William Blake The mental traveller – A lélekutazó – Umstveni putnik

William Blake (Portrait by Thoma Phillips)

London, 28 November 1757 – London, 12 August 1827

The mental traveller

I travel’d thro’ a land of men,

A land of men and women too;

And heard and saw such dreadful things

As cold earth-wanderers never knew.

For there the babe is born in joy

That was begotten in dire woe;

Just as we reap in joy the fruit

Which we in bitter tears did sow.

And if the babe is born a boy

He’s given to a woman old,

Who nails him down upon a rock,

Catches his shrieks in cups of gold.

She binds iron thorns around his head,

She pierces both his hands and feet,

She cuts his heart out at his side,

To make it feel both cold and heat.

Her fingers number every nerve,

Just as a miser counts his gold;

She lives upon his shrieks and cries,

And she grows young as he grows old.

Till he becomes a bleeding youth,

And she becomes a virgin bright;

Then he rends up his manacles,

And binds her down for his delight.

He plants himself in all her nerves,

Just as a husbandman his mould;

And she becomes his dwelling-place

And garden fruitful seventy-fold.

An agèd shadow, soon he fades,

Wand’ring round an earthly cot,

Full-fillèd all with gems and gold

Which he by industry had got.

And these are gems of the human soul,

The rubies and pearls of a love-sick eye,

The countless gold of the aching heart,

The martyr’s groan and lover’s sigh.

They are his meat, they are his drink;

He feeds the beggar and the poor

And the wayfaring traveller:

For ever open is his door.

His grief is their eternal joy;

They make the roofs and walls to ring,

Till from the fire on the hearth

A little female babe does spring;

And she is all of solid fire

And gems and gold, that none his hand

Dares stretch to touch her baby form,

Or wrap her in his swaddling band.

But she comes to the man she loves,

If young or old, or rich or poor;

They soon drive out the agèd host,

A beggar at another’s door.

He wanders weeping far away,

Until some other take him in;

Oft blind and age-bent, sore distrest,

Until he can a maiden win.

And to allay his freezing age,

The poor man takes her in his arms;

The cottage fades before his sight,

The garden and its lovely charms.

The guests are scatter’d thro’ the land,

For the eye altering alters all;

The senses roll themselves in fear,

And the flat earth becomes a ball;

The stars, sun, moon, all shrink away,

A desert vast without a bound,

And nothing left to eat or drink,

And a dark desert all around.

The honey of her infant lips,

The bread and wine of her sweet smile,

The wild game of her roving eye,

Does him to infancy beguile;

For as he eats and drinks he grows

Younger and younger every day;

And on the desert wild they both

Wander in terror and dismay.

Like the wild stag she flees away,

Her fear plants many a thicket wild;

While he pursues her night and day,

By various arts of love beguil’d;

By various arts of love and hate,

Till the wide desert planted o’er

With labyrinths of wayward love,

Where roam the lion, wolf, and boar.

Till be becomes a wayward babe,

And she a weeping woman old.

Then many a lover wanders here;

The sun and stars are nearer roll’d;

The trees bring forth sweet ecstasy

To all who in the desert roam;

Till many a city there is built,

And many a pleasant shepherd’s home.

But when they find the frowning babe,

Terror strikes thro’ the region wide:

They cry ‘The Babe! the Babe is born!’

And flee away on every side.

For who dare touch the frowning form,

His arm is wither’d to its root;

Lions, boars, wolves, all howling flee,

And every tree does shed its fruit.

And none can touch that frowning form,

Except it be a woman old;

She nails him down upon the rock,

And all is done as I have told.

Matthew, 17th Chapter – Four Zoas, Page 74.

 

A lélekutazó

Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.

Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.

S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.

Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.

A gyermek idegét keze
- Mint pénzt fösvény - számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.

Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.

S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.

Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.

Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.

Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.

Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.

Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.

A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.

S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.

Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.

Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -,
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.

Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.

A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.

Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.

S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.

Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.

A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.

Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.

Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
"Itt a Baba! Megszületett!"
És menekül, ki merre lát.

Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.

S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.

Fordította: Tellér Gyula

The Mental Traveller After William Blake by Nathan Mellott

 

Umstveni putnik

Putovah kroz neku pokrajinu ljudi,

Pokrajinu ljudi i žena, i slikâ

Tu čuh i videh tako strašnih, kakvih

Putnici po zemlji ne saznaju nikad.

U radosti se tamo rađa dete

Koje se zače u najcrnjoj tuzi;

Baš kao što mi beremo plodove

Koje u gorkoj zasejasmo suzi.

Ako se to dete kao dečak rodi,

Starici ga daju, ona ga prikuje

Za tvrdu stenu, i pažljivo hvata

U zlatnu zdelu njegove krikove.

Plet mu gvozdeno trnje oko glave,

I ruke i noge probada mu potom,

Iz grudi mu srce izreže, istrgne,

Da ga upozna s hladnoćom i toplotom.

Prstima mu živac svaki prebrojava,

Baš kao lihvar zlato o kom sniva;

Ona živi od njegovog plača i krikkova,

I što on stariji, ona sve mlađa biva,

Dok on ne postani mladić što krvari,

A ona devica, sjajna, slična njemu;

Onda on s ruku okove svoje skine

I, za svoje uživanje, veže je dole za zemlju.

On u sve njene živce tada se usadi,

Ko što se u svoj model usadi ženin odan;

Ona prebivalište njegovo postane

I vrt njegov, sedamdesetostruko plodan.

I to su dragulji ljudske duše,

Rubini i biseri oka što čežnju slika,

Nebrojeno zlato srca koje boli,

Mučenika jek i uzdah ljubavnika.

Oni su njegovo meso, oni su njegovo piće;

On hrani sirotog, i prosjaka morena

Glađu, i putnika na dalekom putu:

Svakom su njegova vrata otvorena.

Njegova žalost njima je radost večna;

Da krov i zidovi  zvone, oni čine;

Dok sa vatre na ognjištu

Mala devojčica ne ne iskoči i sine.

I ona je sva od čvrstog ognja,

Od gema i zlata, da niko ne sme da makne

Ruku da u pelene njene je povije,

Ni da njen oblik detinji dotakne.

No ona prilazi čoveku kojeg voli,

Bio on mlad ili star, siromah ili bogataš;

A ostarelog domaćina i prosjaka

Oni na druga izbace vrata.

I, riđajući, on odlazi daleko,

I neko drugi uza se najzad ga svije;

često slep, savijen dobom, pometen,

Sve dok devojku neku ne pridobije.

I da smeša svoj smrznuti uzrast

U naručje devojku uzima čovek stari;

Kućice mu nestaje sa vidika,

Nestaju vrt i ljupke njegove čari.

Gosti su okolo rasuti po zemlji;

Jer sve promeni oko što se menja:

Čula se uvijaju sama u svom strahu,

Ravna je zemlja u loptu preobražena.

Zvezde, Sunce, Mesec, sve ustuknu,

Sve je ko beskrajna pustoš prazno i golo,

I ničeg ne osta za jelo i piće,

Pustinja tamna svuda naokolo.

Med njenih detinjih usana, i slatki

Osmeh, ko hleb i vino što je blistô,

I igra njenog lutajućeg oka,

Pomamiše ga opet za detinjstvom.

Jer dok on jede i pije, on biva

Svaki dan sve mlađi, u liku i kretnji;

I pustinjom divljom oni će zajedno

Ići u užasu, strahu i pometnji.

Kao divlji jelen odjuriće ona,

Njen strah se rađa iz svakog čestara,

Dok je on danju i noću proganja

Različitim veštinama ljubavi očaran,

različitim veštinama Ljubavi i Mržnje,

Dok prostor se pustinje ne zasadi sav

lavirintima ćudljive ljubavi

Kuda tumaraju Vepar, Vuk i Lav.

Dok on ponovo ne posta ćudljivo dete,

A ona – plačna starica kose sede,

Tu zatim dolutaše mnogi ljubavnici,

Bliže se dokotrljaše i Sunce i sve zvezde.

Slatko ushićenje drveće donosi

Onima što pustinjom lutaju mnogo dana;

Dok se mnogi gradovi po njoj sagrade,

I mnoge prijatne kolibe čobana.

Ali kad oni dete nađoše namršteno,

Širom oblasti cele strava plane:

Vikahu: „Dete! dete se rodilo!“

I svi se na razne razbežaše strane.

Jer ko se usudi da takne namršten oblik,

Do korena mu ruka svenu, u času;

Lavovi, vepri, vuci, sve se razbeža urlajući,

I svako drvo plodove svoje rasu.

I niko ne smede dotaći namršten oblik,

Sem Stare žene uplakanog lica;

Ona ga je za stenu prikovala

I postupila kao što već ispričah.

Prevod: Miodrag Pavlović i Ljubomir Simović