Heinrich Heine Donna Clara – Donna Clara – Donna Clara



Heinrich Heine

Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856

Illustration von Edmund Brüning

Donna Clara

In dem abendlichen Garten
Wandelt des Alkaden Tochter
Pauken- und Trommetenjubel
Klingt herunter von dem Schlosse

»Lästig werden mir die Tänze
Und die süßen Schmeichelworte,
Und die Ritter, die so zierlich
mich vergleichen mit der Sonne.

Überlästig wird mir alles,
Seit ich sah, beim Strahl des Mondes,
Jenen Ritter, dessen Laute
Nächtens mich ans Fenster lockte.

Wie er stand so schlank und mutig,
Und die Augen leuchtend schossen
Aus dem edelblassen Antlitz,
Glich er wahrlich Sankt Georgen.«

Also dachte Donna Clara,
Und sie schaute auf den Boden;
Wie sie aufblickt, steht der schöne,
Unbekannte Ritter vor ihr.

Händedrückend, liebeflüsternd
Wandeln sie umher im Mondschein,
Und der Zephir schmeichelt freundlich,
Märchenartig grüßen Rosen.

Märchenartig grüßen Rosen,
Und sie glühn wie Liebesboten. -
Aber sage mir, Geliebte,
Warum du so plötzlich rot wirst?

»Mücken stachen mich, Geliebter,
Und die Mücken sind, im Sommer,
Mir so tief verhaßt, als wärens,
Langenasge Judenrotten.«

Laß die Mücken und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend.
Von den Mandelbäumen fallen
Tausend weiße Blütenflocken.

Tausend weiße Blütenflocken
Haben ihren Duft ergossen. -
Aber sage mir, Geliebte,
Ist dein Herz mir ganz gewogen?

»Ja, ich liebe dich, Geliebter,
Bei dem Heiland seis geschworen,
Den die gottverfluchten Juden
Boshaft tückisch einst ermordet.«

Laß den Heiland und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend.
In der Ferne schwanken traumhaft
Weiße Liljen, lichtumflossen.

Weiße Liljen, lichtumflossen,
Blicken nach den Sternen droben. -
Aber sage mir, Geliebte,
Hast du auch nicht falsch geschworen?

»Falsch ist nicht in mir Geliebter,
Wie in meiner Brust kein Tropfen
Blut ist von den Blut der Mohren
Und des schmutzgen Judenvolkes.«

Laß die Mohren und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend;
Und nach einer Myrtenlaube
Führt er die Alkadentochter.

Mit den weichen Liebesnetzen
Hat er heimlich sie umflochten;
Kurze Worte, lange Küsse,
Und die Herzen überflossen.

Wie ein schmelzend süßes Brautlied
Singt die Nachtigall, die holde;
Wie zum Fackeltanze hüpfen
Feuerwürmchen auf dem Boden.

In der Laube wird es stiller,
Und man hört nur, wie verstohlen,
Das Geflüster kluger Myrten
Und der Blumen Atemholen.

Aber Pauken und Trommeten
Schallen plötzlich aus dem Schlosse,
Und erwachend hat sich Clara
Aus des Ritters Arm gezogen.

»Horch! da ruft es mich, Geliebter;
Doch, bevor wir scheiden, sollst du
Nennen deinen lieben Namen,
Den du mir so lang verborgen.«

Und der Ritter, heiter lächelnd,
Küßt die Finger seiner Donna,
Küßt die Lippen und die Stirne,
Und er spricht zuletzt die Worte:

Ich Sennora, Eur Geliebter,
Bin der Sohn des vielbelobten,
Großen, schriftgelehrten Rabbi
Israel von Saragossa.

Donna Clara

Az alkonyatban Donna Clara
sápadt volt, mint pergament,
midőn halványzöld ruhában
- akár egy parfümflaska árnya -
az álmos nyári parkba ment.

S míg fent a grófi palotában
száz kürt rivallt, száz hárfa pengett:
két nagy, mélykék szemét lezárta
a gróf leánya, Donna Clara,
s az estre várva, így töprengett:

- "Untatnak a caballerók,
untatnak a hosszú táncok,
bús románcok, mézes bókok,
mióta az ismeretlen
lovag adott nékem csókot.

Haja setét, arca fennkölt,
azt gondoltam, mikor láttam:
bizonyisten, szebb, mint Szent György,
aki ott áll bronzba öntve
a dóm elõtt Cordovában."

Este lett, s a nyárfa árnya
bánatosan bólogat,
ezt gondolta Donna Clara,
s ahogy felnéz, előtte áll az
ismeretlen, szép lovag.

Nyárfák lassan bólogatnak
s ők egymásnak csókot adnak,
s berken át meg kerten át,
fűkön át meg fákon át,
szól a tücsökszerenád.

Csókolódznak, ölelkeznek,
este tíz a toronyórán,
vajszínű hold fenn az égen.
- "De az arcod, valld be nékem,
mért piroslik, Senoritam?"

- "Ronda szúnyog csípett vállon,
két karomba tüske tépett,
s tüske, szúnyog: úgy utálom
őket, drága Cabbaleróm,
mint a szennyes zsidónépet."

- "Hagyd a tüskét s a zsidókat"
- szól a lovag, s ők nevetve
száz és száz új csókot adnak,
nyárfák lassan bólogatnak -
"inkább mondjad, hogy szeretsz-e"

- "Szeretlek én, Caballeróm,
esküszöm Isten Fiára,
kit a körbevakaródzó
gonosz zsidók aljas módon
hurcoltak a Golgotára."

- "Ne gondolj most a zsidókra"
- szól a lovag és vidáman
hajlik le, mert a kisasszony
két fehér mellét kívánja,
éjfélt üt a toronyóra.

Liliomok hajladoznak,
harmatoznak már a rétek,
éjfélt ver a toronyóra:
- "Senoritam, egyet mondj csak,
igaz volt-e esküvésed?"

- "Igaz, ahogy ereimben
nincs más vér, mint grófi vérből,
s a mórokéból egy csepp sincsen,
sem pedig a fondorlatos,
alávaló zsidónépből."

- "Hagyd a mórt meg a zsidót is"
- szól a lovag, s enyelegve
vezeti a grófkisasszonyt
a sötét szőlőlugasba,
fűből vetett kerevetre.

Nyárfák lassan bólogatnak,
s ők ezernyi csókot adnak,
és már egyik sem beszél,
nyárfák lassan bólogatnak
s hullni kezd a falevél.

Rigók nászdalt énekelnek,
ring a jázmin meg a rózsa,
kis füvek letérdepelnek,
rigók nászdalt énekelnek,
ötöt üt a toronyóra.

Kürtszó hallatszik a várból,
s Donna Clara hófehér
testét a lovag karjából
kioldozza, s míg a mámor
ég még arcán, így beszél:

- "Hallod! Kürtszó hív a várból,
de mielőtt elmegyek,
drága Senior mondjad nékem,
mit elöllem olyan régen
titkoltál, a nevedet."

És a lovag lágy mosollyal
megcsókolja Donna Clara
ajkát s aztán így beszél:
- "Látod ama sárga házat?
A holdfényben most fehér.

Ott lakozom jó atyámmal,
s atyám - ki ne tudna róla?
ő a bölcs és messze híres,
nagy szakállú, tudós Rabbi,
Izráel de Zaragoza."

Fordította: Faludy György

Donna Clara

In the evening through her garden    Wanders the Alcalde's daughter, Festal sounds of drum and trumpet    Ring out hither from the Castle.
"I am weary of the dances,    Honeyed words of adulation From the knights who still compare me    To the sun with dainty phrases.
"Yes, of all things I am weary,    Since I first beheld by moonlight Him, my cavalier, whose zither    Nightly draws me to my casement.
"As he stands so slim and daring,    With his flaming eyes that sparkle, And with nobly pallid features,    Truly, he St. George resembles."
Thus went Donna Clara dreaming,    On the ground her eyes were fastened. When she raised them, lo! before her    Stood the handsome knightly stranger.
Pressing hands and whispering passion,    These twain wander in the moonlight, Gently doth the breeze caress them,    The enchanted roses greet them.
The enchanted roses greet them,    And they glow like Love's own heralds. "Tell me, tell me, my beloved,    Wherefore all at once thou blushest?"
"Gnats were stinging me, my darling,    And I hate these gnats in summer E'en as though they were a rabble    Of vile Jews with long, hooked noses."
"Heed not gnats nor Jews, beloved,"    Spake the knight with fond endearments. From the almond-trees dropped downward    Myriad snowy flakes of blossoms.
Myriad snowy flakes of blossoms    Shed around them fragrant odors. "Tell me, tell me, my beloved,    Looks thy heart on me with favor?"
"Yes, I love thee, O my darling,    And I swear it by our Saviour, Whom the accursed Jews did murder,    Long ago with wicked malice."
"Heed thou neither Jews nor Saviour,"    Spake the knight with fond endearments. Far off waved, as in a vision,    Gleaming lilies bathed in moonlight.
Gleaming lilies bathed in moonlight    Seemed to watch the stars above them. "Tell me, tell me, my beloved,    Didst thou not erewhile swear falsely?"
"Naught is false in me, my darling,    E'en as in my veins there floweth Not a drop of blood that's Moorish,    Neither of foul Jewish current."
"Heed not Moors nor Jews, beloved,"    Spake the knight with fond endearments. Then towards a grove of myrtles    Leads he the Alcalde's daughter.
And with Love's slight subtile meshes,    He has trapped her and entangled. Brief their words, but long their kisses,    For their hearts are overflowing.
What a melting bridal carol    Sings the nightingale, the pure one. How the fire-flies in the grasses    Trip their sparkling torchlight dances!
In the grove the silence deepens,    Naught is heard save furtive rustling Of the swaying myrtle branches,    And the breathing of the flowers.
But the sound of drum and trumpet    Burst forth sudden from the castle. Rudely they awaken Clara,    Pillowed on her lover's bosom.
"Hark! they summon me, my darling!    But before we part, oh tell me, Tell me what thy precious name is,    Which so closely thou hast hidden."
Then the knight with gentle laughter,    Kissed the fingers of his Donna, Kissed her lips and kissed her forehead,    And at last these words he uttered:
"I, Senora, your beloved,    Am the son of the respected, Worthy, erudite Grand Rabbi,    Israel of Saragossa."

Translated by Emma Lazarus