Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.
Én feleségem…
Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma,
mosollyal vérzett – áldott heroina –,
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta huri.
Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindég a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul a polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is-szegény-búsongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek –
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3... ?
s a pesti utcán is remegve lépek.
messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve,
szájukban hőmérővel, téli csendbe.
Suprugo moja
Suprugo moja, dobra i draga – draga,
pesmu ti do sada tek retko pisao,
poverenje u papir nisam imao
jer olako se gubi reč, napisana.
Ruku pod ruku, uparađenom frizurom
nisam te vodio na sjajne parkete,
tebe, koja si tiho došla do mene
vođena tvrdokornom, gorkom iskustvom.
Sa izgladnelim psima smo na periferiji lutali
i dok je s neprimetnim osmehom mirna
jesen tiho krvarila – blažena heroina –
između dubokih rana u magli smo plakali.
Šta je znala kržljava gospodska raja
ko si ti, a ona koja visoko diže
glavu u kristalnoj dvorani i uzdiše
u varnom zagrljaju, ona je lažna.
Ne verujem ženi. Ne prstima koji daju
uzimaju, ne ustima – rujne kapije
čas se smeše, čas su otužne, žalne –
ne rukama koji uprazno obećavaju:
tvojim blagim očima sam verovao,
utočište sam na njihovom dnu našao,
poverenje sam uvek u duši imao,
pa tu čekam gde sam već jednom zastao.
Kad si sa mnom, saputnico draga,
tvoja ljubav i dobrota me ispunjava,
a kad si daleko i tuga te para
za mene si sušta samoća i patnja.
Naš dom, negdašnji, sad se pomera,
i pesnikov sako je takva bitanga
da u mraku kržljavim rukavima kao stara
lutalica – siromah – do tebe smera.
Jer život je stvorio od mene zver,
poklonio mi je zlato, mirtu, umnost,
hleb mi je bio pokornost i nadutost,
al’ s tvojom pomoću sam postao vitez
s tobom jer i ogrtač deliš s voljenom
osobom. Zbog tebe sam otrgnuo masku.
Na kovanoj tacni si donela patnju,
neimaštinu s blaženstvom i utehom.
Narodi temperaturu sveta mere –
a ja čekam da se živa pomeri,
37,2... 37,3...
Nesigurno hodam ulicama Pešte.
Gledam odavde u daljinu, drhteći,
gde visoka Tatra u snegu se beli
i blago sanjareći leže bolesnici
s termometrom u ustima, u zimskoj tišini.
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése