Kemenczky Judit Hölderlin – Helderlin



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Hölderlin

  kiváncsian kukucskált az ódon
tölgyek lombjai között Goethe úr házára
   aki ezidő tájt itta reggeli kávéját
   kávé után leült szivarozni
                                           s a füst
   rejtekében
   varázslatos mondatokat váltott Fausttal
                   egyetlen igaz barátjával
de ma már alig látott
az utóbbi években különös betegség kinozta
a tárgyakból vakitó fény szivárgott
a szemhéjára
izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél

velem ő semmiről de tényleg semmiről
igy nem tudna beszélni
                   gondolta irigyen
miközben bal zsebéből apró márványdarabot
vett elő és rálehelt
                   Mondd Empedokles
milyennek látsz te engem
                   mint a vőlegényt
felelte a kisöreg
   fekete öltönyén jázmincsokor
kezében hajlékony ecsettel a halott
mennyasszony szemöldökére és szempilláira
ezüstös vizsugárt kever
tévedsz Empedokles
   szorgalmas ujjak selyemkesztyűt
horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek
arannyal diszitik fülét
de mind hiába
egy szeles napon e játékokkal megpakolva
                   szállni
kezdünk lefelé
mint a füst sötét palackban
mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött
elhibázta a táncot
cellámban nehéz ólomtükrök forognak
                   borotvafényük
fölmetszi virágaim zöld ütőerét

Fölöttem
a csatornák szennyes falán
az utolsó titkosírás
a balsors apró szálkás betűi sorakoznak
olvasatlanul

Helderlin

  je između krošnji starih hrastova znatiželjno

posmatrao kuću gospodina Getea

  on je u to doba jutarnju kafu pijuckao

  posle kafe cigaru zapalio

                                         i u skrovištu

  dima

  sa Faustom jedinim njegovim prijateljem

                   čarne misli izmenjivao

ali tad je već jedva video

u zadnje vreme neobična bolest ga je nagrizla

oči su mu bili sa predmeta isijanom svetlošću

zaslepljeni

vetar je užarene mrvice kvarca i peska nosio

sa mnom ni o čemu ali stvarno ni o čemu

ne bi znao tako pričati

                   mislio je zavidno

dok je iz levog džepa sitan komad mramora

vadio i dahom zamaglio

                   Reci Empedokle

kakvog me vidiš

                   kao mladoženju

odgovorio je čovečuljak

  na crnom odelu buket jasmina je imao

sa vitkim kistom je

srebrnastim mlazom vode kitio

obrve i trepavice mrtve neveste

varaš se Empedokle

  vredni prsti svilene rukavice

pletu na ruke kostura a uho plačnog dojenčeta

zlatom kite

ali zalud

jednog vetrovitog dana natovareni s tim igračkama

                   počinjemo

se spuštati

kao dim u tamnoj butelji

kao mladi kritanac ko je među smrtonosnim rogovima

pogrešio korake

u mojoj ćeliji teška olovna ogledala se vrte

                   njihov oštar sjaj

prereže žile kucavice mojih cvetova

Nad mnom

na zidovima prljavih oluka

nepročitano

sitna dlakava slova zla kobi

se nizaju

Prevod: Fehér Illés