Guillaume Apollinaire (Illustr. by Petra Tornado)
Rome 26 August 1880 – Paris 9 November 1918
Cortège
A M. Léon Bailby
Oiseau tranquille au vol inverse oiseau
Qui nidifie en l'air
A la limite où notre sol brille déjà
Baisse ta deuxième paupière la terre t'éblouit
Quand tu lèves la tête
Et moi aussi de près je suis sombre et terne
Une brume qui vient d'obscurcir les lanternes
Une main qui tout à coup se pose devant les yeux
Une voûte entre vous et toutes les lumières
Et je m'éloignerai m'illuminant au milieu d'ombres
Et d'alignements d'yeux des astres bien-aimés
Oiseau tranquille au vol inverse oiseau
Qui nidifie en l'air
A la limite où brille déjà ma mémoire
Baisse ta deuxième paupière
Ni à cause du soleil ni à cause de la terre
Mais pour ce feu oblong dont l'intensité ira s'augmentant
Au point qu'il deviendra un jour l'unique lumière
Un jour
Un jour je m'attendais moi-même
Je me disais Guillaume il est temps que tu viennes
Pour que je sache enfin celui-là que je suis
Moi qui connais les autres
Je les connais par les cinq sens et quelques autres
Il me suffit de voir leurs pieds pour pouvoir refaire ces gens à milliers
De voir leurs pieds paniques un seul de leurs cheveux
Ou leur langue quand il me plaît de faire le médecin
Ou leurs enfants quand il me plaît de faire le prophète
Les vaisseaux des armateurs la plume de mes confrères
La monnaie des aveugles les mains des muets
Ou bien encore à cause du vocabulaire et non de l'écriture
Une lettre écrite par ceux qui ont plus de vingt ans
Il me suffit de sentir l'odeur de leurs églises
L'odeur des fleuves dans leurs villes
Le parfum des fleurs dans les jardins publics
O Corneille Agrippa l'odeur d'un petit chien m'eût suffi
Pour décrire exactement tes concitoyens de Cologne
Leurs rois-mages et la ribambelle ursuline
Qui t'inspirait l'erreur touchant toutes les femmes
Il me suffit de goûter la saveur du laurier qu'on cultive pour que j'aime ou que je bafoue
Et de toucher les vêtements
Pour ne pas douter si l'on est frileux ou non
O gens que je connais
Il me suffit d'entendre le bruit de leurs pas
Pour pouvoir indiquer à jamais la direction qu'ils ont prise
Il me suffit de tous ceux-là pour me croire le droit
De ressusciter les autres
Un jour je m'attendais moi-même
Je me disais Guillaume il est temps que tu viennes
Et d'un lyrique pas s'avançaient ceux que j'aime
Parmi lesquels je n'étais pas
Les géants couverts d'algues passaient dans leurs villes
Sous-marines où les tours seules étaient des îles
Et cette mer avec les clartés de ses profondeurs
Coulait sang de mes veines et fait battre mon cœur
Puis sur terre il venait mille peuplades blanches
Dont chaque homme tenait une rose à la main
Et le langage qu'ils inventaient en chemin
Je l'appris de leur bouche et je le parle encore
Le cortège passait et j'y cherchais mon corps
Tous ceux qui survenaient et n'étaient pas moi-même
Amenaient un à un les morceaux de moi-même
On me bâtit peu à peu comme on élève une tour
Les peuples s'entassaient et je parus moi-même
Qu'ont formé tous les corps et les choses humaines
Temps passés Trépassés Les dieux qui me formâtes
Je ne vis que passant ainsi que vous passâtes
Et détournant mes yeux de ce vide avenir
En moi-même je vois tout le passé grandir
Rien n'est mort que ce qui n'existe pas encore
Près du passé luisant demain est incolore
Il est informe aussi près de ce qui parfait
Présente tout ensemble et l'effort et l'effet
Menet
Léon Bailbynak
Madár nyugodt madár fordított röptű te
Te levegőben fészkelő
A határon hol már a mi napunk ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a föld
Fejedet fölszegőben
Te levegőben fészkelő
A határon hol már a mi napunk ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a föld
Fejedet fölszegőben
S közelről színtelen homályos vagyok én is
Vagyok a köd amely lámpásokat sötétit
A kéz mely hirtelen a szemet elfedi
A fal mely köztetek s a minden fény között áll
És árnyak közepette feltündökölve távozom
S kedves csillag-szemek utánam igazodnak
Vagyok a köd amely lámpásokat sötétit
A kéz mely hirtelen a szemet elfedi
A fal mely köztetek s a minden fény között áll
És árnyak közepette feltündökölve távozom
S kedves csillag-szemek utánam igazodnak
Madár nyugodt madár fordított röptű te
Te levegőben fészkelő
A határokon hol már az emlékem ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat
Nem is a nap miatt nem is a föld miatt
Hanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majd
Egy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad
Te levegőben fészkelő
A határokon hol már az emlékem ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat
Nem is a nap miatt nem is a föld miatt
Hanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majd
Egy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad
Egy napon
Egy napon önmagamra vártam
S szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok
Én aki ismerem a többit
Ismerem őket az öt érzék meg más érzékek által
Elég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őket
Ha látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukat
Vagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvost
Vagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétát
A hajósok hajóit kartársaimnak a tollát
A vakok pénzét a némák kezét
Vagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintve
Egy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írta
Elég ha érzem templomaik szagát
A folyók szagát városaikban
A közkertekben virágok illatát
Ó Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem
Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosan
Háromkirályukat meg a hosszú sor orsolyát
Kik tévedésbe vittek valamennyi nő felől
Elég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódom
Érintem ruháikat
S nem kétkedem fázósak-e
Ó mind akiket ismerek
Elég hallanom lépteik zaját
S megmondhatom örökre az irányt amerre mennek
Elég mindez nekem hogy higgyem van jogom
Feltámasztani a többit
Egy napon önmagamra vártam
Szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
S közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányan
Én nem voltam közöttük
Moszatokkal borított óriások járkáltak tengeralatti
Városaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodni
S világító mélyeikkel ezek a tengerek
Ereim véreként keringtek dobbantva szívemet
Aztán ezer fehér néptörzs jött s partraszállt
Kezében rózsa volt valamennyi fiának
S a nyelvet amelyet útközben kitaláltak
Ajkukról lestem el és mindmáig beszélem
A menet elvonult sehol saját személyem
Mind aki fölmerült láttam nem én vagyok
Belőlem hoztak el mind egy-egy darabot
S lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokás
Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok
A minden emberi dolgokból alkotott
Egy napon önmagamra vártam
S szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok
Én aki ismerem a többit
Ismerem őket az öt érzék meg más érzékek által
Elég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őket
Ha látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukat
Vagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvost
Vagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétát
A hajósok hajóit kartársaimnak a tollát
A vakok pénzét a némák kezét
Vagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintve
Egy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írta
Elég ha érzem templomaik szagát
A folyók szagát városaikban
A közkertekben virágok illatát
Ó Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem
Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosan
Háromkirályukat meg a hosszú sor orsolyát
Kik tévedésbe vittek valamennyi nő felől
Elég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódom
Érintem ruháikat
S nem kétkedem fázósak-e
Ó mind akiket ismerek
Elég hallanom lépteik zaját
S megmondhatom örökre az irányt amerre mennek
Elég mindez nekem hogy higgyem van jogom
Feltámasztani a többit
Egy napon önmagamra vártam
Szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
S közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányan
Én nem voltam közöttük
Moszatokkal borított óriások járkáltak tengeralatti
Városaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodni
