Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak – Ljudevitu Gulacsiju

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Ljudevitu Gulacsiju

Ljudevite, stiže li do tebe sad moj glas,

Đto baš kao topole navečer drhtat zna

Kad na njima sutonskih njiše se zvona zov

I kad na njih blistava ljubav zvijezda sja,

Stiže l do tebe glas moj, do tvog srca,

Do tog crvenog cvijeta što bolestan je, snen

I do tvog mozga? – O, taj meni dragi pehar

Što vinom jada je i bijede ispunjen! –

Stiže l do tebe glas moj, naivan, žalostan,

Pastirskog zvona klepet u daleki beskraj,

I da li te na tren bar iz snova tvojih budi

U kojim su već mrtvi razum i osjećaj?

O, razumu! Kako te drugi koristit umiju,

Kramari, burzijanci, gusari i bećari

Što pametno uzimaju, daju, pa čak i ubiju

Po zakonima, jasno, jer tako teku stvari.

Tek piti, žene uživati, ponekad i snit još,

Al oprezno sve, jer tu treba živjet uz smijeh,

Ljepota je ništa, umjetnost je raskoš,

Spas je samo jedno, da, jedno tek: uspjeh!

Ljudevite, sjećaš li se kad nas prvi pu

Sastavio slučaj; nudilo na se vidu

U ono sretno mirnodopsko doba

Sto grozničavih snova Gauguina na zidu?

U žutu sjaju nabrekle banane,

Na žutu tlu pak smeđi mladi ljudi,

Izgubljen Eden šti je bolno-bolno

Drhtavim plačem bibao nam grudi.

I čudan totem iz drveta svetog

Što smijeh plač mu, a tuga smiješkom struji,

– Moj portret! – reče ti, u onoj buci

Smijeh ti grmnu ko da vjetar huji.

Ljudevite, sjećaš li se, proljeće, Varadin,

U maloj krčmi gdje je Wateau odsjedao,

Nacrtao si me, željezni šešir, markiz fin

I kao na jučer si na sutra gledao.

U Kerešu vidjesmo tad Veneciju,

Goethe je u kavani s nama sjedio,

Za ljubav molili smo Grandet Eugeniju,

Tražili smo zvijezdu, sjaj joj izblijedio.

Tražili smo zvijezdu... Gdje li si sada,

Ta još u mrat ti nisi sav utonuo,

Još žarulje na tebe noću svjetlost pada,

Temperaturu mjere, zar si već klonuo?

Ljudevite, odonda bijasmo već gdje štura

Noć je, ti znaš, pa zašto kazati gjde je to,

Gdje duša sama kuca, kucuka kao ura,

Al ne kazuje vrijeme, užas gdje vlada go.

Ti ostao si tamo, čujem, i bolje ti je

Neg na ovom svijetu sred pakla stvarnoti,

Gdje briga, piće, žene, kulučenje te bije,

Gdje mre najljepša čežnja zarad nemarnosti.

Ti ostao si tamo, izvan prostora, vremena,

Šećeš po vrtu mira ispod zvjezdana mosta,

Ne čuješ lavež tuge pod teretom bremena

I ne vidiš Smrt da kosi sve što još živo osta.

Smiješak što ga je nekad naslikao Leonardo

Ne vidiš više na ženi – s mirom lijepim

Kroz mozak tvoje teče ko Leta il kao Arno

Smireno vječito. Ništa pod suncem slijepim.

Već nema nade, ali ti to ne znaš. Ispod

Pokrivača fino – Ljudevite, ta ti si umjetnik –

Prebireš prstima po rubu jastuka. Gospod

Nek ti smiluje. O, ti si nasljednik

Giottov, umjetniče čisti, tebi se ko svecu

Sad naklanja ponizan, ne tražeći u ovaj dan

Taj naš planet od tebe ništa, na Mjesecu

Čeka te već Nakonxipan, Nakonxipan!

Prevod: Enver Čolaković