Novalis Sehnsucht nach dem Tode – Halálvágy – Čežnja za smrću



Novalis (Friedrich Leopold von Hardenberg)

Hardenberg, 2. Mai 1772 –  Weißenfels, 25. März 1801

Abbildung: Reimo Wukounig

Sehnsucht nach dem Tode

Hinunter in der Erde Schooß,

Weg aus des Lichtes Reichen,

Der Schmerzen Wuth und wilder Stoß

Ist froher Abfahrt Zeichen.

Wir kommen in dem engen Kahn

Geschwind am Himmelsufer an.

Gelobt sey uns die ewge Nacht,

Gelobt der ewge Schlummer.

Wohl hat der Tag uns warm gemacht,

Und welk der lange Kummer.

Die Lust der Fremde ging uns aus,

Zum Vater wollen wir nach Haus.

Was sollen wir auf dieser Welt

Mit unsrer Lieb' und Treue.

Das Alte wird hintangestellt,

Was soll uns dann das Neue.

O! einsam steht und tiefbetrübt,

Wer heiß und fromm die Vorzeit liebt.

Die Vorzeit wo die Sinne licht

In hohen Flammen brannten,

Des Vaters Hand und Angesicht

Die Menschen noch erkannten.

Und hohen Sinns, einfältiglich

Noch mancher seinem Urbild glich.

Die Vorzeit, wo noch blüthenreich

Uralte Stämme prangten,

Und Kinder für das Himmelreich

nach Quaal und Tod verlangten.

Und wenn auch Lust und Leben sprach,

Doch manches Herz für Liebe brach.

Die Vorzeit, wo in Jugendglut

Gott selbst sich kundgegeben

Und frühem Tod in Liebesmuth

Geweiht sein süßes Leben.

Und Angst und Schmerz nicht von sich trieb,

Damit er uns nur theuer blieb.

Mit banger Sehnsucht sehn wir sie

In dunkle Nacht gehüllet,

In dieser Zeitlichkeit wird nie

Der heiße Durst gestillet.

Wir müssen nach der Heymath gehn,

Um diese heilge Zeit zu sehn.

Was hält noch unsre Rückkehr auf,

Die Liebsten ruhn schon lange.

Ihr Grab schließt unsern Lebenslauf,

Nun wird uns weh und bange.

Zu suchen haben wir nichts mehr -

Das Herz ist satt - die Welt ist leer.

Unendlich und geheimnißvoll

Durchströmt uns süßer Schauer -

Mir däucht, aus tiefen Fernen scholl

Ein Echo unsrer Trauer.

Die Lieben sehnen sich wohl auch

Und sandten uns der Sehnsucht Hauch.

Hinunter zu der süßen Braut,

Zu Jesus, dem Geliebten -

Getrost, die Abenddämmrung graut

Den Liebenden, Betrübten.

Ein Traum bricht unsre Banden los

Und senkt uns in des Vaters Schooß.

Halálvágy

Ha a heves kín letaszít

a föld sötét ölébe

s eltép a fénytől: jelt ad így

a boldog költözésre.

A keskeny csónak visz a menny

túlsó partjára sebesen.

Áldjuk az örök éjszakát,

áldjuk az örök álmot.

Melengetett a napvilág,

hervasztottak a gyászok.

Nem csábít többé messze táj:

Atyánkhoz mennénk haza már.

Otthonra már úgysem lel itt

hűségünk és szerelmünk.

Ha a hajdankort megvetik,

az újon mit szeressünk?

Ó! búsan áll és egyedül,

ki a szent hajdanért hevül.

A hajdanért, mikor derék

szivek szent tűzben égtek

Atyjuk orcáját és kezét

tisztelték még a népek,

s volt lélek, jámbor, tiszta, szép,

ki ősképét formázta még.

A múltért, mikor még remek

ősi törzsek virultak,

s halni vágytak a gyermekek

országáért az Úrnak;

s bár élet pezsdült, kedv fakadt,

szív szerelemtől is szakadt.

A múltért, hogy Isten leszállt

az ifjúság színében,

s halt értünk korai halált

szerelmetes hevében;

félelmet és kínt nem került,

s ezzel csak drágább lett nekünk.

Felé sóvárgunk szűntelen,

kiket beburkol éjünk.

Szomjunk nem szűnik percre sem,

amíg a földön élünk.

Haza kell térnünk mielőbb,

meglátni azt a szép időt.

Mi tartóztatna vissza itt?

Rég pihen sok szerettünk.

Sorsunk zárják le sírjaik,

s most fáj, szorong a lelkünk.

Nincs mit keresnünk itt tovább -

telt a szív - üres a világ.

Elönt az édes sejtelem

titkos-hatalmas árja.

Így visszhangzik a végtelen

a szívünk bánatára.

Sóvárognak szeretteink,

s vágyuk fuvalma meglegyint.

Vár odalent a Vőlegény,

Jézus, a drága mátka.

Alkonyodik már, a szegény

szeretők vigaszára.

Bilincsünk álom oldja meg,

s az Atya tárt karjába vet.

Fordította: Rónay György

Čežnja za smrću

Hajdemo sad gde vlada mrak,
u zemljine dubine,
veselog polaska je znak
bol ovaj pun divljine.
Čun uski će za tili čas
prevesti k žalu neba nas.

Neka se slavi večna noć,
san večni nek se slavi.
Pregrejala nas dana moć,
jad nas sprži i savi.
Tuđine siti, u svoj dom
želimo natrag, ocu svom.

Šta će nam ljubav, vernost šta,
kad svet ne ceni ovo?
Za staro jedva ko da zna,
pa čemu onda novo?
Samotno, žalno svetom gre
onaj kom prošlost znači sve.

Prošlost, kada je plamen jak
prožimo čulo svako,
kada su očev lik i znak
viđali ljudi lako,
to je veliki njihov broj
još ličio na uzor svoj.

Prošlost, kad još kroz drevni vrt
izdanci cvahu mladi,
kad iskala su deca smrt
nebeskog carstva radi.
Kad ljubav slomi mnoge tu,
mada i sreće glas se ču.

Prošlost, kada nam i sam bog,
zboriti žarko stade,
i mladi cvet života svog
s ljubavlju za nas dade,
primivši na se bol, da nas
u večiti uvede spas.

Sa čežnjom naziremo nju
gde mrkla noć je skriva;
žeđ nam na ovom hudom tlu
neutoljena biva.
U rodni zato hajd’mo kraj
gde blista svetog doba sjaj.

Šta povratka da spreči tok? -
dragih nam davno nema.
Njih grob je našeg žića rok,
hvata nas tuga nema.
Okončan sad naš je let -
sito je srce – pust je svet.

Beskrajno, tajno kroz nas sad
slađana jeza struji -
ko iz dubina da naš jad
u odjek nama huji.
To dragi čeznu, pa nam, ah!
poslaše svoje čežnje dah.

Nevesti slatkoj hajd’mo mi,
gde Isus vlada milo -
Svi što volite, tužni svi,
čekajte suton čilo.
San će skrhati lance zla,
našem će Ocu da nas da.

Prevod: Velimir Živojinović