Rákos Sándor
Kálmánháza, 1921. november 25. – Budapest, 1999. december 25.
Az őszi
napéjegyenlőség éjszakáján
I
Kék tornyok, elszálló magasság,
tejutak tejüvegfolyói.
Őrült angyal zokog a Holdban,
párzó macskák szeme beszűkül.
Földre zuhan egy haldokló madár,
Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon
lebegnek a borzongó szeretők.
II
Az éjszaka könnyes beszédei,
gyónás tördelt igéi az ágyban.
III
Holdig magas fák.
IV
Két szentjánosbogár-tudat,
a hideg csillagok alatt.
Mikor a fölzuhogó csendnek
melled réz-csúcsai felelnek.
V
Léptem feléd s eltakartak a bokrok.
Őszig hasztalanul kerestelek
Feltakarnak a hulló levelek.
Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…
VI
Vad áradással torlódnak a fák.
VII
Innen, gyáva hős, ne szaladj el!
Mert mielőtt még megöregszel,
szabad boldognak lenned egyszer!
VIII
Az a kis ringlószilva-kékség,
ahogy a selymen átdereng.
Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!
Csak annyira…
X
Őszi tücsök fölvérzett szájjal
tépi a sötét tarlót,
fekete boronával.
XI
Hozzám dőltél,
úgy csatoltad föl a harisnyát.
XII
Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,
egy mozdulat több, mint tízezer év,
egy mozdulat örök halálba ránt,
egy mozdulat s nincs visszavonni érv.
XIII
Majd kifújja az őszi szél,
az őszi szél majd kifújja belőlem – – –
XIV
Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.
Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.
Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.
Megkóstoltam a símogatást: csontomig metszett.
Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé
fagyasztott.
Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű
volt!
XV
A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!
Noću jesenje ravnodnevnice
I
Plavi
tornjevi, odleteći visovi,
mlečne
reke Kumove slame.
Na
Mesecu sumanut anđeo plače,
sužavaju
se oči mačaka tokom parenja.
Jedna
ptica na samrti na zemlju pada,
nebeska
Ruka zvezde prosipa.
Nakostrešeni
ljubavnici na raširenim,
velikim
belim krilima lebde.
II
Suzni
govori mraka, lomljeni
propovedi
ispovesti u krevetu.
III
Do
meseca sežuće krošnje.
IV
Dve
svitac-svesti
ispod
hladnih zvezda.
Kad
nagomilanom ćutanju
bakreni
vrhovi tvojih grudi odgovaraju.
V
Prema
tebi zakoračio šiblje te je zaklonio.
Zalud
sam te do jeseni tražio
Otpalo
lišće me je otkrio.
Prema
tebi bi zakoračio – u svoju krepost se spotaknuo...
VI
Drveća
se divljim bujajenj gomilaju.
VII
Odavde,
bedni junače, nemoj pobeći!
Jer
pre no što će te starost sustići
jednom
smeš blaženstvo okusiti!
VIII
To
sitno plavetnilo ringlovke,
kako
se preko svile nazire.
IX
Voli
me, ako možeš! Samo malo me voli!
Samo
toliko...
X
Jesenji
stričak krvavim ustima
dere
taman ugar,
crnom
drljačom.
XI
Na
mene naslonjeno,
tako
si prikopčala čarapu.
XII
Jedan
pokret je više od desethiljada milja,
jedan
pokret je više od desethiljada godina,
jedan
pokret u večnu smrt gura,
jedan
pokret i nema povratka.
XIII
Oduvaće
jesenski vetar,
oslobodiće
me jesenski vetar – – –
XIV
Okusio
vetar: jezik mi izgorio.
Okusio
pljusak: u zemlju me nabio.
Okusio
meso: u grlu me kiptio.
Okusio
milovanje: do kosti me sekao.
Okusio
tišinu gornjih prostora: u led me je pretvorila.
Okusio
ukus korenja: u ustima mi je gorčina ostala!
XV
Ime
boli, ime joj je korota:
tamna
zvonjava zvona.
ime
boli, ime joj je korota:
crn
prasak doboša;
ime
boli, ime joj je korota:
udarci
krila gavrana lepršanje zastava;
ime
boli, ime joj je korota:
ipak
neću da ju prekrije zaborav.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése