Johann Wolfgang von Goethe Prometheus – Prometheus - Prometej

Johann Wolfgang von Goethe

(Frankfurt am Main, 28. August 1947. – Weimar, 22. March 1832.)

Peter Paul Rubens: Gefesselter Prometheus

Prometheus

Bedecke deinen Himmel, Zeus,
Mit Wolkendunst
Und übe, dem Knaben gleich,
Der Disteln köpft,
An Eichen dich und Bergeshöhn;
Mußt mir meine Erde
Doch lassen stehn
Und meine Hütte, die du nicht gebaut,
Und meinen Herd,
Um dessen Glut
Du mich beneidest.

Ich kenne nichts Ärmeres
Unter der Sonn als euch, Götter!
Ihr nähret kümmerlich
Von Opfersteuern
Und Gebetshauch
Eure Majestät
Und darbtet, wären
Nicht Kinder und Bettler
Hoffnungsvolle Toren.

Da ich ein Kind war,
Nicht wußte, wo aus noch ein,
Kehrt ich mein verirrtes Auge
Zur Sonne, als wenn drüber wär
Ein Ohr, zu hören meine Klage,
Ein Herz wie meins,
Sich des Bedrängten zu erbarmen.

Wer half mir
Wider der Titanen Übermut?
Wer rettete vom Tode mich,
Von Sklaverei?
Hast du nicht alles selbst vollendet,
Heilig glühend Herz?
Und glühtest jung und gut,
Betrogen, Rettungsdank
Dem Schlafenden da droben?

Ich dich ehren? Wofür?
Hast du die Schmerzen gelindert
Je des Beladenen?
Hast du die Tränen gestillet
Je des Geängsteten?
Hat nicht mich zum Manne geschmiedet
Die allmächtige Zeit
Und das ewige Schicksal,
Meine Herrn und deine?

Wähntest du etwa,
Ich sollte das Leben hassen,
In Wüsten fliehen,
Weil nicht alle
Blütenträume reiften?

Hier sitz ich, forme Menschen
Nach meinem Bilde,
Ein Geschlecht, das mir gleich sei,
Zu leiden, zu weinen,
Zu genießen und zu freuen sich,
Und dein nich zu achten,
Wie ich!

Prometheus brings fire to Mankid by Heinrich Füger

Prometheusz

 Takard be, egedet, Zeusz,

Fellegekkel!

S labdázz, mint a fiúk

Fent bogánccsal

Tölgyön és hegymeredélyen!

De a földemet itt

Hagyd csak békén,

És kis lakom is,

Nem te csináltad,

Meg kohómnak

Tüzét, amit

Úgy sajnálsz tőlem.

Nincs biz’ szegényebb

Égen-földön isteneknél,

Hisz alamizsnákból,

Áldozatokból

Meg imákból

Él felségetek,

S nyomorognátok,

Ha nem lennének lent

Hiszékeny bolondok.

Még gyerek voltam,

Nincs jel: honnan, hova,

Néztem a Napon túl hunyorogva,

Tán lenne ottan

Egy fül, meghall’ni panaszomat,

S szív, egy olyan,

Mely átérzi kínos sorsomat. 

 Ki támogatott 

Gőgös titánok ellen?

Ki óvott meg a haláltól,

Rabigától?

Nem te magad vitted ezt végbe

Bátor szívem, te?

Lobogtál nemesen

Neki égbe hálaimát,

Ő aludt, s cserbenhagyott!

Miért becsüljelek?

Fájdalmaim csitítottad,

Ha súlytól lerogytam?

Könnyeim árját látván

Vajon vigasztaltál?

Fáj neked tán, hogy engemet is

Keménnyé kovácsolt

Mindenható sors, s örök

Idő, közös urunk?

Csak nem gondoltad,

Megátkozom a sorsomat,

És világgá

Megyek, mert dugába dölt mind,

Mivel próbálkoztam?

Itt s most: embert formálok;

A hasonmásom,

Hogy bátor s férfi legyen,

Szenvedjen, sírjon,

Élvezze éltét, vigadjon,

S – mint én  - ne tiszteljen

Ő sem.

Fordította: Szalki Bernáth Attila

Atlas, der Adler Ethon und Prometheus (ca. 530 v. Chr.)

Prometej

Pokrij svoje nebo, Zevse,

Oblaka tmušom

I kušaj, kao ludo dete

Što obezglavljuje čkalj,

Svoju snagu na hrašću i bregovima!

Ali mi zemlju moju

Moraš ostaviti

I kolibu, koju mi ne podiže ti,

I ognjište moje,

Na čijem ognju mi

Zavidiš!

Bednijeg ničeg ne znam

Pod suncem od vas, bogovi!

Kukavno prehranjujete

Žrtvenim porezima

I molitvenim dimom

Svoje veličanstvo;

A skapali biste da nisu

Prosjaci i deca

Punonadežne lude.

Detetom kad bejah

I ne znađah ni kud ni kamo,

Obraćao sam zalutali pogled

Suncu, kao da nad njim

Ima uho da čuje moj vapaj

I srce, kao moje,

Da se sažali nevoljnome.

Ko mi pomože

Protiv obesti titana?

Ko me od smrti spase,

Ko od sužanjstva?

Zar nisi sve to učinilo samo ti,

Do svetosti zažareno srce?

A plamtijaše li mlado i dobro,

Obmanuto, zahvalnost za spasenje,

Onome što spava gore?

Ja da te štujem? Zašto?

Jesi li ublažio ikad

Bole potištenome?

Jesi li utro ikad

Suze skrušenome?

Zar me nije skovalo čovekom

Svemoćno vreme

I večni udes,

Gospodari i moji i tvoji?

Il misliš valjda

Da mi valja mrzeti život

I bežati u pustinje

što nisu sazreli svi

Cvetni snovi?

Evo me gde sedim, stvaram ljude

Po svojoj slici,

Pod meni ravan,

Da trpi, da plače,

Da uživa i da se raduje,

I da se ne osvrće na tebe,

Kao ni ja!

Prevod: V. Ž. Massuka