Percy Bysshe Shelley The cloud – A felhő – Oblak



Percy Bysshe Shelley (Portrait by Stewart Ogilby)

Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822

Illustration by Dugald Stewart Walker

The cloud

I bring fresh showers for the thirsting flowers,

From the seas and the streams;

I bear light shade for the leaves when laid

In their noonday dreams.

From my wings are shaken the dews that waken

The sweet buds every one,

When rocked to rest on their mother's breast,

As she dances about the sun.

I wield the flail of the lashing hail,

And whiten the green plains under,

And then again I dissolve it in rain,

And laugh as I pass in thunder.

I sift the snow on the mountains below,

And their great pines groan aghast;

And all the night 'tis my pillow white,

While I sleep in the arms of the blast.

Sublime on the towers of my skiey bowers,

Lightning, my pilot, sits;

In a cavern under is fettered the thunder,

It struggles and howls at fits;

Over earth and ocean, with gentle motion,

This pilot is guiding me,

Lured by the love of the genii that move

In the depths of the purple sea;

Over the rills, and the crags, and the hills,

Over the lakes and the plains,

Wherever he dream, under mountain or stream,

The Spirit he loves remains;

And I all the while bask in Heaven's blue smile,

Whilst he is dissolving in rains.

The sanguine Sunrise, with his meteor eyes,

And his burning plumes outspread,

Leaps on the back of my sailing rack,

When the morning star shines dead;

As on the jag of a mountain crag,

Which an earthquake rocks and swings,

An eagle alit one moment may sit

In the light of its golden wings.

And when Sunset may breathe, from the lit sea beneath,

Its ardors of rest and of love,

And the crimson pall of eve may fall

From the depth of Heaven above,

With wings folded I rest, on mine aery nest,

As still as a brooding dove.

That orbed maiden with white fire laden,

Whom mortals call the Moon,

Glides glimmering o'er my fleece-like floor,

By the midnight breezes strewn;

And wherever the beat of her unseen feet,

Which only the angels hear,

May have broken the woof of my tent's thin roof,

The stars peep behind her and peer;

And I laugh to see them whirl and flee,

Like a swarm of golden bees,

When I widen the rent in my wind-built tent,

Till the calm rivers, lakes, and seas,

Like strips of the sky fallen through me on high,

Are each paved with the moon and these.

I bind the Sun's throne with a burning zone,

And the Moon's with a girdle of pearl;

The volcanoes are dim, and the stars reel and swim

When the whirlwinds my banner unfurl.

From cape to cape, with a bridge-like shape,

Over a torrent sea,

Sunbeam-proof, I hang like a roof,--

The mountains its columns be.

The triumphal arch through which I march

With hurricane, fire, and snow,

When the Powers of the air are chained to my chair,

Is the million-colored bow;

The sphere-fire above its soft colors wove,

While the moist Earth was laughing below.

I am the daughter of Earth and Water,

And the nursling of the Sky;

I pass through the pores of the ocean and shores;

I change, but I cannot die.

For after the rain when with never a stain

The pavilion of Heaven is bare,

And the winds and sunbeams with their convex gleams

Build up the blue dome of air,

I silently laugh at my own cenotaph,

And out of the caverns of rain,

Like a child from the womb, like a ghost from the tomb,

I arise and unbuild it again.

Painting by Jonh Constable

A felhő

Tengert, vad esőt hozok aszu mezők

virágaira;

s ha alél a levél, hűs fátylat a dél

tüzes álmaira.

Szárnyam szór kelteni harmatot a pici

bimbóra, ha álmatag

pihen anyja szívén, akit a fény

táncában ringat a nap.

Korbácsom a jég: a zöld vidék

nyög alattam messzi fehérben,

s mint permeteg, tovább megyek

s mennydörgés a nevetésem.

Szörnyű hegyeket hóval temetek

s a felhők sírnak komoran;

s ez az én fehér-párnám, hol az Éj

ringat jég-karjaiban.

Nagy tornyaimon kormányosom,

a villám őrködik;

pincémben örök vihar dörög

és rázza láncait;

és földi tájon, óceánon

vezetőm simán suhan át,

mert a bíbor mélységek alól

vágy hívja, ezer najád;

völgyek, hegyek, patak felett

és tó és bérc felett

akárhova száll, mindig vele jár

a szellem, akit szeret;

s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,

neki folyton a könnye pereg.

Vad tollazata tüzében a

meteorszemü, vérszinü Nap

fedélzetem hátán terem,

ha sápad a virradat;

ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt

földrengésrázta hegyen,

hol szárnya arany lángjaiban

egy percre megpihen.

S ha az Alkonyatot tükrözve lobog

szelíden az óceán,

fentről meg a mély ég lila

gyászleple hull reám:

mint gerle ülök fészkem fölött

szárnycsukva és puhán.

A fehér tűz-töltetü lány, az a gömbölyü,

akinek a neve Hold,

padlómon, amely szélhozta pehely,

éjfélkor égve bolyg:

s ha lépte nyomán, melyet talán

nesznek angyal se hisz,

kilyukad fekete sátram szövete,

benéznek a csillagok is;

és én nevetek: hogy nyüzsgenek

arany méh-rajaik,

s továbbszakítom ködboltozatom,

míg a föld vizeit, tavait,

e sok szívemet megjárt kis eget,

fényükkel nem kövezik.

Tűzzel kötöm át a Nap derekát

s a Holdét gyöngybe fonom;

vulkán feketül, csillag menekül,

ha vihar viszi vad lobogóm.

Két fok között hídként feszülök,

tengerem leszakad –

napfényölő biztos tető:

hegyláncok tartanak.

Ha a légi Hatalmak elém leborulnak,

orkán, tűz s hó követ,

a büszke Szivárvány ezer színe vár rám,

diadalkapu! – s én megyek;

szférák tüze szent fényt sző odafent,

lent meg a Föld nevet.

Dajkám a Menny, a végtelen:

Föld és Víz lánya vagyok;

járok a Világ pórusain át;

változom s nem halok.

Mert mikor a tiszta egekről vissza-

vonul a sötét vihar

s a szél s a nap új kék dómba borul

konvex sugaraival:

az eső komor barlangjaiból

én csak nevetek síromon

s mint földből a lélek, a méhből új élet:

kitörök s lerombolom.

Fordította: Szabó Lőrinc

Painting by Arthur Streeton

Oblak

Svež pljusak nosim da cveće rosim,

S rekâ i s mora plava;

Štitim senkom tankom lišće što sankom

Popodnevnim spava.

S mojih krila se krupni rosa što bdi

Sve ptičice slatke iza sna,

Uljuljkane na grudi΄ svoje majke što budi

Okolo sunca jasna.

Vitlam cep tuče što oštro fijuče,

I polja zelena pobele u mahu,

U kišu je potom rastvaram, i grôtom

Smejem se uz grmljavu plahu.

Rešetam nagore sneg odozgore,

I jele goleme u strahu bruje;

Pa noć tako celu na uzglavlje belu

Spavam na grud΄ma oluje.

Visoko s altanâ mog nebeskog stana

Munja, moj pilot, sija;

U špilji je tesno grom svezan, i besno

Kida se čas-pô, i zavija.

Po zemlji i vodi taj pilot me vodi

Blago u létu žurnu:

Njega ljubavlju mame dusi sred tame

što blude po moru purpurnu.

Preko grebenâ, potokâ i stenâ

Preko ravnicaâ i barâ,

Ispod reke i pruda ostaje svuda

Duh čija ljubav ga čara;

A mene dok krávi neba osmejak plavi,

On se u kišu rastvara.

Jutro krvavo skoči – meteori mu oči,

Raširena krila mu gore –

Na pleća magli mojoj što nagli,

Kad mrtva sja zvezda zore,

Ko na litici brega kog ljulja svega

I niha trusa sila,ž

Što or΄o za čas sedi, ozaren vas,

U svetlosti zlaćenih krila.

A s obasjane kad pučine plane

Pokoj i ljubav smiraja,

I plašt grimizne večeri sklizne

Odgore iz nebnih odaja,

U svoje gnezdo etirno spuštam se, mirno

Kao golub na jaja.

Ta obla deva belim ognjem što seva

– Mesecom zovu je ljudi –

U ponoćnom zraku po mom rumenom sagu

Nečujno trepereći bludi.

A vrele njene stope skrivene

– Tek anđ΄o ih čuje gde jezde –

Kad probiju tkiva mog šatora siva,

Kradom izviruju zvezde.

I mene vesele što plaho ko pčele

U zlatna se rasiplju jata,

Kad rastvorim širom svoj šator etirom,

Pa reke, mora i blata

Sjaju sred nize ko s nebesne rize

Kroz me da padoše sva ta.

Pâs ognjeni svijam oko sunca, ko zmija,

Mesec pramom bisernim grlim;

Vulkani potamne, zvezde lete pomamne,

Sa stego kroz vihor kad hrlim.

Od stene k steni, ko most dok peni

Dole u besu more,

Neprozračan, ko krov visim mračan,

Stubovi su tu gore.

A tek kad se javlja lûk moga slavlja,

S četama vazdušnih slugu

Sputanih uza me, uz sneg, vihor, plame

Stupam kroz stobojnu dugu:

Meke boje joj tka vatra nebesna ta,

A vlažna zemlja se smeje u krugu.

Moj život se rodi u zemlji, u vodi,

U nebu se hrani široku;

Ja klizim iz pora obala i mora,

menjam se, al mreti ne mogu.

Jer posle kiše, kad ne muti više

Ni pega nebesa čista,

Pa struje lake i konveksne zrake

Sagrade svod plavi, što blista,

Ja se smejem na lažni svoj grob, pa iz vlažni΄

Daždevnih špilja mračni΄,

Ko deca iz utrobâ, ko duh iz groba,

Ničem, i svod rušim zračni.

Prevod: Ranka Kuić