S világító mélyeikkel ezek a tengerek
Ereim véreként keringtek dobbantva szívemet
Aztán ezer fehér néptörzs jött s partraszállt
Kezében rózsa volt valamennyi fiának
S a nyelvet amelyet útközben kitaláltak
Ajkukról lestem el és mindmáig beszélem
A menet elvonult sehol saját személyem
Mind aki fölmerült láttam nem én vagyok
Belőlem hoztak el mind egy-egy darabot
S lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokás
Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok
A minden emberi dolgokból alkotott
Tűnt idő Lényemet formáló istenek
Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek
Borzasztja szememet ez az üres jövendő
Látom hogy az egész múlt bennem élve megnő
Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek
Borzasztja szememet ez az üres jövendő
Látom hogy az egész múlt bennem élve megnő
Nem halott csak ami most még nem létezik
Múlt fény fakítja el a holnap színeit
Idétlen a jövő de az ami bevégzett
Az erőt s a hatást mutatja az egészet
Múlt fény fakítja el a holnap színeit
Idétlen a jövő de az ami bevégzett
Az erőt s a hatást mutatja az egészet
Fordította: Vas István
Povorka
Ptico spokojna obrnutog leta ptico
Što se u vazduhu gnezdiš
Na međi gde naše tle već blista
Spusti drugi kapak zemlja te zasenjuje
Kad podigneš glavu
A i ja sam izbliza sumoran i taman
Magla neka što je evo zamračila svetiljke
Ruka neka što se iznenada postavi ispred očiju
Svod neki između vas i svih svetlosti
I udaljiću se ozaravajući se sred senki
I postrojenih očiju voljenih zvezda
Ptico spokojna obrnutog leta ptico
Što se u vazduhu gnezdiš
Na međi gde već blista moje sećanje
Spusti drugi kapak
Ni zbog neba ni zbog zemlje
Već zbog tog ognja duguljastog čija snaga će da raste
Tako da će jednog dana da postane jedina svetlost
Jednog dana
jednog dana samoga sam sebe čekao
Govoreći sebi Gijome vreme je da dođeš
Da već jednom upoznam onoga koji jesam
Ja koji poznajem druge
Poznajem ih preko pet čula i još nekim
Dosta mi je da im vidim noge pa da mogu ponoviti te ljude na hiljade
Da im vidim panične noge ili samo jednu vlas
Ili decu kad mi se hoće da se pravim lekar
Ili decu kad mi se hoće da se pravim prorok
Znam lađe brodovlasnika pero mojih kolega
Sitni novac slepih ruke nemih
Pa onda zbog rečnika a ne zbog rukopisa
Pismoo neko kad ga pišu oni sa preko dvadeset godina
Dosta mi je da osetim miris njihovih crkvi
Miris reka u njihovim gradovima
Miris cveća u javnim parkovima
O Kornelije Agripa dosta bi mi bio miris nekog malog psa
Da tačno opišem tvoje sugrađane iz Kelna
Njihove kraljeve-mudrace i gomilu uršulinki
Što te nadahnu zabludom koja se tiče svih žena
Dosta mi je da okusim njegovani lovor pa da volim ili ismevam
I da dotaknem odeću
Pa da ne bude sumnje je li neko zimogrozan
O ljudi koje poznajem
Dosta je da začujem zvuk njihovih koraka
Pa da zauvek pokažem pravac kojim su krenuli
Dosta mi je sviju njih da verujem u svoje pravo
Da vaskrsavam druge
Jednog dana samog sam sebe čekao
Govoreći sebi Gijome vreme je da dođeš
A lirskim jednim korakom prilazili su oni koje volim
Među kojima me nije bilo
Divovi prekriveni algama prolazili su u svojim gradovima
Ispod mora gde su same kule bile ostrva
I to more sa svetlinama svojih dubina
Tekla je krv mojih vena od njega mi srce tuče
Zatim na zemlju dođe hiljadu belih plemena
U kojima je svaki čovek imao ružu u ruci
A jezik što su ga stvarali putem
Naučih sa njihovih usta i još ga uvek govorim
Povorka je prolazila tražih u njoj svoje telo
Svi koji su pridolazili a nisu bili ja
Donosili su komad po komad mene
Gradili me malo pomalo kao što se diže kula
Narodi se nagomilali i pojavih se ja sam
Oblikovan od svih tela i od sviju ljudskih stvari
Vremena minula Preminuli Bogovi što me sačiniste
Živim samo u prolazu kao što prošli i vi ste
I odvraćajući oči od te buduće praznine
Vidim u sebi svu prošlost gde raste do veličine
Mrtve su samo stvari koje još i ne postoje
Kraj prošlosti svetlucava sutrašnjica je bez boje
I bezoblična postaje kad se nađe u blizini
Onog što savršeno predstavlja napor i posledicu u celini.
Prevod: Ivan V. Lalić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése