Alphonse de Lamartine
Mâcon, 21. octobre 1790 – Paris, 28. février 1869
Victor Adam: Alphonse de Lamartine and Elvire on the Lake at Bourget
Le lac
Ainsi, toujours poussés vers de nouveaux rivages,
Dans la nuit éternelle emportés sans retour,
Ne pourrons-nous jamais sur l'océan des âges
Jeter l'ancre un seul jour ?
Ô lac ! l'année à peine a fini sa carrière,
Et près des flots chéris qu'elle devait revoir,
Regarde ! je viens seul m'asseoir sur cette pierre
Où tu la vis s'asseoir !
Tu mugissais ainsi sous ces roches profondes,
Ainsi tu te brisais sur leurs flancs déchirés,
Ainsi le vent jetait l'écume de tes ondes
Sur ses pieds adorés.
Un soir, t'en souvient-il ? nous voguions en silence ;
On n'entendait au loin, sur l'onde et sous les cieux,
Que le bruit des rameurs qui frappaient en cadence
Tes flots harmonieux.
Tout à coup des accents inconnus à la terre
Du rivage charmé frappèrent les échos ;
Le flot fut attentif, et la voix qui m'est chère
Laissa tomber ces mots :
" Ô temps ! suspends ton vol, et vous, heures propices !
Suspendez votre cours :
Laissez-nous savourer les rapides délices
Des plus beaux de nos jours !
" Assez de malheureux ici-bas vous implorent,
Coulez, coulez pour eux ;
Prenez avec leurs jours les soins qui les dévorent ;
Oubliez les heureux.
" Mais je demande en vain quelques moments encore,
Le temps m'échappe et fuit ;
Je dis à cette nuit : Sois plus lente ; et l'aurore
Va dissiper la nuit.
" Aimons donc, aimons donc ! de l'heure fugitive,
Hâtons-nous, jouissons !
L'homme n'a point de port, le temps n'a point de rive ;
Il coule, et nous passons ! "
Temps jaloux, se peut-il que ces moments d'ivresse,
Où l'amour à longs flots nous verse le bonheur,
S'envolent loin de nous de la même vitesse
Que les jours de malheur ?
Eh quoi ! n'en pourrons-nous fixer au moins la trace ?
Quoi ! passés pour jamais ! quoi ! tout entiers perdus !
Ce temps qui les donna, ce temps qui les efface,
Ne nous les rendra plus !
Éternité, néant, passé, sombres abîmes,
Que faites-vous des jours que vous engloutissez ?
Parlez : nous rendrez-vous ces extases sublimes
Que vous nous ravissez ?
Ô lac ! rochers muets ! grottes ! forêt obscure !
Vous, que le temps épargne ou qu'il peut rajeunir,
Gardez de cette nuit, gardez, belle nature,
Au moins le souvenir !
Qu'il soit dans ton repos, qu'il soit dans tes orages,
Beau lac, et dans l'aspect de tes riants coteaux,
Et dans ces noirs sapins, et dans ces rocs sauvages
Qui pendent sur tes eaux.
Qu'il soit dans le zéphyr qui frémit et qui passe,
Dans les bruits de tes bords par tes bords répétés,
Dans l'astre au front d'argent qui blanchit ta surface
De ses molles clartés.
Que le vent qui gémit, le roseau qui soupire,
Que les parfums légers de ton air embaumé,
Que tout ce qu'on entend, l'on voit ou l'on respire,
Tout dise : Ils ont aimé !
A tó
Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?
Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!
Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.
Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.
S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:
"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!
Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.
Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
"ne siess", mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.
Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"
Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?
Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?
Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?
Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!
Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!
A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!
Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy:"Szívünk szeretett!"
Fordította: Szabó Lőrinc
Jezero
Tako u nepovrat nošeni sred tmina,
Gnani put obala za koje ne znamo,
Nećemo li moći u moru godina
Bacit΄ sidro bar dan samo?
O jezero, jedva jedno leto prođe,
A na obalama kamenitim tvojim
Gde je ona opet trebalo da dođe
Gledaj! usamljen ja stojim.
Hučalo si isto duboko pod stenom,
I lilo si isto niz talasa besnih,
I vetar bacaše istom šumnom penom
Preko nogu joj dražesnih.
Sećaš li se? jedno plovili smo veče,
Tihi behu voda, nebo i obale;
Jedino se čulo kako veslo seče
Svetle tvoje skladne vale.
Najednom glasovi zemlji tajanstveni
Odjeknuše preko obale te drage;
Val oslušnu a glas što je mio meni
Kaza ove reči blage:
„O blaženi sati, i ti vreme samo,
Zaustavi tok!
Od najlepših dana da mi uživamo
Slasti kratak rok!
Nesrećnika dosta na zemlji te moli:
Smiri njihov jad;
Teci, teci, nosi sve njigove boli;
Srećne pusti sad.“
Ali zalud tražim još koji trenutak,
čas će brzo proć;
kažem noći ovoj: „Lakše“, jer svanutak
razagnaće noć.
„Volimo se dakle, volimo! nek žudi
Nikad nije kraj!
Vreme bez obala, bez luke su ljudi
Prolazi, avaj!“
Surevnjivo vreme, kad nam deliš sreću,
Kada sva opojost u srcu se stani,
Da l ti časi istom brzinom odleću
Kao i nesrećni dani?
Zar ni traga da im ne ostane više?
Šta! zauvek prošli? Šta! cve pokri tama?
Vreme što ih daje, vreme što ih briše
Vratit΄ zar ih neće nama?
Prošlosti, večnosti, ponori čemerni,
Šta činite od tih progutanih dana?
Da l ćete nam vratit zanos neizmerni
Otet sa naših usana?
O jezero, stene nemo, goro tavna!
Vas što vreme vazda podmlađuje, štedi,
Na noć ovu čuvaj, o prirodo slavna,
Makar samo spomen bledi!
Nek bude u tebi mirnom, tebi burnom,
O jezero, i na pribrežju ti živom,
U jelama crnim i na stenju tmurnom
Što nad vodom bdi ti sivom!
Nek buda sa lakim vetrićem što pirne,
U šûmu đto odjek odbija,
U srebrnoj zvezdi iznad vode mirne
Kada noću bledo sija!
Nek vetar što jeca i trska što tuži,
Nek sve u mirisnom i lakom ti dahu,
Sve što čuje, vidi, i po tebi kruži,
Zbori: „Oni se voljahu!“
Prevod: Vladeta Košutić
The Lake
And thus, forever driven towards new shores,
Swept into eternal night without return,
Will we never, for even one day, drop anchor
On time's vast ocean?
O Lake! Only a year has now gone by,
And to these dear waves she would have seen again,
Look! I'm returning alone to rest on the very work
Where you saw her rest!
Then as now, you rumbled under these great rocks;
Then as now, you broke against their torn flanks;
The wind hurling the foam from your waves
Onto her adored feet.
One evening, you recall? We drifted in silence;
Far off on the water and under the stars hearing
Only the rhythmic sound of oars striking
Your melodious waves.
Suddenly strains unknown on earth
Echoed from the enchanted shore;
The water paid heed, and the voice so dear
To me spoke these words:
"O time, suspend your flight! and you, blessed hours,
Suspend your swift passage.
Allow us to savor the fleeting delights,
Of our most happy days!
So many wrteched people beseech you:
Flow, flow quickly for them;
Take away the cares devouring them;
Overlook the happy.
But I ask in vain for just a few more moments,
Time escaping me flees;
While I beg the night: 'Slow down,' already
It fades into dawn.
Then let us love, let us love! And the fleeting hours
Let us hasten to enjoy.
We have no port, time itself has no shore;
It glides, and we pass away."
Jealous time, will these moments of such intoxication,
Love flooding us with overwhelming bliss,
Fly past us with the same speed
As dark and painful days?
What! will we not keep at least the trace of them?
What! They are gone forever? Totally lost?
This time that gave them and is obliterating them,
Will it never return them to us?
Eternity, nothingness, past, somber abysses,
What are you doing with the days you swallow up?
Speak: will you ever give back the sublime bliss
You stole from us?
O lake! silent rocks! shaded grottoes! dark forest!
You whom time can spare or even rejuvenate,
Preserve, noble nature, preserve from this night
At least the memory!
May it live in your peace, may it be in your storms,
Beautiful lake, and in the light of your glad slopes,
And in these tall dark firs and in these savage rocks,
Overhanging your waves.
May it be in the trembling zephyr passing by,
In the endless sounds that carry from shore to shore
In the silver faced star that whitens your surface
With its softened brilliance.
May the moaning wind and sighing reed,
May the delicate scent of your frangrant breeze,
May everything that we hear and see and breathe,
Awaken the memory of -- their love!
Translated by Andrea Moorhead
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése