Kassák Lajos (Lajoš Kašak)
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.
Hétköznapok némi fűszerrel
I.
Mindig kérdezek mindig csak kérdezek.
Mindig keresek valamit.
Úgy látszik nehezen tűröm a magányt
ilyenkor érzem hogy fáj a jobblábam nagyujja
hogy szégyellem magam gondozatlan szakállam miatt
hogy nem mentem el a nőhöz aki olyan szentségtörőn mosolygott rám.
Mindig kérdezek mindig csak kérdezek
és az óra ketyeg felettem
és a légy fejjel lefele mászik az ajtófán
és a virágok becsukják kelyhüket.
Ó vak tapogatózásom.
Ó költészetem áttörhetetlen éjszakája.
II.
Ha megkérdezik miért írok
nem tudok rá válaszolni.
Egyszerre két világban létezem
amit az egyikben gyűjtök
a másikban elpocsékolom.
Kevesebbet látok mint a vak
kevesebbet hallok mint a süket
egyik partról
átjutok a másikra
anélkül hogy észrevenném.
Ha elkiáltanám magam
valaki talán meghallaná
de félek hogy rámtalál
a sötétben.
III.
Nagy az én világom
és mindig más
és mindig ugyanaz.
IV.
Azt álmodtam az éjszaka
hogy szülővárosom romjai közt bolyongok.
Egyre nyugtalanabb lettem
s közben ráeszméltem hogy nem is én vagyok én
hanem egy régi ellenségem vagyok
talpig fegyverben.
Az egyetlen gázlámpa irányába iparkodtam
ami az egyetlen híd peremén pislogott.
A láng felé nyúltam
és megfojtottam.
Fejem felett akkor vettem észre
a csillagos eget és a növekvő holdkorongot.
Fütyörészni kezdtem
és hazafelé indultam
hogy végre kialudjam magam.
V.
Erdőben ért az este.
Ágbogas fekete világ.
Hallom
hüllő pocskol a mocsárban
zöldszemű baglyok huhognak.
Vadászni voltam
semmit nem lőttem
s most minden ág érintésétől megborzongok
ahogyan Hemingway borzongott a dzsungel kígyóitól.
Imádkozni szeretnék egy csillaghoz
egy Szentjános bogár világító potrohához.
De nem hallja meg senki.
Szélcsend és sötétség van.
Összehúzódom mennél kisebbre.
Svakodnevnice sa nešto začina
I.
Uvek zapitkujen uvek samo
zapitkujem.
Uvek nešto tražim.
Izgleda samoću teško
podnosim
u tim trenucima osećam da me
veliki prst na desnoj nozi boli
da se zbog neuredne brade
sramim
da kod žene koja mi se na
perfidan način smeškala nisam otišao.
Uvek zapitkujem uvek samo
zapitkujem
a sat iznad mene kuca
i muha na ragastovu naglavačke
puzi
i cveće latice zatvaraju.
O moja slepa opipavanja.
O neprobojna noć moje
poezije.
II.
Ako upitaju zašto pišem
odgovora nemam.
Odjedanput u dva sveta
postojim
u jednom sakupljam
u drugom profućkam.
Od slepca manje vidim
od gluhonemog manje čujem
od jedne do druge obale
tako stižem
da ni ne primećujem.
Kad bi povikao
možda bi i neko čuo
ali bojim se da će me
u mraku naći.
III.
Velik je moj svet
uvek je drugačiji
i uvek isti.
IV.
Noćas u snovima
među ruševinama mog rodnog
grada sam lutao.
Postao sam sve uznemireniji
i usput sam se osvestio ja ustvrai
nisam ja
da svoj davnašnji dušman
sam
do zuba naoružan.
U pravcu jedine plinske
svetiljke sam krenuo
koja je na rubu jedinog
mosta tinjala.
Ruku prema plamenu sam
pružio
i ugasio.
Zvezdano nebo i zaobljen
mesečev kolut
nad glavom tad sam primetio.
Počeo sam zviždati
i kući krenuo
da bi se konačno naspavao.
V.
Noć me je u šumi zatekla.
Razgranat mračan svet.
Čujem
u močvari gmizavac brčka
sove zelenih očiju ćukaju.
U lovu sam bio
ništa nisam ulovio
i sad se od svakog doticaja
grana ježim
kao što se i Hemingvej od
zmija džungle ježio.
Voleo bi zvezdama se moliti
zatku jedne svetleće
kresnice.
Ali niko ne čuje.
Mrak je i zatišje.
Što god mogu više se skupim.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése