Victor Hugo
Besançon, 26. octobre 1790 – Paris, 22. may 1885
Le semeur au soleil couchant de Vincent Van Gogh
Saison des semailles. Le soir
C'est le moment crépusculaire.
J'admire, assis sous un portail,
Ce reste de jour dont s'éclaire
La dernière heure du travail.
Dans les terres, de nuit baignées,
Je contemple, ému, les haillons
D'un vieillard qui jette à poignées
La moisson future aux sillons.
Sa haute silhouette noire
Domine les profonds labours.
On sent à quel point il doit croire
A la fuite utile des jours.
Il marche dans la plaine immense,
Va, vient, lance la graine au loin,
Rouvre sa main, et recommence,
Et je médite, obscur témoin,
Pendant que, déployant ses voiles,
L'ombre, où se mêle une rumeur,
Semble élargir jusqu'aux étoiles
Le geste auguste du semeur.
A vetés évszaka. Este
Ez már az alkonyati óra.
Nézem a kapu küszöbén:
a végső munkafordulóra
hogy hull a végső, esti fény.
Az árnyék-mosta nagy mezőben
vén embert látok, rongy-ruhást,
barázda-hosszat hinti bőven
az eljövendő aratást.
Hatalmas, fekete alakja
a földeknek fölébe nő,
s a bizonyosság átitatja,
hogy hasznosan fut az idő.
Lép, lép a tág síkon keresztül,
nagy, széles ívben szór magot,
keze nyílik, majd újralendül –
titkos tanú, én hallgatok,
amíg az est, fátylát kibontva,
a felmorajló árnyon át
beleírja a csillagokba
a magvető mozdulatát.
Fordította: Nemes Nagy Ágnes
Doba setve. Veče
Sedeći uz portal stari,
Divim se dok veče pada
Kraju dana što ozari
Poslednji trenutak rada.
Gledam s neba suton veje
A po polju starac neki
U podrtom ruhu, seje
Nove žetve plod daleki.
I kroz polje to ogromno
Gre sve dalje i širokom
Rukom baca seme pomno;
A ja nem ga pratim okom.
Dok svet ceo da umiri,
Tiha noć sve više jača,
I ko da do zvezda širi
Pokret divni tog sejača.
Prevod: Vladeta Košutić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése