szeszt iszik -
                                       ő se hülye.
Mondják:
                bár lett volna
                                     Önön a „Strázsa” szeme –
tartalomtól
                 duzzadna
                                eszmék ormain.
Verssort
             naponta
                         százszám
                                       ihlene,
kimerítően
                 és hosszan,
                                   mint Doronyin.
Ha megvalósult volna
                                   e képtelen
                                                   ötlet,
hamarabb pusztul el,
                                 állithatom.
Mégis jobb annak,
                             akit a vodka öl meg,
mint kit az unalom!
Nem magyarázza
                           se kötél,
                                       se bicska,
hogy Önt
               miért vesztettük el.
Talán
        ha akad
                    az Angleterre-ben tinta,
ereit akkor
                 nem vágja fel!
A sok utánzó tombolt!
                                    Hogy volt!
Seregestől fogják
                            magukra
                                          a kést.
Miért termeljünk
                           többet
                                     az öngyilkosokból?
Fokozzuk
                inkább
                           a tinta-termelést!
Nyelvét
            a foga
                      örökre
                                elreteszelte ezennel.
Önt misztériumokba
                                burkolni
                                             félnék.
A nép,
          e nyelvteremtő-mester
gyászolja
              zengőszavú,
                                  borissza segédjét.
És hozzák
                a gyászversek törmelékeit,
régi
      temetésekről
                          mentették át,
s a sírhantra
                   hülye rímek
                                     fejfáját verik –
így kell-e
               tisztelni
                           a költői vénát?
Önnek
          emlékművet sem öntöttek még.
Hol a
         zengő bronz,
                             a gránit-csodák?
De az emlék rácsaihoz
                                    máris
                                             odacipelték
az ajánlások
                   s emlékezések ganaját
Az Ön nevét
                    szipogják zsebkendőkbe,
az Ön szavát
                    köpködi Szobinov bőgve,
satnya nyírfa alatt
                             mereng a halálon –
„Nincs szó, ó jaj
                          ba-ha-rátom.
                                              se só-ó-óhaj…”
Ejh,
      beszélni nem így kell
ezzel a
           Leonyid Lohengriniccsel!
Botrányt kell csapni most,
                                         retteneteset:
- A vers-dagasztásból
                                  legyen
                                             elég!
Teremtsük le,
                      hogy
                              belesüketüljenek,
a nagyanyjuk
                    s anyjuk
                                 jószagú istenét!
Ettől szétfutna
                       e tehetségtelen banda,
sötét
       vitorlaként
                        duzzadó kabátban,
ettől
       Kogan is
                     szanaszét szaladna,
s bajsza pikájára
                          tűzne
                                   mindenkit bátran.
A mocsok
                egyelőre
                              alig kevesebb –
csak győzzük
                     a munkát -
                                       oly iszonyu sok.
Alakítsuk
               át
                  előbb az életet,
azután -
             jöhetnek a dicshimnuszok.
Nehéz a tollnak
                         ez a kor,
de mondjátok,
                       ó,
                          nyomoronc nyomorultak:
melyik nagy ember,
                               hol,
                                     és mikor
vágott a
             könnyebb,
                              és kitaposott útnak?
A szó
         az emberi erő
                               hadvezére.
Rohamra!
               Mögöttünk robbanjon
                                                  az idő
                                                            ágyugolyója!
A mult felé
                  a szél
                         vad szenvedélye
csak csapzott hajunkat
                                    sodorja!
Bolygónkon
                    a jókedvhez
                                       a fölszerelés kevés.
De a jövő
               talajából
                            örömöd
                                        kitépheted.
Ebben az életben
                           meghalni
                                          nem nehéz.
Élni az életet
                     sokkal nehezebb.

Fordította: Eörsi István

Sergeju Jesenjinu

Otišli ste,
               što se kaže,
                                 na svet drugi,
Pustoš...
             Letite,
                       postajući zvezdanost.
Nema više
                 ni piva,
                             ni duga.
Treznost.
Ne, Jesenjine,
                      to nije
                                ironija vama.
U grlu je
              grudva bola,
                                  a ne smeh.
Vidim –
              prerezanim rukama
dižete
          vlastitih kostiju
                                   meh.
– Prestanite!
                    Dosta!
                               Zašto buncate?
Hoćete
            da lice
                       skrije
                              smrtni veo?!
Vi tako
            preterivati
                             znate
kako niko
               na svetu
                            ne bi umeo.
I zašto?
            Po čemu?
                           Nedoumica pada.
Mucaju kritičari:
                           – Razlog toga
je evo...
             ono...
                      a, u stvari –
                                         nema  sklada,
u bilansu –
                  piva i vina mnoga.
Vele –
           da vam boemiju
                                    zamene
                                                klasom,
klasa bi uticala na vas
                                   i – sporazum.
A zar ona
               žeđ
                     gasi kvasom?
I kada pije
                 klasa čuva razum.
Vele –
           da su vam
                           nekog napostovca
                                                        dali,
postali biste
                   sadržaj
                              obdareni.
Na dan biste
                    po sto
                              stihova
                                          pisali,
zamorno
              i dugo,
                         ko Doronjin.
A ja mislim –  
                      da se to
                               oseti,
na sebe biste
                     još pre
                                digli ruke.
Bolje je
            od votke umreti
nego od dosade puke!
Uzrok
          gubitka
                      neće reći
ni nož,
           ni omča s vratila.
Možda vene
                    ne bi trebalo
                                        seći
da je u „Angleteru“
                                bilo mastila.
Podražavaoci radosni:
                                   na bis!
Skoro cela četa
                         protiv
                                   svojih žila!
Zašto
         povećavati
                           broj samoubistava?
Bolje
         povećaj
                     proizvodnju mastila!
A sada –
               u grlu
                        za uvek
                                     ni slovca.
teško je
             i glupo
                        biti misterija.
Za naciju,
                jezikotvorca,
umro je
            zvonki majstor
                                    bekrija.
Sa prošlih
                sahrana
                            čak i blatne,
zadušnih stihova
                           nose tralje.
Rime
         o humku
                       ko ćuskije
                                       mlate –
zar je to
             pesniku
                         poštovanje?
Ni spomenik vam
                            nisu sveli –
gde je on,
               granita
                           il΄ bronze luk? –
a k rešetkama sećanja
                                   već su
                                              poneli
svetačkih
               uspomena buđ.
Vaše se ime
                   maramicom
                                      slinavi,
a vaše reči
                 Sobinov balavi,
i bunca
            što je breza usahla –
„ni reči
            o dru-gu moj,
                                  ni uzda-a-a-ha“.
Eh,
      treba pokazati priču,
tom
       Leonidu Leongrmiču!
Treba
         ustati
                  kao skandalist:
– Neću
           da se moj stih
                                 žvače i blati! –
Zaglušiti ih
                  uz troprst svist1
i u boga
             i u mater ih
                               poslati!
nek se rasturi
                     ta netalentovana pogan,
šireći
         kaputna jedra
                               mrka,
neka u ludom
                      bekstvu Kohan
izbode ljude
                    šiljcima brka.
Gadovi se
                moraju
                           prorediti.
Poslovi –
               da se stati ne sme!
Život treba
                  iznova preurediti,
pa tek onda –
                      pisati pesme!
Za pero
            to vreme –
                              lako nije,
ali recite
              vi,
                  bogalji, sakati,
gde je,
           kada
                   i koji to gemije
birao put,
               utaban
                           i laki?
Reč je –
             vođa
                     ljudske sile.
Napred!
             Da bi se
                           vreme
                                      jezgrom otislo.
I veze
          da bi
                   slabe bile
sa prošlošću
                    svislom.
Malo je
            veselja
                       na našoj planeti.
neka nas
              budućnost
                               sa radošću
                                                veže.
U ovom životu
                        nije teško
                                  mreti.
Izgraditi život –
                   daleko je teže.

Prevod: Radoslav Pajković

1Ovde je zadržan ruski izraz za zvižduk – opaska prevodioca


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése