Vesna Parun Kad ptica prestane voljeti – Mikor a madár már nem szereti



Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Kad ptica prestane voljeti

Kad ptica prestane voljeti drugu pticu, ona joj ne kaže: 

"Odleti sada tisuću milja daleko, da ne bi gledala 

kako se gomila ravnodušnost u mojim zjenicama!" 

Jer ptica nije troma kao čovjek; daljina je za nju 

lepršanje slatke svjetlosti koja raspiruje ljubav. 

Ne kaže joj: "Sada se sakrij tisuću 

stopa duboko ispod zemlje, 

da ne čuješ kako pjevam u predvečerje 

nježnu uspavanku drugoj dragani, 

koja leži s kljunom u mome krilu !" 

Jer ptica nije površna kao čovjek; 

ona zna da se otkucaji srca 

pod zemljom propinju još snažnije, 

i umjesto umirujućih zvukova 

uspavanke cijela bi šuma morala slušati 

tutnjavu podzemlja koju je izbacila bol. 

Zato kad ptica prestane voljeti drugu pticu, 

ostane pokraj nje da tu umre, u samoći. 

A čovjek kad prestane voljeti drugog čovjeka, 

od stida i pomutnje ne zna što bi i, 

bježeći sve to dalje od njega, 

ugnijezdi zauvijek u svome srcu njegovu tugu. 

Nema malih boli. Ljudi vole male boli. 

One su lijepe, a ne bole mnogo. 

Izgube li ih, priskrbit će sebi lako druge, 

još manje skupe i manje bolne - 

jer bol iskustvom otupljuje, 

a premnogo iskustva nudi se na vašaru u bescijenje. 

Ljudi vole kratke susrete, kratka pisma, 

male doživljaje za koje ne treba tražiti 

smisao daleko u zvijezdama ni u odviše opasnim, 

nepoznatim predjelima duše. 

Ali te male boli uvlače se neopazice 

u naše meso izvrgnuto oštrici dosade, 

one postaju u njemu naša smrt. 

I zbog tog bezbroja malih lešina - 

što se nečujno u nama raspadaju - 

zavijaju cijelog života oko naših kuća strvinari, 

a oko našeg čela izranjenog od mnoštva 

malih jauka igraju se mravi. 

Tako neće imati što da propadne 

u nama kad nas potresu iznenadno velike boli, 

proizašle iz velikih stjecišta razloga, 

netaknutih opomenom. 

Gledat ćemo bezbrižno mrave kako se 

približuju i golema jata bjeloglavih 

lešinara kako kruže u sve to nižem 

luku iznad naših pragova i šaputati im: 

"Nemate što tražiti ovdje, prijatelji. 

Tu nema ničeg više osim slike 

prašnog kostura ogrnuta sjećanjima, 

a taj - budite sigurni - nije za vas! 

Meso i krv i slatki voćnjak srca 

pojedoše nam male boli, 

mrvicu po mrvicu - one oglodaše sve do kosti, 

do ove luknje u prostoru, zar ne vidite?" 

Nema malih boli. 

Nema malih boli pod ovim suncem.

Mikor a madár már nem szereti

Mikor a madár már nem szereti a másik madarat, így szól hozzá:

„Szállj messze, szállj ezer mérföldre, hogy ne lássam

hogyan tornyosul szememben az egykedvűség!”

Mert a madár az emberrel ellentétben nem lomha; a távolság

neki a szerelmet ébresztő vibráló fény játéka.

Nem ezt mondja: „Most bújj a földbe

ezer láb mélyre, hogy ne halld

hogyan dúdolok, csőrével ölemben nyugvó

új kedvesemnek az alkonyatban

lágy altatót!”

Mert a madár az emberrel ellentétben nem felületes;

tudja a föld mélyéből elemi erővel

feltör a szívdobbanás

és nyugalmat árasztó altató helyett

az erdő jajongna a föld alól feltörő

fájdalom dobogásától.

Ezért a madár ha már nem szereti a másik madarat,

mellette marad, hogy elpusztuljon magányában.

Ám az ember ha már nem szereti a másik embert,

zavarában, szégyenében nem is tudja mit tegyen és

mind messzebbre menekülve

szívébe örökös szomorúság költözik.

Nincs kis fájdalom. Az emberek szeretik az apró fájdalmakat.

Szépek, nem gyötörnek agyon.

Ha elveszítik, könnyen pótolják,

még olcsóbbal, kevésbé fájdalmassal –

mert a tapasztalat tompítja a fájdalmat;

vásárban kínálják fillérekért.

Az emberek szeretik a rövid találkozókat, rövid leveleket,

kis élményeket melyekben nem kell keresni

a távoli csillagok üzenetét és nem veszélyesek

a lélek ismeretlen zugaira.

De ezek a kis fájdalmak, az egykedvűséget szabva ránk,

észrevétlenül létünkbe húzódnak,

lassan halálunkat okozzák.

Ezért a számtalan kis tetem okán –

mik bennsőnkben bomlanak csöndben –

körülöttünk vonyító dögevők,

sok kis jajtól felsértett homlokunkon

hangyák futkároznak.

Így nincs ami megsemmisüljön bennünk

mikor figyelmeztetések érintetlen,

elemi erők okozta

mély fájdaloma ránk nehezedik.

Békésen nézzük, küszöbünkhöz

mind közelébb, hogyan közelednek

a hangyák, hogyan kerengnek a fehérfejű

dögevők és suttogjuk nekik:

„Barátaim, itt nincs semmi keresnivalótok.

Itt az emlékekkel beborított poros

csontvázon kívül nincs más,

és az – egészen biztosan – nem a tiétek!

A húst, a vért, a szív édenkertjét

megették a kis fájdalmak,

morzsánként – mindent apránként lerágtak csontig,

beleértve ezt az odút is, hát nem látjátok?”

Nincsenek kis fájdalmak.

E nap alatt nincsenek kis fájdalmak.

                                     Fordította: Fehér Illés

http://www.youtube.com/watch?v=rA1X59Od__o