Kassák Lajos (Lajoš Kašak)
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.
[Végre mégis csak jó…]
Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.
Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.
– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.
– Mit akarok csinálni?!
– Mit akarsz csinálni?
– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.
Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.
Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.
Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.
[Naposletku ipak bi…]
Naposletku ipak bi bilo dobro izvrnuti se – rekao sam jedne večeri supruzi. – Što je do sada bilo unutra neka se izvrne prema vani i obrnuto. Bedasto je misliti na decu koji olovnim suzama plaču i neprestano žele nas prevariti.
Bedasto je 1923. u Beču gde svako sa strujom i gasom svetli pod petrolejkom čučati, do đavola i sa korenima takvog života.
– Pa šta bi ti hteo? – pitala me je supruga.
– Šta bi?
– Šta bi?
– Pospan sam. Pospremi sofu i ako nemaš drugog posla dođi lepo pored mene. Zalud se smeješ, očajan sam.
Iz mene glazbe i svetla se oglašavaju.
Skinite sa mog ramena uspavale ljude.
Skupljam mrvice hleba i ujutro u pet baciću tek probuđenim pticama.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése