Arany János (Janoš Aranj)
Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.
Epilogus
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'…
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!…
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'…
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!…
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Epilog
Život sam prešao cio,
Najčešće sam pešak bio,
Pješak bome,
Nikad omnibusom k tome.
Jednoprege gorde gledah,
Al u kočije ne sjedah,
Što bih krio,
Nisam im ni zavidio.
Ne brinuh se tko u njima
Gordo vozi se međ svima
I nos diže
Pred pješakom kog prestiže.
Kad bi kola s krasnim atom
Poprskala mene blatom,
Ja ne karah,
Obrisah se, jad ne stvarah.
Uz kraj druma tu i tamo
Cvijet za me cvao samo,
Kad ga ubrah,
Radost srcu svome utrah.
Tako život sam prošao,
Što čekah, nije ni dao.
Nekad više,
Nekad zla se redom zbiše.
Dade ime, netraženo,
Slavu, časti, sve blaženo.
Tko bi više?
Svud me lakše okružiše.
Tko je gord i uobražen,
Sretan bio bi i blažen,
Al te sreće
Bez zavisti proći neće!
A mene pak metilj tajni
Muči ko sumnjivac tajni;
Uspjeh svaki
Prži strahom što ga prati.
Silan rad još ne izvrših!
Malo je što bar završih,
Sad na kraju,
Nade me već napuštaju!
Život sam prošao cio.
Žudi, što u grud sam skrio,
Snivat znao,
Prkosno mi nije dao.
Malo neovisna mira
U kojem pjesma me dira,
Moljah žalno;
Život ga odlaga stalno.
Tiho gnijezdo zelenila
Gdje bi muza sa mnom snila
Sve po žalji
S mojom malom obitelji.
Radnu i veselu starost,
U kojoj bih bar uz radost
Stvarat znao,
Ni to život nije dao.
Sad i da dâ već je kasno,
Zadnji mir čeka već, jasno:
Zar da leti
Iz kaveza otvorena
Ptica krila prelomljena?
Prevod: Enver Čolaković
Epilog
Meinen Lebensweg, den langen,
bin ich meist zu Fuß gegangen,
ja, zu Fuß,
höchstens fuhr ich Pferdebus.
Oh, ich sah viel stolze Wagen,
Räder, Böcke, reich beschlagen,
doch - mein Eid! -
Nie empfand ich dabei Neid!
Wer darin saß, war mir gleich.
Stolz der Herr, die Dame reich,
rümpft die Nase
über mich dort auf der Straße.
Ritt vorbei ein Stutzer keck
und bespritzte mich mit Dreck,
nicht ein Wort
sagt ich, wischte stumm es fort.
Doch am Rande dort und hier
blühte manches Blümchen mir,
wenn ich's pflückte,
merkt ich, daß mir vieles glückte.
Auf dem Weg, den ich gegangen,
konnt ich vieles nicht erlangen,
manchmal mehr,
als ich suchte. Meist war's schwer.
Titel gab es ungebeten,
Ruhm, nicht immer zu vertreten.
's wär schon was,
hätt ich nur an Ehrung Spaß.
Die mich stolz und eitel hießen,
glaubten glücklich mich zu wissen.
Glück im Leben
wird's nie ohne Neider geben.
Wenn der Zweifel mich verzehrt,
ob mein Lied des Strebens wert,
brennt der Lohn
wie ein Nessushemd mich schon.
Wieviel Arbeit lag vor mir,
und wie wenig schafft ich hier,
halb und kaum...
Wie oft narrte mich ein Traum!
Bin des Lebens Weg gegangen.
Was ich liebend gern umfangen,
bracht mir's nimmer,
das verweigert es immer!
Ruh und Unabhängigkeit
und für meine Lieder Zeit
wollt ich bitten,
doch man hat es nicht gelitten.
Nur ein kühles Nest im Garten,
meine Muse zu erwarten,
mir verschrieben,
drinnen ich und meine Lieben.
Frohes Alter, rege Hände,
wie am Anfang, so am Ende:
's wär das Ganze,
daß ich wieder propfe, pflanze!
Käm es jetzt, es käm zu spät,
da es bald zur Ruhe geht.
Kannst du singen,
fliegen, selbst aus offnem Bauer,
Vogel mit gestutzten Schwingen?
bin ich meist zu Fuß gegangen,
ja, zu Fuß,
höchstens fuhr ich Pferdebus.
Oh, ich sah viel stolze Wagen,
Räder, Böcke, reich beschlagen,
doch - mein Eid! -
Nie empfand ich dabei Neid!
Wer darin saß, war mir gleich.
Stolz der Herr, die Dame reich,
rümpft die Nase
über mich dort auf der Straße.
Ritt vorbei ein Stutzer keck
und bespritzte mich mit Dreck,
nicht ein Wort
sagt ich, wischte stumm es fort.
Doch am Rande dort und hier
blühte manches Blümchen mir,
wenn ich's pflückte,
merkt ich, daß mir vieles glückte.
Auf dem Weg, den ich gegangen,
konnt ich vieles nicht erlangen,
manchmal mehr,
als ich suchte. Meist war's schwer.
Titel gab es ungebeten,
Ruhm, nicht immer zu vertreten.
's wär schon was,
hätt ich nur an Ehrung Spaß.
Die mich stolz und eitel hießen,
glaubten glücklich mich zu wissen.
Glück im Leben
wird's nie ohne Neider geben.
Wenn der Zweifel mich verzehrt,
ob mein Lied des Strebens wert,
brennt der Lohn
wie ein Nessushemd mich schon.
Wieviel Arbeit lag vor mir,
und wie wenig schafft ich hier,
halb und kaum...
Wie oft narrte mich ein Traum!
Bin des Lebens Weg gegangen.
Was ich liebend gern umfangen,
bracht mir's nimmer,
das verweigert es immer!
Ruh und Unabhängigkeit
und für meine Lieder Zeit
wollt ich bitten,
doch man hat es nicht gelitten.
Nur ein kühles Nest im Garten,
meine Muse zu erwarten,
mir verschrieben,
drinnen ich und meine Lieben.
Frohes Alter, rege Hände,
wie am Anfang, so am Ende:
's wär das Ganze,
daß ich wieder propfe, pflanze!
Käm es jetzt, es käm zu spät,
da es bald zur Ruhe geht.
Kannst du singen,
fliegen, selbst aus offnem Bauer,
Vogel mit gestutzten Schwingen?
Übersetzung: Annemarie Bostroem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése