Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2014. február 28., péntek

Živko Vujić Dok si daleko – Míg messze vagy

Vujić, Živko portréja

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –




Dok si daleko


Tog davnog maja kada si otišla,
u srcu je dozrijevalo proljeće.
Ono nije razumjelo tvoje namjere
i nije čulo tvoje - zbogom.

A ovo predvečerje donosi poruku
da si tužna negdje u svojoj samoći,
da te prisjećanja sve više grle i stežu,
da osluškuješ glas pokajanja.
Znaj da si mijenjala ogledala mojih dana...

Da mi je znati da li me još ima
u tvome zaboravu,
i da li si zapamtila
nježni dodir našeg maja?
Zavičajne staze pamte tvoje korake...

Pitam ovo predvečerje rumeno od bola,
šta je to što u meni žubori izmaglicom,
dok si negdje daleko u dubinama zaborava?
Daleko, a stojiš preda mnom.
Otkriva te vrijeme plavo od sjećanja.
Vidim te mladu i vitku,
osjećam tvoj dah,
tvoji pokreti su vezali moj pogled,
tvoja neopjevana ljepota
pružila prazan list bjeline
na kojoj ostaje trag zanosa...
Znaj da si mijenjala nadanja mojih dana...

A otud, negdje iz daljine,
pošalji po pčeli mirise zavičajnih polja,
po slavuju jutarnje pjesme usnulih jasika,
po vjetru kovrdžave pramenove kose,
po oblaku ime sa tvojim likom
da popune praznine sna...

Srce je spremno da ti oprosti.

Samo dođi, dok još cvjetaju ruže
u ružičnjaku mojih nada.
Vrata na bašti moga srca su otvorena.
Dođi, ne(do)ljubljena!
Doziva te pjesma maja.
Ako ne dođeš,
ona će utihnuti.
Dođi korakom sjećanja
što odzvanja u ritmu srca
koje je još zbunjeno,
kao u gnijezdu preplašena ptica
pred naletom olujnog vjetra.
Znaj da si mijenjala čežnje mojih dana...

Noć se približava,
a ja te čekam.
Kunem se da ću te čekati
sve do one bijele noći
kada sve utihne,
a samo ljubav ostaje.

Moje ćutanje je prepuno mjesečine.

Ono što čujem nije tvoj glas,
već šapat nježnog leptira,
ono što vidim, nije tvoje lice,
već opali cvijet trešnje,
ono što u dubinama sna šumi,
preostali je dah
nekog davnog proljeća...

Tuga sklapa svoja krila.

Tu, gdje si trebala biti,
nema te.
Pored mene,
gdje tebe nema,
nema ni mene.


Míg messze vagy

Azon a régi májusi napon, amikor elmentél,
Tavasz érett szívünkben.
Nem értette szándékodat
és nem hallotta – búcsúzódat.

De üzenetet hoz ez az alkonyat
valahol szomorú vagy magányos,
míg a bűnbánat hangjait hallgatod
emlékeid ölelnek, szorítanak.
Megváltoztattad létem tükrét…

Bár tudnám van-e még hely
számomra a feledés homályában,
és megjegyezted-e
májusunk gyengéd érintését?
Őrzik lépteidet a szülőföld ösvényei…

A fájdalomtól bíboros alkonyattól kérdem,
míg a távolban a múlt mélyébe süppedsz,
ebben a ködben  mi csobog bennem?
Messze vagy, mégis előttem állsz.
Feltár az emlékektől kék idő.
Fiatal vagy, karcsú,
érzem leheleted,
mozdulataid lenyűgözték tekintetem,
nem magasztalt szépséged
üres levél fehérét nyújtotta
melyen az odaadás nyoma maradt…
Megváltoztattad létem reménysugarát…

De onnan, a távolból,
hogy az üres álmok értelmet kapjanak,
küldd el a méhekkel az otthoni mezők illatát,
a pacsirtával a szunnyadó nyárfák reggeli dalát,
a széllel a pajkos hajtincseket,
a felhővel darázsderekadat…

A szív megbocsát.

Csak gyere, míg reményem rózsája
virít a rózsásban.
Szívem kertjében nyitva a bejárat.
Gyere, te végletekig nem csókolt!
Szólít a május dala.
Ha elmaradsz,
elhallgat.
Az emlékezet lépteivel jöjj
melyek a még mindig
kusza szívemben élnek,
mint vihar előtt
a riadt madarak fészkükben.
Megváltoztattad létem értelmét…

Esteledik,
várlak.
Esküszöm, mindaddig
a fehér éjig várlak,
míg minden el nem némul,
egyedül a szerelem marad.

Hallgatásom holdfénnyel telt.

Amit hallok nem a te hangod,
csak a pillangó suttogása,
amit látok nem a te arcod,
csak a lehullott cseresznyevirág,
ami a mélyben duruzsol
egy régmúlt tavasz
visszatartott lélegzete…

A keserűség összezárja szárnyait.

Itt, hol lenned kellene,
nem vagy.
Mert nem vagy
mellettem,
én sem létezem.

                                    Fordította: Fehér Illés


Živko Vujić je rođen 6. apri­la 1947. godi­ne u se­lu Lju­ba­tov­ci kod La­ktaša. Za­­vršio Faku­l­tet orga­­ni­­zaci­onih na­uka u Be­ogra­du. Pisanjem i objavljivanjem u listo­vi­ma i časopisima bavi se od 1965. go­di­ne. Bavi se i književnom kritikom i esejistikom. Za poeziju, pro­zu i satiru nagrađivan na do­ma­ćim i među­na­rodnim konkursima. Prevođen je na njemački, engleski, bugarski i makedonski.
Član je re­dak­cije sa­ti­ričnog časopisa "Nosorog", urednik u Izdavačkoj djelatnosti Udruženja za satiru, humor i karikaturu Ta­le, glavni i odgovorni urednik u Izdavačkoj djelatnosti Udru­ženja pisaca Srbije - Centar za RS u Pr­nja­voru, te urednik listova "Riječ Žu­pe" i "Pozno doba".

Vujić, Živko (Vujity Zsivko) 1947-ben La­ktaši (Laktasi) melletti Ljubatovciban (Lyubatovci) született. Belgrádban a Vezetéstudományi egyetemen szerzett oklevelet. Írásait 1965-től közlik a különböző folyóiratok és napilapok. Író, költő, esszéíró, kritikus. Több irodalmi kitüntetésben részesült úgy a hazai, mint a nemzetközi színtéren. Műveit német, angol, bolgár és macedón nyelvre fordították.
A „Nosorog” (Orrszarvú) szatirikus lap szerkesztőségének tagja, a Humoristák és Karikaturisták Szövetsége által kiadott „Tale” (Mesék) folyóirat szerkesztője, a Szerbiai Írószövetség Kiadóvállalat Szerb Köztársaság részleg fő- és felelős szerkesztője, ezen felül a „Riječ Žu­pe” (A Megye Szava) és a „Pozno doba” (Kései kor) lapok szerkesztője.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése